Amikor a székelyek homokpusztáján jártunk

Azt mondják, a Delibláti-homokpuszta nagyon szép tud lenni – nyáron. Télvíz idején azonban nem sok mindent mutat magából, még egy árva farkast sem látunk, pedig mesélik, a közeli Déli-Kárpátokból nagy számban húzódnak le ilyenkor a nagy területen elterülő homokvidékre, amelyet Versecről Székelykevére igyekezvén szelünk át. Ráadásul az utóbbi évek legnagyobb havazását fogjuk ki, így még egy marék homokkal sem találkozunk. A homokot megkötő akácosból csak itt-ott bukkan elő település, itt van mindjárt Fejértelep, amely magyar többséggel büszkélkedhet. Elő is kerül néhány kíváncsiskodó magyar, akik nehezen tudják elhinni, hogy nem tévedtünk el, hanem célirányosan érkeztünk az eldugott faluba. Egyöntetű a véleményük, miszerint nekünk Kerekes Antallal kell beszélnünk, ha látleletet szeretnénk venni a helyi magyarság állapotáról. Gyorsan meg is találjuk a konok megmaradás „helyi szimbólumát”, kinek minden szavából, mozdulatából az a bizonyos őserő süt, amiből mindig jó a városi léleknek egy kicsit töltekeznie.
Jó-jó, itt is találni a Partizán Belgrádért szorító ifjú magyart, itt is el-elcsíp az ember jó pár Titót visszasíró székelyt, és itt is van olyan magyar, akinek fáj Koszovó elvesztése (!?), de ne legyünk telhetetlenek: a Delibláti-homokpusztán élő székelyek nagy többsége őrzi nyelvét, identitását.
De hogyan és miért is kerültek ide a bukovinai székelyek? 1883-at írtak, mikor 645 családot telepített a kormányzat az al-dunai Gyurgyovára, hogy figyeljenek már egy kicsit a Dunára, és szorítsák azt gátak közé. Gyorsan kiderült, hogy a folyó az erősebb, ezért a Dunától néhány kilométerre, kissé északabbra kaptak új földet a székelyek. Így született Hertelendyfalva, Sándoregyháza és Székelykeve. A mocsarak lecsapolása, a gátak építése eztán is folytatódott, csak közben jött egy impériumváltás, ám láss csodát, a székelyek a nagy szerb tenger közepén napjainkig megőrizték sajátosságaikat. A három falu közül talán Székelykeve az, amely a legélénkebb magyar élettel büszkélkedhet. Ebben nagy szerepe van azoknak, akik idejekorán felismerték a turizmusban rejlő lehetőségeket. A 2500 fős, majd színmagyar falu augusztus 20. táján a duplájára duzzad, köszönhetően a nyugatról hazanéző elszármazott székelykeveieknek. Nekünk bezzeg jéghideg februári napok jutottak szürke ködös idővel, ám nyilván a nagy dolgok itt nem a lencsevégre kapható magyar emlékekről, és a tájról szólnak. Székely kapu például csak egy akad a faluban, az is a temetőben, ám annak feliratában („Voltunk, mint ti, lesztek, mint mi”) ott van mindaz, amiért már érdemes volt ellátogatni a történelmi haza legdélebbi székely kapujához. A templomkertben található kopjafa talapzatán olvasható Tamási Áron idézet még szintén a fényképalbumba kívánkozik, de aztán tényleg elég a hidegből, irány a templom, ahol éppen Balázs-áldást oszt a pap. A szentmise utáni beszélgetés mintha nem is Szerbia közepén zajlana, annyira optimistán tekint a székelyek pásztora a jövőbe. A közeli tájház melegében gyorsan fogy a szilvapálinka, itt már tényleg Székelyföldön érezzük magunkat. A napot aztán a Dani-étteremben koronázzuk meg, ahol a falu turizmusát szervező Dani Ernő vendégszeretetét élvezhetjük jól belehajolva a hajnalba.
Sokszor bizonyosodott már be, hogy a téma az utcán hever: ebben a filmben is került mikroport olyan megszólalóra, aki mikor reggel felkelt, még nem tudta, hogy a Duna tévében fog szerepelni. Eleve mikor megszólalót keresünk, tudatosan kerüljük a helyi celebeket, politikusokat, polgármestereket, akik hajlamosak az interjúban saját magukat építeni. A visszajelzések is azt mutatják, hogy a nézőink jobban tudnak azonosulni a nép egyszerű fiaival, mint amilyen a két szereplő is. Mondhatni, a Hazajáró alulról építkezik.

A forgatás időpontja: 2012. február 2-4.
Hazajárók: Kenyeres Oszkár, Pintér János
Szereplők: Csipak Csaba, Dani Ernő, Kerekes Antal, Kis Róbert, Mészáros András
Operatőr: Schödl Dávid
Hangmérnök: Tóth József
Szerkesztő: Kenyeres Oszkár
Technikus: Kiss Attila
Vágó: Kiss Gyula
Narrátor: Tokaji Csaba
Főcímzene: Bükki Bence
Írta és rendezte: Moys Zoltán