Kevés vidéken áll olyan éles kontrasztban egymással az érintetlen természeti környezet és az ércbányászat ütötte tájsebek, mint a Visói-havasok északkeleti csücskében. Gátszakadással fenyegető zagytározók, ciánnal mérgezett vizek, fantomblokkok, szeméthegyek, elhanyagolt külszíni fejtések tanúskodnak az egykori ércbányászatról, melyet itt is az osztályharcos proletárdiktatúra hősei járattak csúcsra. Egy szinttel feljebb, a pásztorkodás utolsó képviselői terelgetik nyájaikat a szovjet éra alatt tiltott, ma is sok helyütt csak engedéllyel járható gerinceken. Éppen ez az évszázados peremhelyzet, a nehéz megközelíthetőség és zártság őrizte meg a Visói-havasokat annak ami: Közép-Kelet-Európa egyik legérintetlenebb vadonjának. 1944-ben ide álmodtak téli olimpiát elődeink, aztán végül maradt a bányászat, és maradtak azok a magyarok, akiknek éppen a turizmus és a természet rehabilitációja utáni Máramaros lehet a kitörési pont.
Hét esztendő elteltével köszöntünk be ismét a borsafüredi Medve Panzióba, hogy megnézzük, mi változott Bak Anettáéknál, főleg mióta Hazajáró Pontként is várják az Egylet tagjait. Aztán megnéztük a romjaiból éledező Borsabányát, ahol templom és iskola is szolgálja megmaradásunkat. Közben Varga Csaba invitálására összeállt egy népes túracsapat, hogy a 6. Radnai túra keretében együtt másszuk meg az 1930 méteres Toronyágát. A túra annak ellenére is remekül sikerült, hogy a csúcson kiadós esőben volt részünk. De, hogy ne maradjunk kilátás nélkül, másnap megmásztuk az 1847 méter magas Sárkány-csúcsot, ahonnan pompás máramarosi panoráma tárult elénk. Hogy milyen volt átverekedni magunkat az előcsúcs (Szipirtyó) gerincét borító törpefenyvesen, azt majd a filmből kiderül…
A Visói-havasok azonban csak az első állomása volt május végi erdélyi utunknak, mely során négy új film elkészítése volt a tervünk, miközben Máramarostól Hunyadig átszeltük Erdélyt. A Borsai-hágótól mindössze két órát utaztunk délnek, hogy elérjük Besztercevidéket, az egykori szász universitas észak-erdélyi szigetét, a Magyar Királyság egyik legtöbb heggyel tarkított vármegyéjének magját. Ma már sem Beszterce-Naszód vármegye, sem szászok nincsenek, de itt vannak még azok a magyarok, akik őrzik Árpád, Károly Róbert, Mátyás és Bem emlékét! És itt vannak a Borgói-hegység még mindig viszonylag feltáratlan, háborítatlan vidéke, mintha csak a tömegturizmust megunó túrázókra várna! A hegység főcsúcsának, az 1610 méter magas Nagy-Hernyének a megmászása egy egész napot felemésztett, egyrészt a majd 1200 méteres szint miatt, másrészt a lefelé vezető turistautak hiánya miatt. Az első három napra tehát jutott három komoly túra, és vagy 3000 méter szint, így a negyedik napon kissé fáradtan jártuk be a Borgói-hágó környékét, majd Beszterce városát, ahonnan tovább ereszkedtünk déli irányba, Székelyföld felé.
Keresztúr fiúszék – nem is biztos, hogy van‑e még valaki, aki így nevezi Székelykeresztúr környékét, de a Hazajáró szereti lapozgatni a históriás könyveket, és bizony ott az áll, hogy régen ekként hívták a vidéket. Orbán Balázs Székely Partiumnak is nevezte a Kis- és Nagy-Küküllő közti tájat, amelynek zegzugos völgyeiben jól megöregedett székely falvak várják vissza munka után csángált fiaikat. Várják őket a protestáns templomok is, mert valahogy úgy alakult errefelé, hogy minden faluban mindjárt van egy református, és van egy unitárius Isten háza is. A Nagy-Küküllőbe igyekvő Kedei, Gagyi és Solymosi völgyekben Isten szolgái, a lelkészek a korunk hősei, akik jó példával elől járva vezetik gyülekezeteiket. Az apró települések közül Székelyszenterzsébetet vettük leginkább górcső alá, ahol Kincses Kálmán barátunk személyében egy valódi példaképet mutathatunk majd meg filmünkben.
Ahogyan a Kökösi-híd egy ikonikus kapu Székelyföld és az egykor szászok, most már románok lakta vidék határán, úgy Újszékely is két világot választ el egymástól. Bár a régi házak arculata tükrözi a szász hatást, de Újszékelynél belépve Székelyföldre, az evangélikus erődtemplomokat egy csapásra felváltják a fehérre meszelt unitárius és református templomok. Van még egy párhuzam Kökös és Újszékely között: Háromszéken Gábor Áron, míg Keresztúrszéken Petőfi Sándor indult utolsó csatájába 1849 júliusában. Keresztúrszéket és Segesvárszéket bemutató filmünket legnagyobb költőnk Ispánkútnál ködbe vesző alakja és a Fehéregyházi csatamező kapcsolja majd össze.
Fehéregyháza már egy másik világ kezdete. A település egybeér Segesvárral, amely nem is olyan apró magyar sziget; a székely és a szász szellem találkozási pontján épült város szász városképéhez még ma is 20 százaléknyi magyar tartozik. A szászok már itt is majd mind elmentek, de itt hagyták nekünk évszázadok emlékeit, az erődtemplomokat és a köréjük épült egyedi arculatú településszerkezetet. Erkeden, Szászkézden, Szászdályán és Apoldon is megpróbáltuk megidézni a szászok régi világát, ám gregorián ének helyett manele, céhmesterek és segédjeik helyett dologtalan nihilt találtunk, bár megszoktuk már, hogy a szászok egykori ékszerdobozai nem azt a képet festik, mint 100–200-500 éve.
Mindent egybevetve 9 igen tartalmas erdélyi napon vagyunk túl, és arról még nem is szóltunk, hogy az utolsó napon a Hazajáró kispályás focicsapata nem talált legyőzőre a hunyadi Vulkánban rendezett 16. Strázsa Kupán!
