Közép­ko­ri ere­de­tű város Kés­márk, első emlí­té­se 1251-ből szár­ma­zik. Lakói több évszá­za­don át magya­rok és néme­tek vol­tak. Ám a máso­dik világ­égés után az ősla­ko­so­kat kite­le­pí­tet­ték. Ma már szin­te csak szlo­vá­kok élnek Kés­már­kon, de az épü­le­tek egy szebb kor emlé­két őrzik.

A főte­ret az 1461-es meg­épí­té­se óta jócs­kán átala­kí­tott tor­nyos város­há­za díszí­ti.

A magyar címer is ott ragyog még a Sze­pes­ség leg­ré­gibb, 16. szá­za­di rene­szánsz harang­tor­nyán. Mel­let­te már 600 éve vir­raszt ren­dü­let­le­nül a Szent Kereszt góti­kus plé­bá­nia­temp­lom.

De koro­nás címert talá­lunk az evan­gé­li­kus líce­um hom­lok­za­tán is, ahol egy­kor a Magas-Tát­ra fel­tá­rói taní­tot­tak, így ért­he­tő, hogy miért volt Kés­márk az első magyar turis­ta szer­ve­zet, a Kár­pát Egye­sü­let szék­he­lye.

Közel a líce­um­hoz a 17. szá­zad­ban, egyet­len vas­szög fel­hasz­ná­lá­sa nél­kül épült 1500 férő­he­lyes Régi Evan­gé­li­kus fatemp­lom ma már a világ­örök­ség részét képe­zi.

Kés­márk híres szü­löt­te Fel­ső-Magyar­or­szág és Erdély feje­del­me, Thö­kö­ly Imre, akit ide­gen föl­dön, szám­űze­tés­ben ért a halál. Ham­vai csak két évszá­zad múl­tán, 1906-ban tér­het­tek haza szü­lő­vá­ro­sá­ba. Sír­bolt­ja a líce­um szom­széd­sá­gá­ban talál­ha­tó evan­gé­li­kus temp­lom­ban talál­ha­tó.

Az Árpád-kor­ban határ­őrök lak­ták Nagy­őrt, ahol a szo­ká­sos sze­pes­sé­gi kép, a góti­kus Szent Anna temp­lom és a rene­szánsz harang­to­rony fogad­ja a ván­dort.

Itt vert gyö­ke­ret a 16. szá­zad­ban a Ber­ze­vi­czy csa­lád, majd az új bir­to­kos, Hor­váth-Stan­csics csa­lád emel­te a pom­pá­za­tos vár­kas­télyt, ami­ben nyom­ban főis­ko­lát is léte­sí­tet­tek. Az 1800-as évek­ben a Szir­may, majd a Med­nyánsz­ky csa­lád fész­ke lett. És ha fest­mé­nye­it cso­dál­juk, gon­dol­junk arra, hogy itt cse­pe­re­dett, majd édes­any­ja halá­la után ide is vonult vissza a kivá­ló fes­tő­mű­vész, Med­nyánsz­ky Lász­ló.

E sze­pe­si gyöngy­szem köz­pont­já­ban is elma­rad­ha­tat­lan a góti­kus stí­lus­je­gye­ket őrző Szent Antal temp­lom, mel­let­te a pár­tá­za­tos harang­to­ronnyal.

A tatár­já­rás után elnép­te­le­ne­dett vidék­re IV. Béla hívott német ajkú tele­pe­se­ket. Miu­tán váro­si jogo­kat kapott, Sze­pes­bé­la hamar fel­zár­kó­zott a gaz­dag és jelen­tős sze­pe­si szász váro­sok közé. Aztán jött Zsig­mond király, aki a 15. szá­za­di pénz­ügyi vál­ság ellen úgy küz­dött, hogy a töb­bi jelen­tős sze­pes­sé­gi város­sal együtt Bélát is zálog­ba adta sógo­rá­nak, a len­gyel király­nak. A 13 sze­pe­si város csak 1772-ben került vissza Magyar­or­szág­hoz, mely­nek emlé­ké­re hálá­ból Sze­pes­bé­la főte­rén Mária-osz­lo­pot emel­tek.

