Árpád

A néphagyomány szerint a bihari Erdőhát egyik dombján temették el Árpád vezért. Ezért is lett a domb melletti falu neve Árpád. Ami tény, Árpád települést az 1390-es évek végén Zsigmond király adományozta a Csáky családnak, akik az 1800-as évek közepéig birtokosok is maradtak itt. Utánuk a falu a Markovits családé lett, akiknek kastélyát a kommunisták államosították. A kastély kívülről megtekinthető. A 18. századi református templom kertjében a magyar összetartozás és a történelmi haza oszthatatlan egységének jelképe, a Magyar Szent Korona emlékhelye dobogtatja meg a magyar szívet.
A faluban nevelkedett az erdélyi népi irodalom egyik ösvényvágója, Erdélyi József, aki Trianon után a csonkahonba menekült, de micsoda sors: az 1945-ös szovjet kommunista megszállás után visszaszökött Erdélybe, s Árpádon bujkált. 1947-ben aztán csak visszatért családjához Budapestre, ahol végül három évre ítélték. Emléktábláját a templom falán találjuk, míg a jelvényszerző mozgalom igazolópontja a református templom található Szent Korona emlékhely.

Erdélyi József: A magyarokhoz

Kinek hazád hét szakadék ország
s börtönöd saját maradék országod,
hol nyomorít tenger adósságod!
A villámló-dörgő fellegekre
tekints fel és örök Istenedre
bízd a jövőt, magad élj a mával,
véred-jogod csepp maradékával.
Tekints körül a vak villámfényben,
lásd magadat szomszédod szemében,
nyújtsd kezed a kezét nyújtónak
s vigasztald, hogy minden jól lesz holnap.

Tamáshida

„A mostan fennálló nagy torony egy apátságnak maradványa, mely fundáltatott Szent László magyar király által és Szent Tamás apostol nevéről volt szentelve. Sok ideig fennállott virágzó állapotban, de végre a sok régi ellenséges időkben, a török-tatár háborúkban és a kurucok revoluciójában elpusztult. Harangjaiból a törökök ágyút öntöttek.” (1827-es egyházi anyakönyv)
Ahol a Tőz beletorkollik a Fekete-Körösbe, egy híd kel át a folyón. Ezt az átkelőt őrzi az egykor fontos vámszedőhely, Tamáshida. Ma már nehéz elképzelni, de a 13. században Rogerius még „megerősített német városként” említette. Később a Rátold nemzetség birtoka volt, ahol az erdélyi rendek országgyűléseket is tartottak. A Zarándi-sík legjelentősebb Árpád-kori emlékének, a román stílusú templomnak már csak romos tornya emlékeztet Tamáshida fénykorára.

A jelvényszerző mozgalom igazolási pontja a templomrom. Amennyiben be van zárva a kapu, a Körös felé eső következő házban lakó magyar bácsi kinyitja azt.

