Búcs határában egy gyönyörűséges tó fekszik. De nem ezért nevezetes a felvidéki település, hanem mert ezerszáz esztendővel ezelőtt a magyar törzsszövetség híres alakja, sok német győztes hadjárat vezére, aki Augsburgban, egy vesztes csata után halt kínhalált, Bulcsú vezér ősi földjén járunk. Nagy tiszteletnek örvend, ezt bizonyítja a faluban található bronzszobra is.
Az esztergomi érsekség ősi birtokát Csák Máté emberei és a törökök is dúlták, de poraiból mindig feltámadt. Hogy a búcsiak mennyire becsben tartják múltjukat, erre utal a harangláb melletti szoborcsoport is. A múlt őrzése mellett a jövőt is szolgálja a Népviseletes Babák Háza.
1945-ben Búcs és környéke a Garam-menti harcok frontvonalába került. Itt, a község határában zuhant a halhatatlanságba a Magyar Királyi Légierő hadnagya, Horváth György, miután repülőgépét Esztergom légterében találat érte.
Ez az a hely, ahol megemlékezünk arról a hét búcsi leventéről is, akiket 1945-ben a vörös hadsereg „hős felszabadító” katonái Zámoly határában agyonlőttek.
Nemcsak földrajzi szempontból igazodási pont, de neves történelmi helyszín is a Bábolna-hegy. Tetején az obeliszk az 1437-es Budai Nagy Antal féle parasztfelkelésre emlékeztet.
A hagyomány szerint Doboka vármegye nevét első ispánja, Doboka vezér után kapta, aki Szent Istvánnak is rokona volt. Ő építette az első várat, ami később Erdély egyik legfontosabb központja, Doboka vármegye székhelye lett. 1068-ban innen indult Salamon király Géza és László hercegekkel a besenyők ellen a cserhalmi csatába. Izabella királyné többször is időzött a várban, aztán megszakadt írott történetének fonala, így csak sejteni lehet, hogy ez az erősség is a hírhedt Basta tábornok áldozata lett, a templommal együtt. A vár falainak alapjait csak az elmúlt században rekonstruálták.
A Borsa völgyében és tágabb környezetében évszázadokon át éltek békében egymás mellett románok és magyarok, mit sem törődve a világ zűrzavarával. A hagyományos önellátó gazdálkodás, az állattartás és a földművelés ma is meghatározza az itt maradtak életmódját.
A Lóna völgyének régi központja, az Erdélynek annyi kiváló politikust és hadvezért adó Kendiek birtoka volt. Kendilóna később a nem kisebb érdemekkel bíró Teleki családhoz került, akiknek kastélya a 17. századból származik. De a nemeseknek már nincs helyük errefelé. Elenyészett az öreg kőrisfa is, amelynek tövében az összeesküvéssel vádolt Kendy Sándort 1594-ben elfogták, hogy aztán Kolozsvár főterén lefejezzék. S miután Teleki Pál a kuruc szabadságharcban is részt vett, a császáriak „jutalmul” lerombolták kastélyát. Az öreg vadásztorony csonkja – ennyi maradt régmúlt idők hírmondójaként a reneszánsz épületből.
Ugyanez a sors jutott a középkori eredetű templomnak is. Miután a labancok elpusztították, Teleki Pál és neje, Vay Kata nem átállottak saját költségükön újjáépíteni.
A Borsa nemzetség ősi birtokát Nagy Lajos királyunk adományozta a Bánffy-családnak, akik egészen az 1945-ös államosításig bírták. A középkori kúria helyett a 19. században épült eklektikus Bánffy-kastélyban ma már pszichiátriai otthon működik, de úgy hírlik, nemrégiben visszaszolgáltatták a Bánffy-család leszármazottainak.
Valamikor régen a Kis-Szamos erre jártában egy Bonc nevű ember birtokán kanyargott keresztül. Így lett a folyón átvezető hídnál keletkezett település Bonchida. Nem kevesebb, mint hat évszázadon keresztül a Bánffy család birtokában volt.
