A Fekete-Körös bal partján bújik meg Bélzerénd, a Simonyiak egykori birtoka, egy igen életrevaló magyar falu. Ennek az életrevalóságnak ékes bizonyítéka a református gyülekezet és a közösség templomának több évszázados története. A református gyülekezet a reformáció után 1540 táján alakult a Fekete-Körös, a Tőz és a Leveles folyók torkolatánál. A borosjenői várkerülethez tartozott, első temploma egy kicsi, fatornyos épület volt, mely a faluval együtt 1575-ben egy forró nyári napon lekvárfőzés közben leégett. Az újabb református templomot az 1775-ös tűzvész tette tönkre. 1835-ben épült újra templom, amit az 1879-es árvíz után új helyre kellet költöztetni: a nyakas kálvinisták ökrös szekérrel hordták a régi templom tégláit az új helyre, hogy 1892. május 25-én sor kerüljön az ünnepélyes alapkő letételére. Ez az új templom 1909-re lett kész, ma is a falu büszkesége, legutóbb 2014-15-ben újították fel. Már csak ezért is megérni betérni a színmagyar Bélzeréndre.

A jelvényszerző mozgalom igazolópontja a templom előtti tér.

Az Árpád-kori Vadász – nem meglepő módon – a királyi vadászokról kapta a nevét. A középkorban még jelentős település a kuruc harcokban elpusztult, majd a 18. században újra települt. A 19. század második felében módos falunak számított, tanyarendszerrel, nagy gulyával és ménessel; 1900-ban legnagyobb birtokosa Tisza Kálmán volt. Az 1980-as években már a román kommunista falurombolás réme fenyegette, de végül megmenekült. Megmaradhatott Árpád-kori temploma is, amelyben a középkori freskófestészet egyik legérdekesebb képe került elő. A 15. századi falképet Rómer Flóris régész fedezte fel újra: Krisztus keresztre feszítését ábrázolja, bal oldalán Szűz Máriával, jobb oldalán Szent Jánossal és Szent Péterrel. A templom másik ékessége az 1810-ben készült kazettás mennyezet.
Itt temették el 1832-ben Simonyi József óbestert és holttestét innen szállították 1913-ban Budapestre, a kerepesi temetőbe. Legendás hírű huszártiszt, kortársai „a legvitézebb huszár” kitüntető címmel illették. Itt temették el 1894-ben báró Simonyi Lajos politikust, a Wenckheim- és a Tisza-kormányok ipar- és kereskedelemügyi miniszterét.

A jelvényszerző mozgalom igazolópontja a református templom. A kulcs miatt Papp József beszolgáló lelkészt kell hívni (0040257350615), aki értesíti a gondnokot.