Nagyzerind

„A vidék ura egy vadászaton megsebzett egy szarvast. Az uraság nagy szelindek kutyája üldözőbe vette, de nem bírta utolérni. A kimerült kutya a Körös vizét átúszva leheveredett a folyóparton és elpusztult. Halálának helyét az emberek Nagy Szelindnek, azaz Nagyzerindnek nevezték el.”
Így szól a Fekete-Körös menti község eredetmondája. A tudósok már azt mondják, Koppány apja, Tar Zerind után kapta a nevét. 1241-ben a Váradot megtámadó Kádán tatár kán serege az Arad felé menekülő lakosság nyomába eredt, útközben kifosztva az útbaeső falvakat is. Feketegyarmat és Nagyzerind népe is részt vett ekkor a „nadabi sziget” tatár elleni védelmében. A Rákóczi szabadságharc is feldúlta, majd 1735-ben a zerindiek a békésiekkel szövetkezve, II. Rákóczi Ferenc Rodostóról való hazahívására készültek. Az Erdőhegy mellett gyülekező sereg, tábori papja Szilay János zerindi lelkész volt, akit elfogtak ugyan, de 1736. április 28-án büntetés nélkül elbocsátották. 1818 után, amikor József főhercegé lett a térség ura, sor került a határrendezésre is, amelynek során sok jó minőségű szántóföld helyett rosszabbakat mértek ki a jobbágyoknak. Az 1848-as jobbágy-felszabadító törvények a telkes jobbágyokat szabaddá tették, de a zsellérek ugyanúgy föld nélkül maradtak.
1849-ben a közeli Világoson tette le a fegyvert a magyar sereg az oroszok előtt, akik Nagyváradra, az orosz főhadiszállásra szállíttatták a foglyokat. Ide azonban csak Görgei és környezete jutott el, mert Paszkevics a honvédek letartóztatásának helyéül Sarkadot jelölte meg, amikor már a foglyok Szalontánál jártak. Közben azok egyharmada elszökött, a tiszteket pedig Zerinden szállásolták el. Augusztus 16-án délután 2 órakor a honvédtiszteknek és honvédeknek kihirdették Zerinden a Sarkadra történő indulás időpontját, a közlegények és altisztek szabaddá váltak. Ennek emlékére 2002. október 6-án Zerindi Amnesztia felirattal márványtáblát avattak a főtéren. Szájhagyomány szerint a szabadságharc idején egy éjszakát, egy templom körüli ház padlásán bujkált Jókai Mór, és elfogása előtt Kiss Ernő tábornok. Az aradi tizenhárom vértanú tiszteletére az 1930-as években Samu Gál Lajos, akkori kisbíró, a piactér mögé tizenhárom diófát ültetett, amelyekből néhány még napjainkban is él a Piactéren.
Földosztásra ismét, csak a rendszerváltás után, 1991-től került csak sor földosztásra, addig számos puszta, falu pusztult el Zerind határában, például Békás-Ősi-puszta, amelynek földjét a környező falvak felosztották egymás között. Minden határrésznek megvolt a maga funkciója, a sóskúti legelőn és a Sziki-kútnál legelt a falu csordája, Nagyhányóson a ménes és a gulya, Kétlaposnál az ökörcsorda, Disznókútnál a csürhe, míg a Kaszálón és a Hosszúréten a birka. A Cserépszínnél és a Libalegelőn a libák legeltek, ezek a zerindi kövér libák számos város piacain keresettek voltak.
Zerind egyik jellegzetes építménye a malom, amely még ma is működik, 2005-től van ismét magántulajdonban. A mai református templom az egykori Árpád-ház korabeli kápolna romjain épült. 1994-ben állították fel a református templom előtt a világháborús áldozatokat és a mindenkori hősöket megörökítő emlékoszlopot, de kopjafa emlékezik az 1956-os forradalom áldozataira is. A művészek által felajánlott és alkotótáborokban készült képekből álló zerindi galéria 1974-ben jött létre adományokból, az ország első falusi képtáraként… mert azokban a varázstalanító, lélekgyilkos 70-es években is hittek még a művészet csodájában. A galéria a Piactéren található.
Az 1989-es rendszerváltás után a népességapadás Zerinden is egyre nagyobb méreteket öltött, ennek oka az alacsony születésszám és a közeli városokba való költözés volt. A fokozatos lakosságcsökkenés azonban kezd megállni, és a rohamos Magyarországra vándorlás is csökkent. Egyre kevesebben költöznek be faluról városra, sőt inkább városról költöznek ki Zerindre. A sok vész ellenére megmaradt Nagyzerind erős magyar közössége, amelyet a helyi Ibolya néptánccsoport is kiválóan reprezentál.
Aki megéhezik, az a magyar kézben lévő Zerind Panzióban tud jó magyar ételeket enni.

A jelvényszerző mozgalom igazolópontja a Fekete-Körös partján álló református templom kertje.

