A Hazajáró Ausztráliában

A Hazajáró Ausztráliában

„Terra Australis Incognita” – az ismeretlen déli földrész… Ausztráliát, az „Ötödik kontinenst” még napjaikban is némi misztikum lengi körül, leginkább távolsága okán. Pedig a tömegturizmus kibontakozásának évtizedeiben már a Dél Keresztje alatti földrész sem elérhetetlen úti cél. Így gondoltuk ezt mi is, és 2019 októberében útra keltünk a déli féltekére, a „vörös kontinensre”.

De mit keres a Hazajáró Ausztráliában? Először is magunkkal vittük a Kárpát-medence tájait, hangulatát, amelyről 6 nagyvárosban meséltünk közönségtalálkozók keretében képek és videók segítségével. Másrészt, ha már ott jártunk, forgattunk négy epizódot is, amelyek 2020 januárjától lesznek láthatóak a közmédia műsorán. Ezekben a filmekben meglátogattuk a legjelentősebb magyar közösségeket, dokumentáltuk a magyar értékeket. Mindeközben nem mulasztottuk el újra és újra megköszönni azt a munkát, amelyet az ausztrál diaszpóra végzett azokban az évtizedekben, amikor odahaza a bolsevik diktatúra tombolt, és tűzzel-vassal irtotta a nemzeti gondolatot. Ezek az évtizedek voltak azok, amikor Trianon és 1956 emlékezete, a nemzet lelke – többek között – itt élt tovább. És nem utolsó sorban bátorítást próbáltunk adni ahhoz a csendes küzdelemhez, amelyben a magyar nyelv és kultúra egy idegen környezetben próbál nem csak megmaradni, hanem a többségi nemzetet is gazdagítani.

Beszélget a székely, a palóc és az anyaországi magyar… ez nem egy vicc kezdete, hanem a kép, amely fogad bennünket az adelaide-i repülőtér várójában. Szabó Attila székely református lelkész, Palcsó Anna felvidéki „kácsépés” (a Kőrösi Csoma Sándor Program ösztöndíjasa) és Czár László „exkeceli” barátunk éppen arról tanakodnak, hogy hol lehetünk már, mikor végre megjelenünk a váróban. Előkerül a fogadásunkra készített magyar lobogó, kicsit mesélünk az ausztrál határrendészet szigoráról, az út viszontagságairól, – volt, ki Dubajon át, volt ki Hongkong érintésével érkezett a déli féltekére – majd irány a szállás, hisz másnap már kezdődik a forgatás.

Adelaide-ben kezdtünk tehát barátainkkal, akik a rendelkezésre álló két napban elvittek bennünket a legfontosabb helyszínekre. A városról tudni kell, hogy Dél-Ausztrália fővárosa, az egyetlen államnak, amelyet nem fegyencek alapítottak. Nevezik a templomok városának is, hisz itt szinte minden sarkon találkozhatunk templommal. A városalapítók szándéka is az volt, hogy a vallásszabadság jegyében itt minden felekezet otthonra találjon. De kénytelen-kelletlen otthonra talált Adelaide-ben Lakatos Géza is, aki 1944-ben rövid ideig a Magyar Királyság miniszterelnöke volt. Adelaide természeti környezete nem olyan látványos, mint a többi nagyvárosé. Jó, persze szép a Kangoroo-sziget, ahol fókákkal lehet találkozni, és a Mount Loftyról élvezhető kilátás sem utolsó. Mikor innen visszanéztünk, lélekben már a másnapi utazásra készültünk, mert errefelé úgy tartják: hiába nézed meg Sydney-t, Melbourne-t és a többi nagyvárost… ha a sivatagba nem voltál, akkor semmit sem láttál Ausztráliából.