A Tát­ra egyet­len láto­gat­ha­tó bar­lang­ját a Csi­kó-hegy észa­ki olda­lá­ban veze­tő tan­ös­vé­nyen köze­lít­het­jük meg. Az arany­ásók által már koráb­ban is ismert Bélai-csepp­kő­bar­lang­ba első­ként a sze­pes­bé­lai Husz Gyu­la és Britz János merész­ke­dett be 1881-ben. Egy évre rá a nagy­kö­zön­ség szá­má­ra is meg­nyi­tot­ták a cso­dá­kat rej­tő üre­get és 1896-ban a vilá­gon elő­ször elekt­ro­mos áram­mal vilá­gí­tot­ták meg. A bar­lang két egy­más­ba nyí­ló mere­dek szik­la­ha­sa­dék­ból áll, rend­kí­vül gaz­dag csepp­kő­kép­ződ­mé­nyek­ben, tavacs­kák­ban. Az 1752 méter hosszú bar­lang­ból 1370 méter láto­gat­ha­tó. Mély­sé­ge 160 méter, átla­gos hőmér­sék­le­te pedig + 5 fok körül mozog.

Már a 16. szá­zad­tól lak­ták Zsárt, ele­in­te főleg föld­mű­ve­sek, pász­to­rok, favá­gók és szén­ége­tők. Ma is a len­gye­lek hegy­vi­dé­ki nép­raj­zi cso­port­ja, az élő nép­ha­gyo­má­nyok­kal és szép faépí­té­szet­tel ren­del­ke­ző gorá­lok élnek itt, jel­leg­ze­tes rusz­ti­kus, fes­tett fahá­zak­ban, ame­lyek­ből a leg­újabb korok fej­lesz­tés­nek neve­zett beru­há­zá­sai saj­nos már sokat eltün­tet­tek.

A Zsár fölöt­ti hágón köte­le­ző meg­áll­ni. Észak felől talán innen a leg­szebb a Bélai-Tát­ra vonu­la­ta, kar­nyúj­tás­nyi­ra lévő mar­káns szik­la­bér­ce­i­vel, a Sira­tó­val és a Hol­ló-kővel. Már egész közel járunk az ezer­éves len­gyel-magyar határ­hoz. A Jávor-völgy tor­ko­la­tá­nál bújik meg a tör­té­nel­mi haza utol­só tele­pü­lé­se, a kis hegyi üdü­lő­fa­lu, Javor­ina.

A kris­tály­tisz­tán gyön­gyö­ző Réz­ak­na patak néhol fes­tői szur­do­kot alkot­va tör át a szik­lá­kon. A kró­ni­kák sze­rint az addig csak pász­to­rok láto­gat­ta Hát­só-Réz­ak­nák-völ­gyét a 15. szá­zad­tól kezd­ték jár­ni a Kopa-hágó kör­nyé­ki réz­bá­nyák­ra menet a bányá­szok. Ahogy telt-múlt az idő, helyü­ket a ter­mé­sze­ti kin­csek­re vágyó turis­ták vet­ték át.

A Hát­só-Réz­ak­nák-völ­gye a Kopa-hágó­ban talál­ko­zik az Elül­ső-Réz­ak­nák-völ­gyé­vel. A hágón átve­ze­tő ösvény régen fon­tos keres­ke­del­mi és per­sze csem­pész­út­vo­nal­nak szá­mí­tott a Magyar és a Len­gyel Király­ság között. Ezért is nevez­ték soká­ig a nyu­ga­ti, Hát­só völ­gyet Magyar, míg a kele­ti, Elül­ső völ­gyet Len­gyel Réz­ak­nák­nak.

Érde­mes még fel­jebb kapasz­kod­ni a Fehér-tavi-csúcs alat­ti füves nye­reg­be, az Elül­ső-Kopa-hágó­ba, hisz ezen a pon­ton fog kezet egy­más­sal a Magas-Tát­ra és a Bélai-Tát­ra.

A Kopa-hágó­tól a zöld jel­zé­sen halad­va a Bélai-Tát­ra főge­rin­cét nyu­ga­ti és kele­ti rész­re osz­tó Szé­les-nye­reg­be érünk. Talán innen mutat­ja leg­szebb arcát a vonu­lat: A nyu­ga­ti gerin­cen sora­koz­nak a Bélai-Tát­ra lát­vá­nyo­sabb csú­csai: a leg­ma­ga­sabb, a Hol­ló-kő, a hegy­ség arcu­la­tát talán leg­job­ban meg­ha­tá­ro­zó impo­záns Sira­tó, a hát­tér­ben a Murány és a Bar­lang-hegy.

Kelet felé for­dul­va az eny­héb­ben hul­lám­zó gerin­cen sze­ré­nyebb kivi­te­lű, de annál beszé­de­sebb nevű csú­csok emel­ked­nek. Itt van mind­járt a Bolond Gerő, mögöt­te a három csú­csot magá­ban fog­la­ló Mészár­szék­kel.