Kevés vidé­ken áll olyan éles kont­raszt­ban egy­más­sal az érin­tet­len ter­mé­sze­ti kör­nye­zet és az érc­bá­nyá­szat ütöt­te táj­se­bek, mint a Visói-hava­sok észak­ke­le­ti csücs­ké­ben. Gát­sza­ka­dás­sal fenye­ge­tő zagy­tá­ro­zók, cián­nal mér­ge­zett vizek, fan­tom­blok­kok, sze­mét­he­gyek, elha­nya­golt kül­szí­ni fej­té­sek tanús­kod­nak az egy­ko­ri érc­bá­nyá­szat­ról, melyet itt is az osz­tály­har­cos pro­le­tár­dik­ta­tú­ra hősei járat­tak csúcs­ra. Egy szint­tel fel­jebb, a pász­tor­ko­dás utol­só kép­vi­se­lői terel­ge­tik nyá­ja­i­kat a szov­jet éra alatt til­tott, ma is sok helyütt csak enge­déllyel jár­ha­tó gerin­ce­ken. Éppen ez az évszá­za­dos perem­hely­zet, a nehéz meg­kö­ze­lít­he­tő­ség és zárt­ság őriz­te meg a Visói-hava­so­kat annak ami: Közép-Kelet-Euró­pa egyik leg­érin­tet­le­nebb vadon­já­nak. 1944-ben ide álmod­tak téli olim­pi­át elő­de­ink, aztán végül maradt a bányá­szat, és marad­tak azok a magya­rok, akik­nek éppen a turiz­mus és a ter­mé­szet reha­bi­li­tá­ci­ó­ja utá­ni Mára­ma­ros lehet a kitö­ré­si pont.

Hét esz­ten­dő eltel­té­vel köszön­tünk be ismét a bor­sa­fü­re­di Med­ve Pan­zi­ó­ba, hogy meg­néz­zük, mi vál­to­zott Bak Anet­tá­ék­nál, főleg mió­ta Haza­já­ró Pont­ként is vár­ják az Egy­let tag­ja­it. Aztán meg­néz­tük a rom­ja­i­ból éle­de­ző Bor­sa­bá­nyát, ahol temp­lom és isko­la is szol­gál­ja meg­ma­ra­dá­sun­kat. Köz­ben Var­ga Csa­ba invi­tá­lá­sá­ra össze­állt egy népes túra­csa­pat, hogy a 6. Rad­nai túra kere­té­ben együtt másszuk meg az 1930 méte­res Torony­ágát. A túra annak elle­né­re is reme­kül sike­rült, hogy a csú­cson kiadós eső­ben volt részünk. De, hogy ne marad­junk kilá­tás nél­kül, más­nap meg­mász­tuk az 1847 méter magas Sár­kány-csú­csot, ahon­nan pom­pás mára­ma­ro­si pano­rá­ma tárult elénk. Hogy milyen volt átve­re­ked­ni magun­kat az elő­csúcs (Szi­pir­tyó) gerin­cét borí­tó tör­pe­feny­ve­sen, azt majd a film­ből kide­rül…

A Visói-hava­sok azon­ban csak az első állo­má­sa volt május végi erdé­lyi utunk­nak, mely során négy új film elké­szí­té­se volt a ter­vünk, miköz­ben Mára­ma­ros­tól Hunya­dig átszel­tük Erdélyt. A Bor­sai-hágó­tól mind­össze két órát utaz­tunk dél­nek, hogy elér­jük Besz­ter­ce­vi­dé­ket, az egy­ko­ri szász uni­ver­si­tas észak-erdé­lyi szi­ge­tét, a Magyar Király­ság egyik leg­több heggyel tar­kí­tott vár­me­gyé­jé­nek mag­ját. Ma már sem Besz­ter­ce-Naszód vár­me­gye, sem szá­szok nin­cse­nek, de itt van­nak még azok a magya­rok, akik őrzik Árpád, Károly Róbert, Mátyás és Bem emlé­két! És itt van­nak a Bor­gói-hegy­ség még min­dig viszony­lag fel­tá­rat­lan, hábo­rí­tat­lan vidé­ke, mint­ha csak a tömeg­tu­riz­must meg­unó túrá­zók­ra vár­na! A hegy­ség főcsú­csá­nak, az 1610 méter magas Nagy-Her­nyé­nek a meg­má­szá­sa egy egész napot fel­emész­tett, egy­részt a majd 1200 méte­res szint miatt, más­részt a lefe­lé veze­tő turis­ta­utak hiá­nya miatt. Az első három nap­ra tehát jutott három komoly túra, és vagy 3000 méter szint, így a negye­dik napon kis­sé fárad­tan jár­tuk be a Bor­gói-hágó kör­nyé­két, majd Besz­ter­ce váro­sát, ahon­nan tovább eresz­ked­tünk déli irány­ba, Szé­kely­föld felé.