És ha már így volt, olyan nagyszabású várkastélyt építettek maguknak, amit joggal nevezhettek fénykorában „Erdély Versailles-ának”. És olyan fényűző főúri mulatságok voltak itt, hogy „Hencidától Bonchidáig folyt a sárga lé”. A középkori eredetű kastélyt állandóan csinosítgatták, és az erősítés is ráfért, hisz a kuruc szabadságharc is megpróbálta falait. A megroskadt épületből Bánffy Dénes kolozsi főispán az ódon Erdély egyik legszebb barokk palotáját varázsolta. Utolsó tulajdonosa Bánffy Miklós író volt, aki a Trianon utáni Erdély magyar szellemi végvárává tette. A II. világháborúban súlyosan megrongálódott, a kommunizmus éveiben államosították, hogy a rendszerváltás idejét már leromolva érje meg. Bánffy Miklós lánya, Katalin visszaperelte, majd összefogva egy kolozsvári alapítvánnyal megkezdték szakszerű helyreállítását.
A kastély mellett Bonchida román stílusú református templomának is van mesélnivalója. Sokszor építették át, mai alakját a „kőből házat, igékből várat építő” Kós Károlynak köszönheti.
A Duna-völgy egyik legrégibb települése, Dunamocs. Ezeregyszáz éve fennáll a hazával együtt. A Duna két partjának települései azóta szétválaszthatatlanok. Ezt az összetartozást hivatott jelképezni a központban az emlékkapu is.
A 14. századtól Dunamocs az esztergomi érsekség birtoka volt, a falu népe a 16. században mégis protestáns hitre tért. Ezt hirdeti a méretes református templom is. Mocsot is sok csapás érte a török időkben, majd kuruc harcok során. A második világháborúban is többször legyalulta a front, majd a kényszermunkára deportálások és kitelepítések idején magyarok tömegeinek kellett elhagynia szülőföldjét. A bajokat betetőzte az 1965-ös dunai árvíz, amelyben 100 ház pusztult el. De Dunamocs népe mindig képes volt talpra állni.
Az elmúlt évszázadok minden árját túlélő tárgyi és szellemi emlékeit hivatott megőrizni és tovább adni a falumúzeum. A helytörténeti gyűjtemény gazdag néprajzi anyaggal rendelkezik. Szomorú, hogy már a magyar oktatásra is csak az iskolamúzeum emlékeztet, 1945-ben ugyanis a mocsi magyar iskolát megszüntették.
Ezek a kemény idők jutottak a falu nagy szülöttének, Nehéz Ferenc író, újságírónak is, akinek a kommunizmus idején mindent hátrahagyva menekülnie kellett, egészen a messzi Amerikáig. Az írás lett Nehéz Ferenc vigasza. Honvágyát, bánatát papírra vetve varázsolta az olvasó elé a Dunamente sorstragédiáját. Így lett a távolból is az egymástól elszakított partokat összekötő révész, de életében már nem láthatta viszont, csak halálában térhetett haza szeretett szülőfalujába.
A magyar élet egyik központja a mocsi csárda.
Pannónia Duna-menti határvédelmi rendszerének volt az egyik fontos pontja – a hatalmas Brigécióval szemben – a mai Izsa határában felépített Kelemancia erődített katonai tábora, amely az északról támadó germánok ellen nyújtott védelmet. A hagyomány szerint e várban őrizte kedveseit Valentin római katona, ezért is nevezik a helyet Leányvárnak.
Az izsaiak ma is őrzik a rómaiak emlékét, erről tanúskodnak a Kelemancia Légió hagyományőrző csoportjának fiataljai is.
Izsának nemcsak gazdag múltja, de virágzó jelene és ebből fakadóan reményteli jövője is van. A falu egyedi, igen tetszetős népviselettel rendelkezik.
Süttő kis középkori település a Gerecse-hegység lábánál. Több mint 500 évig, 1945-ig az esztergomi érsek birtoka volt. Központjában ott van a lényeg, ami a szellemnek és a léleknek kell: a templom, az iskola, és ott őrködik az elmúlt évezred felett Szent István királyunk is.
Az itt élők anyagi megélhetését a Duna és a Gerecse természeti kincsei biztosították. A hegység kiváló minőségű mészkövét már a rómaiak is ismerték. A híres „süttői és tardosi fehér- és vörösmárványnak” is becézett kemény mészkő évszázadok óta közkedvelt építő és díszköve hazánk kiemelkedő építészeti alkotásainak. Ezek a kövek ékesítik többek között az Országházat, a budai Királyi várat, a Halászbástyát és a Millenniumi emlékművet is.
De a szellemi és az anyagi értékek mellett ne feledkezzünk el az élet esszenciáját nyújtó nedűről sem. A süttői domboldalak szőlőinek köszönhetjük a környék minőségi borait. Az ősi szőlőművelő kultúra újraélesztésével fiatalok is foglalkoznak, s a borászat egyben összekötő kapcsot is jelent a túlparti felvidéki falvakkal.