Simonyi József óbester a magyar hadtörténet egyik legismertebb katonája, ‘a legvitézebb huszár’, Simonyi (Simon) József vagyis Simonyi óbester, 1771. március 18-án született Nagykállóban. Apja, Simon Pál, mészárosként dolgozott, de őt jobban érdekelte a katonaélet, ezért 16 éves korában felcsapott katonának. Bár az anyja kiváltotta, de ő, mivel nagy csínytevő és verekedő volt, hatodikos gimnazistaként mégis maradt a seregben. Apja ismét kiváltotta és mészárosinasnak küldte Kecskemétre, de ő fél év múlva, 1787 végén újra huszárnak állt. Pályája tehát akkor kezdődött, amikor a 18. század egyik leghíresebb hadvezére, Hadik András éppen befejezte földi pályafutását.
A kiképzés után a Nádasdy Huszárezredhez került, ahol az öreg katonák eleinte elzavarták a komolyabb összecsapásokból, de 1788. november 11-én végre átesett a tűzkeresztségen. Azonnal meg is sebesült az arcán, de az év végére már frájter (legalacsonyabb rangú katona) volt. Bő két év elteltével már vicekáplár volt, s mivel közben meghalt az édesapja, örökölt is egy kisebb összeget. Ezt azon nyomban elverte díszes ruhákra és könnyűvérű nőkre, s talán többször is megünnepelte, hogy 1789-ben megkapta az Ezüst Katonai Emlék Érdemérmet. Két év nyugalom után következtek a francia háborúk, s 1793-ban már strázsamester (őrmester) volt, s felderítőjárőrként kitűnően szolgált. Egy ízben tizenhat huszárjával szétvert egy hatvan fős francia őrjáratot, miközben egy szabályos párviadalban legyőzte a vezetőjüket. Az ilyen események nyomán már a brigadérosok asztalánál étkezett. Közben 1797-ben az Arany Katonai Emlék Érdemérmet is megkapta, s vicehadnagy lett, majd pár hónap múlva hadnaggyá léptették elő. Szinte példátlan karriert futott be, hiszen 1796-ban még csak huszárőrmester volt, egy évvel később már hadnagy, majd 1800-ban már főhadnagy. Ehhez persze az is kellett, hogy bátorságával és merészségével kiemelkedett társai közül. Még huszárőrmesterként egy váratlan rajtaütéssel 30 ágyút szerzett vissza a Garda-tónál, amely megalapozta hírnevét. 1802-ben megkapta a Mária Terézia-érdemrendet, két évvel később pedig osztrák bárói rangra emelték. Ezt elsősorban Wartensleben grófnak köszönhette, aki német létére (a honosítása után) magyarnak tartotta magát, s pártfogolta a magas körökben. Persze az is szerepet játszott, hogy 50 emberével több száz franciát ejtett fogságba, és számos lovat is szereztek. Báróként a Simon vezetéknevet Simonyira változtatta és a Vitézvári előnevet kapta. A bárói címét hivatalosan Szabolcs vármegye közgyűlése előtt hirdették ki 1807-ben. Aspern után főstrázsamester (őrnagy) lett, a kulmi csata után pedig már alezredes. Alig öt hétig volt viceóbester, majd óbester vagyis ezredes lett. A későbbiekben sem fogta vissza magát, hiszen részt vett a wagrami és lipcsei csatában is, ahol egy golyót kapott a mellébe, szerencséjére azonban a zsebében lévő tárca felfogta a golyót. Az utolsó bravúrja 1814. február 20-án volt, amikor Lyon mellett, az áradó Rhone folyón éjszaka átúsztatva keltett nagy zavart a franciák között. 1815-ben magyar bárói rangot kapott, majd újabb kitüntetések következtek, de nem csak az osztrák Lipót-rend birtokosa lett, hanem orosz, porosz és hesseni kitüntetés is járt neki. Összesen 72 (más források szerint 67) kitüntetést kapott a katonai szolgálata alatt. Ennek eredményeképpen testén számos pontosabban számtalan kardvágás, szúrás és egyéb sérülés volt.
Nehezen találta meg a békebeli életet. 1822-ben feleségül vette egy magas rangú osztrák tiszt árván maradt lányát, Leiner Teréziát. A gazdag hozományból nagyúri módon éltek, s összesen négy gyermekük született. Két kisebb fiú kisgyermekkorban elhunyt, a legnagyobb fia később kereskedelmi miniszter lett, a lánya pedig egy tábornok felesége. Nem tudta kezelni a helyzetet és a békeidőben is kíméletlenül bánt az embereivel, amelynek eredményeképpen egyre gyakrabban szöktek meg a katonái. Statáriumot hirdetett, majd pár év alatt tizenkét halálos ítéletet hozott, amelyből négyet végre is hajtottak. Előbb 1825-ben marasztalták el, amikor dorgálást kapott és laktanyafogságra ítélték, de Lajos főherceg utasítására újabb vizsgálat indult. Így 1828-ban előbb felfüggesztették, majd eljárás alá vonták. 1829-ben tizenegy hónapos foglárfogságot szabtak ki rá, de a Katonai Fellebviteli Bizottság aztán 1830-ban kétévi várfogságra ítélte. Mellékbüntetésként rangjától, címétől és kitüntetéseitől is megfosztották, amely érzékenyen érintette.
Az Udvari Haditanács is érezte ennek súlyát, így ez utóbbi büntetésben királyi kegyelemre javasolták a 38 éves szolgálatára való tekintettel. A király azonban elutasította a kérvényt, így 1831. április 23-án rangfosztva vonult be az aradi börtönbe, hogy büntetését letöltse. Mindez azért furcsa, mert gróf Széchenyi István, akinek egykor a parancsnoka volt, saját visszaemlékezéseiben leírta, hogy a per körül nem volt minden rendben, az idős óbestert indokolatlanul hurcolták meg. Éppen Aradon volt fogságban, ahol másfél évtizeddel később a honvédtábornokok várták a sorsukat. A társai mindent megtettek érte, s a várparancsnok a saját lakásával szemben alakíttatta ki a “celláját”, s mindennap vele ebédelt. Egy év fogság és a katonai becsületének elvesztése azonban megtörte lelkileg. Mindennek eredményeképpen Aradon halt meg 1832. augusztus 23-án. A testét a vadászi birtokán temették el, majd közel 80 év elteltével kerültek a hamvai a kerepesi temetőbe. Személye bekerült a magyar hadtörténet halhatatlanjai közé. Alakját számos mű örökítette meg, még Jókai is írt róla, de Móricz Zsigmond Nyilas Misije is balladát készült írni a tetteiről.

