„Ter­ra Aust­ra­lis Incog­ni­ta” – az isme­ret­len déli föld­rész… Auszt­rá­li­át, az „Ötö­dik kon­ti­nenst” még nap­ja­ik­ban is némi misz­ti­kum len­gi körül, leg­in­kább távol­sá­ga okán. Pedig a tömeg­tu­riz­mus kibon­ta­ko­zá­sá­nak évti­ze­de­i­ben már a Dél Kereszt­je alat­ti föld­rész sem elér­he­tet­len úti cél. Így gon­dol­tuk ezt mi is, és 2019 októ­be­ré­ben útra kel­tünk a déli fél­te­ké­re, a „vörös kon­ti­nens­re”.

Kevés vidé­ken áll olyan éles kont­raszt­ban egy­más­sal az érin­tet­len ter­mé­sze­ti kör­nye­zet és az érc­bá­nyá­szat ütöt­te táj­se­bek, mint a Visói-hava­sok észak­ke­le­ti csücs­ké­ben. Gát­sza­ka­dás­sal fenye­ge­tő zagy­tá­ro­zók, cián­nal mér­ge­zett vizek, fan­tom­blok­kok, sze­mét­he­gyek, elha­nya­golt kül­szí­ni fej­té­sek tanús­kod­nak az egy­ko­ri érc­bá­nyá­szat­ról, melyet itt is az osz­tály­har­cos pro­le­tár­dik­ta­tú­ra hősei járat­tak csúcs­ra. Egy szint­tel fel­jebb, a pász­tor­ko­dás utol­só kép­vi­se­lői terel­ge­tik nyá­ja­i­kat a szov­jet éra alatt til­tott, ma is sok helyütt csak enge­déllyel jár­ha­tó gerin­ce­ken. Éppen ez az évszá­za­dos perem­hely­zet, a nehéz meg­kö­ze­lít­he­tő­ség és zárt­ság őriz­te meg a Visói-hava­so­kat annak ami: Közép-Kelet-Euró­pa egyik leg­érin­tet­le­nebb vadon­já­nak. 1944-ben ide álmod­tak téli olim­pi­át elő­de­ink, aztán végül maradt a bányá­szat, és marad­tak azok a magya­rok, akik­nek éppen a turiz­mus és a ter­mé­szet reha­bi­li­tá­ci­ó­ja utá­ni Mára­ma­ros lehet a kitö­ré­si pont.