Ágyai-erdő – Szent László kápolna

1895. szeptemberét írtuk, József nádor unokája, a Habsburg–Lotaringiai-ház ún. magyar vagy nádori ágából származó főherceg, az Aranygyapjas rend lovagja, Lotaringiai László főherceg Kisjenőre utazott, édesapjának Arad megyei uradalmára. Szeptember 2-án kíséretével, Libits Adolf királyi tanácsossal és Szkallák erdésszel, Frank erdésszel és Marék intézővel vadászni indult az ágyai erdőbe, ahol egy vadmacskát lőtt, amely azonban menekülni próbált. A főherceg a puskatussal akarta leütni, de fegyvere elsült, és a golyó a jobb combjába fúródott. A lövés után még pár lépést tudott tenni, majd összeesett, és pár percre eszméletét is elveszítette. Amíg a kocsira vártak, a főherceg egy cigarettát is elszívott. A sérültet bevitték a kisjenői kastélyba, sebeit bekötözték. Fájdalmai enyhítésére morfium injekciót kapott. Szüleit értesítették a balesetről, akik Janny Gyulával, a Vöröskereszt Egyesület kórházának főorvosával leutaztak fiukhoz. A főherceget Budapestre kellett szállítani, ehhez a magyar királyi államvasutak egészségügyi kocsiját vették igénybe. László főherceg szeptember 4-én érkezett meg Budapestre. A Vöröskereszt Egyleti Kórházába (a mai Sportkórház hátsó kapuja, Győri út 15.) vitték, és még aznap megműtötték. Másnap viszont az orvosok észrevették, hogy vérmérgezést kapott és sebe üszkösödni kezdett. A főherceg 6-án délelőtt, 10 óra 47 perckor meghalt.
A Vasárnapi Újság 1895. december 1-én megjelent lapszámban írja: „Néhány héttel a László főherceg halálát okozó végzetes szerencsétlenség után József főherceg családjával Kis-Jenőre utazott, hogy a szerencsétlenség színhelyét megtekintse.… Az ágyai szerencsétlenségnek felejthetetlenül szomorú helyét, azt a helyet, a hol László főherceg halálosan megsebesülve összeesett, József főherceg feliratos emlékkővel jelöli meg, … és kápolnát emeltet.” Egy évvel a tragédia után a kápolna elkészült. A kápolna építése után egy kálváriát is állítottak László főherceg emlékére. Trianon után a kápolnát megrongálták és kifosztották, a természet kezdte visszahódítani a területet, Pántya Elemér kisjenői plébános kezdeményezésére azonban újjáépítették. Az újraszentelésen, 2005 szeptemberében jelen volt Habsburg Lotharingiai Mihály és felesége, akik anyagiakban is hozzájárultak a kápolna rendbetételéhez. A megemlékező szertartást azóta is tartják minden év szeptemberében az ágyai erdőben, a Szent László kápolnánál.

A jelvényszerző mozgalom igazolópontja a kápolna. A legkönnyebben Szinte felől közelíthetjük meg: elindulunk Seprős felé, majd egy jobb kanyar után befordulunk balra az aszfaltúton. Ezen 1,6 kilométert megyünk, majd egy földúton balra kanyarodunk. Ettől a kanyartól kb. 800 méter a kápolna.

Olosz Lajos: Köszönet az ágyai erdőnek

Tőzmiske, Ágya, Szintye, Kerülős
határán kanyargott a lusta, szőke Tőz.
Mindkét partján kék erdő sötétlett.
Őstölgyek alatt a nappal is sötét lett.
Kertünk lenyúlott az erdő közelébe.
Csalogatott csodáival titokzatos mélye.
Ahogy cseperedtem, beljebb-beljebb merészkedtem.
Minden nappal jobban szerelmese lettem.
Hal után villanó jégmadarat lestem.
Láttam a borzot megtérni várába,
alkonyatkor őzeket jönni itatóra, cammogó emséket
fürdeni a tóra,
erdőnyiladékon fenséges aganccsal
szarvasbikát állni égnek szegett nyakkal,
szálerdőn sompolygó vörössárga rókát,
fészkére leszálló szénfekete gólyát.
Hallottam kurrogni erdei szalonkát,
jajgatni felhők közt vonuló vadlibát,
csalogányok éjféli Mozart-áriáját,
az égbe fúródó pacsirta trilláját,
illatozó rétek kabócazenéjét,
rezgő fűszálaknak selyemzizzenését.
Szaggattam szamócát, szedegettem szedret,
csokorba virágot, világszépet, ezret.
Megittasodtam akácok, hársak illatától,
gyöngyvirág, ibolya, menta italától,
napsugár fényétől, alkony bíborától,
bodor bárányfelhők opálos fátylától.
Ezt a sok-sok kincset mind az erdő adta
és az a szomjas, álmodozó
gyermekifjú kapta,
akit elkísértek alkonyatszálltáig,
esthajnali csillag égregyúlásáig,
harangkondulásig.