Másnap már Alice Springsben landoltunk, kibéreltünk egy lakóbuszt, majd gyorsan rá is csatlakoztunk a Stuart Highwayre, amelyet, az Ausztráliát délről észak felé a XIX. században először sikeresen átszelő skót John McDuall Stuartról neveztek el. Mindössze pár évtizede lett leaszfaltozva az Adelaide és Darwin közti 3000 kilométeres út, de a körülményeket jól jelzi, ahogyan a vasutat hozták át a sivatagon: az építkezés 1878-ban kezdődött és 2004-ben fejeződött be. Az Ausztráliára jellemző óriási távolságok itt még óriásibbak, igen demoralizáló volt a gps-re nézni, amely azt jelezte, hogy a következő lehetőségnél fordulj jobbra, csakhogy ez a lehetőség még több száz kilométerre volt.  Változatosságot az jelentett, mikor a bozótot 100 kilométer után felváltotta a kissé magasabb bozót. Persze európai szemmel nézve ez így is szokatlan, ez által szép táj! Kilépve a klímás lakóbuszból jócskán a komfortzónán túlra lehetett kerülni, főleg, ha túrázni indult az ember. Ausztrália közepét, az ún. Outback-et mindezek ellenére nagy élmény felfedezni. A legnagyobb sláger természetesen a kontinens ikonikus helyszíne, az Ayers Rock, őslakos nyelven az Uluru. Megnéztük, körbejártuk, lefotóztuk minden szögből, minden napszakban, tényleg nagyon jó hely! Legyek nélkül, vagy kalapra szerelhető légyvédő hálóval talán még egy fokkal jobb is lehetett volna. Alice Springs környékén egyébként még számos erózió által létrehozott kanyonhoz lehet szerencséje az utazónak, ám nekünk tovább kellett indulni, ugyanis a Csendes-óceán partján újabb magyar közösségek vártak bennünket.

Hogy miért van szükség új templomra a XXI. században, arra Kovács Lőrinc brisbane-i református lelkész rövid, de lényegre törő választ ad: „A globalizmus, a modern világszemlélet a templomok bezárása mellett van. Számunkra fontos, hogy mi, idegenbe szakadt magyarok építeni tudunk, ez hitvallás is a világ felé. Az itt élő magyarok az őseik földjének messzesége ellenére ragaszkodnak hitükhöz és magyarságukhoz, hisznek Istenben.” Hozzá kell tenni, hogy Kovács Lőrinc marosszéki székely, így talán nincs is mit csodálkoznunk; nincs itt semmi látnivaló, haladhatnánk is tovább, de azt azért jegyezzük meg, hogy Brisbane-ben vagyunk, a Csendes-óceán partján, 16000 kilométerre a Kárpát-medencétől, és ekkor éppen 2019-et írtunk. A világ szerencsésebbnek hívott felén manapság sorra zárnak be a templomok, vagy éppen válnak mecsetté, romkocsmává, ez helyezi igazán különleges kontextusba mindazt, ami Brisbane-ben történik. Az Összetartozás Temploma a marsden-i Magyar Ház udvarán épül, legkésőbb 2020 tavaszára készül el, tehát amikor adásba kerül az itt forgatott anyagunk. Jó lesz visszanézni ezeket a kockákat, és jó lesz visszaemlékezni arra a szeretetre, amely itt Queensland államban fogadott bennünket. Ausztrália északkeleti államában két közönségtalálkozót is tartottunk, az egyiket itt a marsden-i Magyar Házban, a másikat egy nappal előtte Gold Coast-on, a Rhapsody Resort 27. emeletén. A tengerszint feletti magasságot tekintve tartottunk már magasabban is közönségtalálkozót, – nem is olyan régen az Alacsony-Tátrában, Vámosfalun – de ott nem a Csendes-óceán nyújtotta a hátteret az előadás közben. Annyi azonban bizonyos, hogy ez volt a „legkeletibb” élménybeszámolónk, ami ráadásul remekül sikerült, köszönhetően annak a műértő közönségnek, amely ilyen távolságból is figyelemmel kíséri a Hazajárót.

