Sok vér folyt le a Felső-Ciróka völgyében a nagy világégések idején. De az ötszáz éves ruszin falvak mégsem háborúban, hanem az 1970-es évek csehszlovák kommunista „békeharcaiban” pusztultak el, amikor az illetékes elvtársak úgy döntöttek, hogy a Cirókát és mellékvizeit egy mesterséges víztározóba terelik. Az ivóvíz tározó megépítése Sztarina és 6 másik község pusztulásával és közel 4000 ember kitelepítésével járt. A Ciroka-völgyi duzzasztás áldozata lett Nagypolány is. Az apró ruszin faluból csak a temető maradt meg a dombon, amely 340 jórészt azonosítatlan honvédnek lett a végső nyughelye. A háborús hősök és az elűzött őslakosok szellemei ma is itt bolyonganak a Szent Mihály-templom néma romjai körül.
Véres harcok helyszíne volt az első világháborúban az ezeréves határunkon, a Ciróka-folyó völgyében fekvő Takcsány. Az északi hágókon 1914 őszétől betörő muszkákat honvédeink kemény ellenállása végül meghátrálásra késztették. 1915 tavaszára a Magyar Királyság felszabadult. A küzdelem súlyos váráldozattal járt: a harctéren több tízezer katona lelte halálát. Sírjaik ma is ott domborulnak a Keleti-Beszkidek katonatemetőiben.
A legendás erdőkben Atilla vitézei mellett ma már újkori hős lelkek is bolyonganak. Azok a székely határvadászok, akik a második világégésben a végsőkig kitartottak a túlerővel szemben és életüket adták a hazáért. Egy eldugott tisztáson, ahol egykor az Árpád-vonal kászoni völgyzárának kaszárnyái voltak, fakereszt áll emlékükre.
A Sváby család ősi fészkén királyok és nemesi családok osztoztak, mígnem a 16. századtól hosszú időn át a Palocsay–Horváth főnemesi családé lett. A császáriak sikertelenül ostromolták, de 1856-ban egy tűzvész megpecsételte a sorsát. Mert várainknak valamiért, valahogy mégis csak el kellett pusztulnia…
Tarkő vára sem kerülhette el a sorsát, a Berzeviczyek által a Lengyelországba vezető út védelmére épített erősség is a Habsburg csapatok áldozatául esett. Ma már csak megmaradt falai emlékeztetnek minket a dicső magyar múltra.
Az Ákos nembeli Micsk bán Nagy Lajos királyunk engedélyével, 1342-ben építette át favárát kővárrá. Később a vidék urai a Tarczayak lettek, akik nem átállottak Szapolyai János királyt, majd özvegyét, Izabella királynét támogatni Ferdinánd ellenében. A Habsburg zsoldossereg jutalmul megostromolta és fel is robbantotta várukat.
Árpád-kori település Kisszeben. A középkori Felső-Magyarország egyik legjelentősebb városa 1406-ban Zsigmondtól kapott szabad királyi városi jogot. A kiváltsághoz méltó plébániatemplom is illett, amit aztán egyre csak bővítettek, díszítettek. Ám a fényre árnyék vetült. Előbb a reformáció hozott vallási villongásokat, majd a kuruc-labanc ellentét rombolta a várost, amit a pestisjárvány tetézett be.
A piaristák 1740-ben vetették meg a lábukat Szebenben, iskolájuk generációk kiválóságait nevelte, mígnem 1919-ben a csehszlovák megszállók elüldözték őket. Közben azért volt egy 1848–49-es szabadságharc is, amelyben olyan vitézül helyt álltak a helybéliek, hogy Kossuth méltán nevezhette a várost „hű Szebennek”.
„Nem él már itt magyar, s a fugadi Bánffy család ősi kastélya is magányosan düledezik…” – gondolhatnánk lemondóan Fugadról, ha 2005-ben egy budapesti fiatalember nem gondolt volna egy nagyot és feladva fővárosi életét, nem költözött volna vissza ősei földjére. De Bánffy Farkas úgy döntött, hogy hazatér és visszaszerzi családja évszázados kastélyát és birtokait.
A Báthoryak birtoka a 17. században lett a Pálffy családé, akik meghatározták a település újkori történetét. A Sarlós Boldogasszony-templomot Pálffy Miklós uraság építette 1728-ban. Érdekesség, hogy a Keszi nevű falvak lakói a Keszi-törzs leszármazottainak tartják magukat.