Seprős

A Zarándi-sík szívében fekvő Seprős nevének hallatán turista berkekben minden bizonnyal sokan felkapják a fejüket… „Hol is hallottam erről a településről? Ja igen!! Czárán Gyula!” És valóban, itt, Seprősön született 1847. augusztus 23-án a „magyar turizmus atyja”, a „bihari turistaság apostola”, természetjáró és barlangkutató, az egyik első magyar turisztikai szakember, útépítő, barlangkutató és szakíró. Nem mellesleg földbirtokos.
Seprősről a 18. században hallani először, ekkor Rajnald modenai herceg birtoka volt, majd a királyi koronára szállt. 1750-ben öt össze nem függő házcsoportból állt, utcaszerkezetét is csak 1780-ban szabályozták. 1822-ben I. Ferenc király a seprősi uradalmat a gyergyószentmiklósi örmény Czárán családnak adományozta. A Czárán család 1824-ben újra kívánta osztani a falu határát, ami nem nyerte el a helyi román jobbágyok tetszését. A helyzet odáig fajult, hogy a szolgabíró június 19-én katonákat hívott a faluba, de a jobbágyok fegyverrel űzték el a szolgabírót, a katonákat, majd az odaérkezett alispánt is. A vármegye ekkor egy századnyi katonát vezényelt ki, akik 30 napig tartották megszállva a falut. 1825. szeptember 25-én a vármegye elrendelte a parasztok részleges kártalanítását elvett gyümölcsöseikért. Kissé javítandó a magyarság arányát, 1854-ben a Czárán család húsz dohánytermesztő magyar családot telepített Seprősre, 1882-ben pedig Czárán Tivadar ötezer forintos alapítványt tett magyar tannyelvű, tandíjmentes iskola létesítésére. Az iskola 1887-ben kezdett működni és 1906-ban már négy tanerős volt. Ennek ellenére az 1909–1910-es tanévben 308 diákjából 245 volt román anyanyelvű.
Az 1847-ben született Czárán Gyula is Seprősön végezte az elemi iskolát, középiskolai tanulmányait Aradon kezdte, majd Pozsonyban folytatta. Mérnök szeretett volna lenni, de apja kívánságára jogi tanulmányokat folytatott Budapesten 1865-1867 között, majd Bécsben. Egy súlyos betegség után kénytelen volt befejezni tanulmányait és 1871-ben hazatért Seprősre, hogy betegeskedő apja helyett gazdálkodjon. A gazdálkodás és a jog helyett azonban inkább kirándulni szeretett: beutazta Erdélyt, a Magas-Tátrát és az Alpok-hegységet. Már elmúlt 40 éves, mikor végzett a Selmecbányai Erdészeti és Geológiai Egyetemen. Mikor atyja, Czárán Gergely 1890-ben meghalt, seprősi birtokait bérbe adta és jövedelméből Menyházán villát bérelt, ahol a teleket töltötte, az év többi részén a bihari hegyeket járta.
Így például lemaradt az 1903-as seprősi tisztújításról is, mikor a helyiek többsége a szocialista eszmékkel kampányoló Iosif Mateit szerette volna bíróként látni. A hatóságok katonai erőt vezényeltek a faluba, akik megöltek hét seprősit. A bíróválasztást végül mégis Iosif Matei nyerte.
Az igazukhoz oly harcosan ragaszkodó seprősiek pár évtized múltán is hallattak magukról: 1949. július 31-én lakói fellázadtak a terménybeszolgáltatási rendszer és a mezőgazdaság tervezett kollektivizálása ellen. A sokaság feldúlta az állami gazdaságot és a termelőszövetkezetet, felgyújtották a községháza levéltárát és elvágták a telefonvezetéket. Az állami gazdaságnál tartózkodó három főtisztet megölték. A faluba vezető utakhoz felfegyverzett őröket állítottak, akik megfutamítottak egy három milicistából álló járőrt. A másnap kivezényelt negyven milicista és negyven határőr némi tűzharc után leverte a lázadást. Ötvenhét főt letartóztattak, a rögtönítélő bíróság négy főt halálra, többeket hosszú börtönre ítélt, a kivégzettek holttestét elrettentésül az út közepére dobták.
De ekkor már se híre, se hamva a Czáránoknak: 1958-ban a Czárán család sírkápolnáját lebontották, harangját Málnásfürdőre vitték, a család itt nyugvó tagjainak maradványait a temetőben hantolták el. A két klasszicista Czárán-kastély közül az egyikben a községháza, egy másikban az óvoda működik. Előbbiben született 1847-ben Czárán Gyula, így nem meglepő, hogy a jelvényszerző mozgalom igazolópontja a kastély előtti tér.