Jó érzés Sydney-ben Nagy-Magyarország térképeket nézegetni a Szent Erzsébet Otthonban. A térkép itt nem feltétlenül a revízió miatt lóg a falakon, hanem annak a nemzetnek a területét jelöli, ahonnan az otthon lakói érkeztek. (Ausztrália magyarjainak körülbelül 70 százaléka anyaországi, 20 százaléka délvidéki, míg 10 százaléka erdélyi származású.) És jó érzés ott lenni az 56-os magyarokkal a forradalom és szabadságharc ünnepén a Punchbowl-ban, a Magyar Házban. És szintén jó érzés a délvidéki magyarokkal eltölteni egy estét Glendenningben lévő klubjukban. Vagy a Himnuszt énekelni a cserkészekkel a rookwoodi temetőben, a magyar parcellánál. A sor folytatható, de igazából csak azt szerettük volna érzékeltetni, hogy Sydney-ben igen komoly magyar közösség gondoskodik a magyar jövőről. Pedig Új-Dél-Wales fővárosa egy valódi olvasztótégely, ahol könnyen szem elől lehet téveszteni a nemzeti identitást. Le a kalappal azok előtt, akik immár évtizedek óta őrzik itt magyarságukat!

Azt mondják, Victoria állam olyan, mint Ausztrália, csak kicsiben. Vannak benne esőerdők, sivatagok, hegyek, pompás tengerpartok; néhányat meg is néztünk, ám itt Melbourne környékén is a magyarságra koncentráltunk. Magyarból körülbelül 25-30000 él Melbourne-ben és Victoria államban. Legfontosabb intézményeiket, a Bocskai Centrumot, a Református templomot, a Szent István katolikus templomot, az Árpád Idősek Otthonát, a délvidékiek magyar klubját, a wantirnai Magyar Központot, benne a Korona Csárdát mind-mind meglátogattuk, sőt ott voltunk az 56-os megemlékezésen is, amely után nagy sikerű közönségtalálkozót tartottunk. Remek, vidám, öntudatos magyar emberekkel találkoztunk, akik közül említsük meg név szerint Marót Mártát, a helyi magyarság motorját, akivel a Great Ocean Road páratlan szépségű útvonalát is végigjártuk. Két ikonikus helyszínt is felkerestünk Melbourne-ben. Az egyik Puskás Öcsi bácsi szobra az Olimpiai stadion mellett, a másik a Carltoni-temető volt, ahol a Magyar Hősök emlékműve és Farkas Márton 48-as honvéd sírja is van.

Itt jutott eszünkbe Mednyánszky Cézár és a „Mint oldott kéve” című televíziós sorozat. Ebben a filmben a 48/49-es forradalom hőse, Mednyánszky Cézár Ausztráliába utazik a meggazdagodás reményében, ám egy rablótámadásban elveszti egyik karját. Egy 48-as magyar huszárezredeshez, Prihoda Jánoshoz kerül, akivel átbeszélik a gyógyulás és az Európába való hazatérés lehetőségeit. De innen adjuk át nekik a szót:

Mednyánszky Cézár (Kovács Titusz): „Tanultam én Párizsban egy verset, pontosabban egy vers három sorát. Így szól: a bujdosókkal, ha találkozol, mond meg nekik, hogy pusztulunk, veszünk. Mint oldott kéve, széthull nemzetünk.”

Prihoda János (Juhász Jácint): „Óh, nem… ahol magyar sírok lesznek a temetőkben, Dél-Amerikában, Észak-Amerikában, Itáliában vagy Ausztráliában, mindig emlékezni fognak a forradalomra és a szabadságharcunkra. Nemhogy fogyatkoznánk, de szaporodunk. Mint a földbe hullott búzaszem, amely elpusztul ugyan, de csak azért, hogy helyette tízezer új sarjadjon.”

Így legyen!