Amikor Zapolya királyi ítélőmester egy Zeghe nevezetű német tiszttartót küldött ki ide, aki német telepeseket is hozott magával, lett Miklósdombjából Cege. Az Árpádok korától egészen a legújabb időkig a Wass család birtoka volt, akik nemzedékről nemzedékre kitűnő államférfiakat, hadvezéreket, tudósokat és szellemi nagyságokat adtak Erdélynek.
Egy kastélyuk volt Szentgotthárdon, kettő Cegén, de szinte mindenük a második világháború martaléka lett. Csak az 1769-ben épült cegei udvarház egyik épülete élte túl az esztelen pusztítást, amit – miután Wass Albertet édesapjával együtt halálra ítélték – államosítottak.
Amikor 1202-ben Imre király elkobozta a pártütő Erőss Lászlótól Bölényest és a hűséges Gothard lovagnak adományozta, lett Vasasszentgotthárd. A Wass család ősi birtokán mára alig maradt magyar lélek. Az új gazdák a családi kúriát is a földdel tették egyenlővé.
Ahogy a tavak ezen a vidéken egymásba láncolódnak, úgy szövődnek egymás után a partjukon sorakozó települések legendás történetei is. A Füzes patak széles völgyében a Hódos, vagy Cegei-tó nyújt még valamit Tóvidék régi képéből, és a Wass családhoz is ezer szállal kötődik.
Feketelakot 1603-ban a török úgy feldúlta, hogy nem maradt benne több 5 léleknél, s nemesi udvarháza is rommá lett. Mégis feltámadt, és igaz, hogy manapság itt is az elvándorlás és az elöregedés üli a torát, él még a magyar Feketelakon.
És a tájház egyik szobájában lett végre egy kicsi zúg a nagy Mezőségben, ahol Wass Albertre is emlékezhet az erre járó vándor.
A 14. század elején a település már az Ákos nemzetségbeli Moys fiainak birtoka volt. Aztán eltűntek innen az ősi nemzetségek, de valahogy mindig volt tovább, s jöhettek világrengető változások, a magyar élet fonala nem szakadt meg. Ennek ékes jele, hogy itt nem düledező és elhagyott templommal, hanem újonnan épített Isten házával találkozunk. S ne feledjük, templom oda épül, ahol van hívő. Mert, lássunk csodát, ilyen is van a Mezőségen. Épülés a pusztulás helyett.
A XIX. században még a vármegye egyik leggazdagabb mezővárosának virágzó szellemi élete már a múlté. Az evangélikus és református templomok között éktelenkedő jugoszláv partizánemlékmű mindjárt választ ad a miértre. „Az Istent féljétek, a királyt tiszteljétek, a testvéreket szeressétek.” Amikor a németek e sorokat a templom építésekor, 1820-ban a falára vésték, még nem tudhatták, hogy a vörös hordák gyűlölete elsöpör mindent, ami szent, és vele a legdrágábbat, utódjaik életét is. Az evangélikus templom hívek híján azóta is pusztul, a reformátusoké belül már megújult, de úgy tűnik, lassan vásik el az a vörös csillag és az eszme is, amit hordozott.
Szenttamás határában felújított kereszt hirdeti az öröklétet. Ezeket a kereszteket főleg a 18. században állították a hívek utak mentén és más nevezetes helyeken. A helyi Emberi Jogi Központ sorra újítja fel őket, mert, ahogy hirdetik: történelmi, nemzeti múltunkat reprezentálják, amelyek tanúskodnak felmenőink hazaszeretetéről és keresztény hitéről. A központ székhelye a régi Andróczky kúria.
1785-ben 210 nagykunsági református magyar család telepedett le Bácsfeketehegyen. Iskolát szerveztek és felépítették Délvidék egyik legnagyobb református templomát. A szabadságharc idején a szerbek elől menekülniük kellett, ezt hívják ma is Mária napi szaladásnak. A világháborúk is megviselték a feketehegyi magyarságot. A közösséget a délvidéki reformátusok első püspöke, Ágoston Sándor vezette át a Trianont követő vészkorszakon.
Pedig a szelíd táj csak arra várt mindig, hogy a békésebb időkben kiaknázzák értékeit. A löszös termőföld gyümölcs-termesztésre is kiváló. Szőlőt is termelnek itt, de Bácsfeketehegy legfőbb jellegzetessége a korán érő meggy, amelyből a helyi Horkai család kiváló minőségű pálinkát, helyi népnyelven mondva, targyit készít.
A híres gútai hajómalomnak már a megközelítése is kivételes, hisz Európa egyik leghosszabb, 85 méter hosszú fahídján kelünk át a félszigetre. A fából ácsolt hajómalmok főként a 18-19. században virágoztak. A ma is működőképes gútai faépítmény hitelesen mutatja be a legősibb ismert dunai hajómalomtípust.
Az Árpád-kori Ekecs is büszke lehet múltjára és ma is híven tartja magyarságát. 1268-ban említik először a krónikák. Református temploma 1822-ben épült.