Ágya

Kisjenő és Nagyzerind közt egy nyárfasor kíséri az utast Ágyára, amely szerényen meghúzódik a Zarándi-sík egy kies szegletében. Már az Árpád-korban lakják, ekkor a váradi káptalan birtoka volt, majd 1650-től a borosjenői vár tartozékai közé sorolták. A 18. század végétől József Antal János főherceg kisjenői uradalmának része volt. 1895. szeptember 2-án az Ágya környéki erdőben szenvedett végzetes vadászbalesetet László főherceg, József Károly főherceg 20 éves fia. A falu református temploma egy korábbi fatemplom helyére épült a 18. században.
De amiért korunk honismereti turistája lekanyarodik Ágyára, az Olosz Lajos költő, aki 1891-ben itt látta meg a napvilágot. A gyermek Olosz Lajos ötéves korában került el a szülői házból németboksáni nagybátyjához, a puritán életszemléletű Olosz Istvánhoz, akinek vakvezetője, felolvasója, titkára lett. Nagy hatással volt érzelemvilágára, jellemének formálására, általános műveltségének alakulására. Olosz Lajos távol maradt a nagyvárosok irodalmi kávéházaitól, vidéki magányában a költészet mellett kötelezte el magát. Reményik Sándor kisjenői látogatásakor ismerte meg Olosz Lajos költészetét, verseit magával vitte Kolozsvárra, és az Erdélyi Szemlében, majd a Pásztortűzben kezdte közölni őket. Reményik szerint Olosz költészete „csiszolatlan gyémántok nyers és szigorú világa”. 1967-ben az írószövetség tagja lett, elkezdődött Olosz Lajos visszahódítása, újrafelfedezése. „Vénségemre lettem az irodalomnak édesgyermeke” – nyilatkozta ekkoriban. Az Olosz által vezetett nagyzerindi Irodalmi Kör a költő 1977-es halála után munkássága iránti tiszteletből felvette a Olosz Lajos Irodalmi Kör nevet.
De nem csak Nagyzerinden emlékezhetünk meg Olosz Lajosról, hanem természetesen Ágyán is: szülőházán márványtábla emlékeztet a két világháború közötti erdélyi magyar líra kiemelkedő alakjára.

Olosz Lajos: Vers a vén cserfához

Te, vén cserfa, kit kiégetett a villám
és közeledsz a végedhez,
hamvadol,
ne sajnáld hajdani,
sötétzöld, gazdag lombodat,
ami most szőnyegként terül,
ha ledőlsz, békében alhatol.
Vannak hőslelkű ifjak,
kik fáklyaként égetik
lángoló szívük
és a szálló sziklákból
a dombok oldalán
ezernyi új lila fény fakad:
mernek már a lelkek álmodozni
a Körösök partján, a Leveles alatt.

A jelvényszerző mozgalom igazolópontja Olosz Lajos szülőháza, amelyet a falu szélén találunk.

Kővár (Kamengrad)

A Papuk déli részén álló várrom története szinte kopírozza az összes szlavóniai vár történetét: a 14. században épül, fénykorát az 1400-as években éli; ekkor birtokolják a Thallóczyak és a Szapolyiak is. A 15. század közepén elfoglalja a török, emiatt a környékbeli lakosság elmenekül, akik helyére az oszmánok boszniai rácokat hoznak. A vár a török elleni felszabadító harcokban elpusztul, az 1702-es leírások szerint már rom. Mára benőtte a növényzet, de nem annyira, hogy impozáns részletei, a lőrések és tornyok ne repítsék vissza az erre járót a múltba.

A jelvényszerző mozgalom igazolópontja a várrom.
Magasság: 595 m
Nyitva: 0-24
Megközelítés:a Papukon átkelő D69-es út felől.

Dobrakutya vára

Elnézegetve Dobrakutya várának romjait, ki gondolná, hogy egykor micsoda élet zajlott falai között. 1335-ben említik először, ekkor a Papuk nyugati részének központja. Az erősséget Nagy Lajos királyunk adja a Horvátiaknak, később birtokolják a Nelipichek, a pécsi püspök, a kevendi Székelyek. A török 1542-ben foglalja el, utánuk pedig jön a már ilyenkor szokásos pusztulás. A romokat egy kis bércen találjuk Dobrakutyától keletre az erdőben.

A jelvényszerző mozgalom igazolópontja a várrom.
Magasság: 324 m
Nyitva: 0-24
Megközelítés: a Dobrakutya melletti bányától a piros jelzésen (2,5 km; 55 perc; 135 méter szintemelkedés).

Szaplonca vára

Szaplonca várából mára csak az öregtorony, néhány falcsonk és a déli fal maradt meg. Ami nem is csoda, hisz a török 1688-as kiűzése után már nem szolgált hadi célokat. Egy 1702-es leírás szerint már akkor rom volt. Pedig a 14. században épült vár olyan tulajdonosokkal büszkélkedhetett, mint a Cilleiek és a Garaiak. A török 1542-ben foglalta el, ráadásul olyan aga került az élére, aki addig zaklatta a környékbeli lakosságot, amíg az el nem vándorolt. Helyükre rácokat hurcoltak be Boszniából, ám ma már se török, se rácok, csak a csend és a béke honol a Papuk erdeiben.

A jelvényszerző mozgalom igazolópontja a várrom.
Magasság: 393 m
Nyitva: 0-24
Megközelítés: Skodinovac felől a piros jelzésen (3 km; 1 óra 20 perc; 252 méter szintemelkedés).