Ahogy a település neve is mutatja, ezen a vidéken a Jenő törzs szállásterülete lehetett a honfoglalás korában, és ez éppen elég, hogy itt is otthon érezzük magunkat. Kisjenőt amúgy már az Árpád-korban említik az oklevelek, mint Jób esztergomi érsek birtokát. A település mára egybeolvadt a Fehér-Körös túlsó partján álló Erdőheggyel. Erdőhegy és Kisjenő birtokosai békésen éltek egymás mellett a Fehér-Körös két partján az évszázadok folyamán. Egy összetűzésről mesélnek a krónikák: 1507-ben Erdőhegyi Balázs, Miklós és Bernát fegyverekkel megtámadták a váradi káptalan kisjenői hídját, mert elégedetlenek voltak a hídvám szedésével. Ez után saját területükön egy új hidat építettek.
A Fehér-Körösön átívelő stratégiai fontosságú híd – ahol ma percenként tucatnyi kamion robog – mindig is Kétkörösköz déli kapujának számított; 1489-ben említik először Corvin János tulajdonaként. A folyó balpartján, az egykor különálló Erdőhegy településrész ősi múltját a 13. századi eredetű református temploma mutatja. Előtte a hősi emlékmű már a világháborúkban hozott áldozatokról tanúskodik. A templom falán találjuk Kerekes Ferenc matematikus emléktábláját, aki a település híres szülötte. A település 20 százaléka ma is magyar, ez körülbelül 1300 lelket jelent. Kisjenő református egyházközségéhez tartozik a közeli Szapáryliget is, ahol szintén magyar közösségre lelhetünk. Szapáryligettől délre, az egykori vármegye egykori névadójában, Zarándon azonban ma már hiába is keresünk magyart.

A jelvényszerző mozgalom igazolópontja a református templom.

„Még áll a magas Rákóczi-hegy, ez az Apatelek és Borosjenő között elhúzódó széles hegygerinc, még keményen áll, pedig tengernyi török, magyar és román vér öntözte az alját. Itt portyáztak II. Rákóczi Ferenc hajdúi, valamikor török világ volt erre, még előbb pedig János Zsigmond király vaspáncélos vitézei ütöttek itt tanyát. A derűs Solymossy-kastély a Rákóczi-hegy aljában már békésebb időkben épült, német építőmesterek fabrikálták össze, ezek a falak csak 1848-ra és 49-re emlékeznek vissza, kávébarna attilás honvédekre, cifra ruhájú osztrákokra és torzonborz muszka vitézekre. Azután itt van a híres Rákóczi-pince, a maga sötét misztikumával és megfejthetetlen rejtélyével, még ez is emlékszik arra az időre, amikor a fejedelem hű sáfárjai ide hordták össze Mokra kincsét: az aranyló és rubintízű mokrai borokat. A fejedelem és környezete szerethette a bort, mert a feljegyzések szerint soha ki nem fogyott a nemes ital a pincéből.” (K. S.: Ami még a históriából megmaradt, 1926)
Teremnek-e még a Zarándi- és a Béli-hegység közötti síkból kiemelkedő vulkanikus Mokra-hegy évszázados szőlőültetvényei? Nem kérdés, teremnek bizony. Igaz, már nem a régi gazdáknak. A sziklába vájt ősi Rákóczi-pince üresen, romosan tátong már. Ahogy az apateleki református templom sem telik meg magyar élettel, hisz csak pár tucat magyar él itt. A báró Solymossy család 1834-ben épült kastélya meg elmegyógyintézet lett. És bár a kastély nem látogatható, a Mokra-hegynek csak az oldalából van kilátás, a pincék lepusztultak, a templomra felújítás vár, érdemes eljönni, betérni a templomba, hogy életben tartsuk egy szebb jövőért.

A jelvényszerző mozgalom igazolópontja a református templom. A google maps-on evangélikusként szereplő templom kulcsát a közeli Eros Supermarketben kapjuk meg.