Kereszt­úr fiú­szék – nem is biz­tos, hogy van‑e még vala­ki, aki így neve­zi Szé­kely­ke­reszt­úr kör­nyé­két, de a Haza­já­ró sze­re­ti lapoz­gat­ni a his­tó­ri­ás köny­ve­ket, és bizony ott az áll, hogy régen ekként hív­ták a vidé­ket. Orbán Balázs Szé­kely Par­ti­um­nak is nevez­te a Kis- és Nagy-Kükül­lő köz­ti tájat, amely­nek zeg­zu­gos völ­gye­i­ben jól meg­öre­ge­dett szé­kely fal­vak vár­ják vissza mun­ka után csán­gált fia­i­kat. Vár­ják őket a pro­tes­táns temp­lo­mok is, mert vala­hogy úgy ala­kult erre­fe­lé, hogy min­den falu­ban mind­járt van egy refor­má­tus, és van egy uni­tá­ri­us Isten háza is. A Nagy-Kükül­lő­be igyek­vő Kedei, Gagyi és Soly­mo­si völ­gyek­ben Isten szol­gái, a lel­ké­szek a korunk hősei, akik jó pél­dá­val elől jár­va veze­tik gyü­le­ke­ze­te­i­ket. Az apró tele­pü­lé­sek közül Szé­kely­szent­er­zsé­be­tet vet­tük leg­in­kább gór­cső alá, ahol Kin­cses Kál­mán bará­tunk sze­mé­lyé­ben egy való­di pél­da­ké­pet mutat­ha­tunk majd meg fil­münk­ben.

Aho­gyan a Kökö­si-híd egy iko­ni­kus kapu Szé­kely­föld és az egy­kor szá­szok, most már romá­nok lak­ta vidék hatá­rán, úgy Újszé­kely is két vilá­got választ el egy­más­tól. Bár a régi házak arcu­la­ta tük­rö­zi a szász hatást, de Újszé­kely­nél belép­ve Szé­kely­föld­re, az evan­gé­li­kus erőd­temp­lo­mo­kat egy csa­pás­ra fel­vált­ják a fehér­re meszelt uni­tá­ri­us és refor­má­tus temp­lo­mok. Van még egy pár­hu­zam Kökös és Újszé­kely között: Három­szé­ken Gábor Áron, míg Keresz­túr­szé­ken Pető­fi Sán­dor indult utol­só csa­tá­já­ba 1849 júli­u­sá­ban. Keresz­túr­szé­ket és Seges­vár­szé­ket bemu­ta­tó fil­mün­ket leg­na­gyobb köl­tőnk Ispán­kút­nál köd­be vesző alak­ja és a Fehér­egy­há­zi csa­ta­me­ző kap­csol­ja majd össze.

Fehér­egy­há­za már egy másik világ kez­de­te. A tele­pü­lés egy­be­ér Seges­vár­ral, amely nem is olyan apró magyar szi­get; a szé­kely és a szász szel­lem talál­ko­zá­si pont­ján épült város szász város­ké­pé­hez még ma is 20 szá­za­lék­nyi magyar tar­to­zik. A szá­szok már itt is majd mind elmen­tek, de itt hagy­ták nekünk évszá­za­dok emlé­ke­it, az erőd­temp­lo­mo­kat és a köré­jük épült egye­di arcu­la­tú tele­pü­lés­szer­ke­ze­tet. Erke­den, Szász­kéz­den, Szász­dá­lyán és Apol­don is meg­pró­bál­tuk meg­idéz­ni a szá­szok régi vilá­gát, ám gre­go­ri­án ének helyett mane­le, céh­mes­te­rek és segéd­je­ik helyett dolog­ta­lan nihilt talál­tunk, bár meg­szok­tuk már, hogy a szá­szok egy­ko­ri ékszer­do­bo­zai nem azt a képet fes­tik, mint 100–200-500 éve.

Min­dent egy­be­vet­ve 9 igen tar­tal­mas erdé­lyi napon vagyunk túl, és arról még nem is szól­tunk, hogy az utol­só napon a Haza­já­ró kis­pá­lyás foci­csa­pa­ta nem talált legyő­ző­re a hunya­di Vul­kán­ban ren­de­zett 16. Strá­zsa Kupán!