Sokan elmentek, alig hetvenen maradtak. Helyükre a csend és a nyugalom költözött Gömörszőlősre. A trianoni határon inneni „kis Gömör” apró Árpád-kori zsákfalujában a hagyományos életforma kifakulóban van: az önellátó paraszti gazdaság földműves, állattenyésztő, erdőgazdálkodó munkaeszközei a virágzó földekről a néprajzi gyűjteményekbe kerültek. Mégis, sokan jönnek ide, ismerkedni a paraszti kultúra megőrzött értékeivel, és olyanok is akadnak, akik a letelepedés útját választják. Az ökológiai szellemű falufejlesztési programnak hála sorra újulnak meg a régi épületek, egyre többen térnek vissza a hagyományos életformákhoz, így válik Gömörszőlős ökofaluvá.
Az 1824-ben épült református templom lelkésze 1849-ben nem volt más, mint Tompa Mihály.
A Zsár fölötti hágón kötelező megállni. Észak felől talán innen a legszebb a Bélai-Tátra vonulata, karnyújtásnyira lévő markáns sziklabérceivel, a Siratóval és a Holló-kővel. Már egész közel járunk az ezeréves lengyel-magyar határhoz. A Jávor-völgy torkolatánál bújik meg a történelmi haza utolsó települése, a kis hegyi üdülőfalu, Javorina.
E szepesi gyöngyszem központjában is elmaradhatatlan a gótikus stílusjegyeket őrző Szent Antal templom, mellette a pártázatos harangtoronnyal.
A tatárjárás után elnéptelenedett vidékre IV. Béla hívott német ajkú telepeseket. Miután városi jogokat kapott, Szepesbéla hamar felzárkózott a gazdag és jelentős szepesi szász városok közé. Aztán jött Zsigmond király, aki a 15. századi pénzügyi válság ellen úgy küzdött, hogy a többi jelentős szepességi várossal együtt Bélát is zálogba adta sógorának, a lengyel királynak. A 13 szepesi város csak 1772-ben került vissza Magyarországhoz, melynek emlékére hálából Szepesbéla főterén Mária-oszlopot emeltek.
Az egykor mezővárosi rangú határőr-település, Alsóverecke ruszin népe a 19. században nehéz sorba került, miután a gazdasági élet minden szála a Galíciából beáramlott zsidóság kezén összpontosult és széthullott az ősi, paraszti közösségen alapuló rend. Az adósrabszolgaság nyomorába süllyedt ruszinság megmentése érdekében, a millennium idején a magyar kormány „hegyvidéki akció” néven gazdasági programot indított, amely az uzsora visszaszorításával felemelkedési lehetőséget nyújtott Verecke népének. A sikeres programnak Trianon vetett véget, majd a kommunizmus újra évtizedekre visszataszította az itt élőket a kilátástalanságba.
A szovjet romokból lassan-lassan ébredezik a vidék. A helybéli ruszinok régi rendhez való ragaszkodását jelzi, hogy most épülő fatemplomukat Szent Istvánnak fogják felszentelni.
A temetőben az I. világháborúban elesett magyar és német honvédek alusszák örök álmukat.
A vezérlő fejedelem 1703-ban Rákócziszálláson bocsátotta ki híres felhívását a nemzethez, itt találkozott Bercsényi Miklós gróffal és dragonyosaival, majd 1711-ben itt hagyta el könnyek között hazáját Verebesen át.
Magyar többségű falu, központjában két, középkori szakrális épület áll. Az egyik a Szent István-kori Tizenkét Apostol rotunda (körkápolna), melyben korabeli freskókat csodálhat meg az idelátogató. A hagyomány szerint első szent királyunkat itt emelték pajzsra, mint fejedelmet, később pedig innen indult a Koppány elleni ütközetbe.
Bény másik nevezetessége a Magyarok Nagyasszonyának szentelt plébániatemplom, ami 1217-ben épült.
A falut avarsáncok szegélyezik. Úgy tartják, a római uralom idejében, 173-ban maga Marcus Aurelius császár is időzött itt, s úgy megihlette e táj, hogy itt, a quádok földjén, a Garam mentén írta “Elmélkedései” I. könyvét. Aztán ahogy az idővel vándoroltak a népek, az avarok is rátelepültek a vár maradványaira, s honfoglaló őseink is használták a bényi sáncvárat.
Majd megkeresztelkedtünk, és jött Szent László királyunk, aki a sáncba szúrt kardjával vizet fakasztott a bényi sánc tövében. A monda szerint nem tetszett az a forrás a földesúrnak, de bárhogy is próbálta betemetni, nem tudta a tiszta víz útját állni. Aztán meghajlott az Úr előtt, megtért és itt, a szentkúti dűlőn a forrás mellé kápolnát is építetett. A kegykápolna idővel búcsújáró hely lett, s ma már Bényi Szentkútként él az emberek tudatában.
Látszólag modern, nem túl jellegzetes templom emelkedik a központban, pedig a XIV. századi gótikus eredetű Szent Jakab plébániatemplom európai viszonylatban is igen jelentős. Kívülről nem látszik, hisz a második világháborúban Zselízt is elérte a keleti front, s temploma hamar romhalmazzá vált. Ám belül már tényleg rácsodálkozhatunk értékeire: különösen a szentély középkori faliképeire, melyek közül a leghíresebb a Vesszős György lovag különítéletét ábrázoló freskó.
Zselízt, a volt királyi birtokot évszázadokon át földbirtokos családok örökölték. A legmaradandóbb nyomot az Esterházy család hagyta a városban, akiknek itt élt generációi már a katolikus temető családi kriptájába költöztek. 18. századi kastélyuk magába roskadva, a felújítás reményében áll a régi uradalomhoz tartozó ligeterdőben.
A kastélyhoz tartozó Bagolyvár-ház ugyanakkor már elegáns múzeumként adózik az ismert osztrák zeneszerző, Franz Schubert emlékének, aki 1818-ban mint az Esterházy leányok zenetanítója élt és alkotott Zselízen. A múzeum nemcsak a zeneszerző életét, hanem a város és a környék gazdag történelmét is dokumentálja.
Ahol a Lápos felső szakaszán völggyé szűkül a medence, az utazó beér a hegyek kincseire épült bányatelepre. “Valami felséges látvány a völgykatlanban elhúzódó bányatelep, szakadó patakjainak vereslő köveivel, az apró házak füstölgő kéményeivel, a fenyvesektől setétlő impozáns környezettel. Lakosai magyarok, románok. Nagy része bányamunkás, de favágással is nagyban foglalkoznak.” (Kádár József: Szolnok-Doboka monographiája)
Így virágzott 1901-ben Erdély legészakibb települése, a középkori eredetű Erzsébetbánya. A legenda szerint nevét a helyi aranybánya ősi birtokosának, Hunyadi János feleségének, Szilágyi Erzsébetnek köszönheti. A 18. században fellendülő ércbányászat és kohászat aztán a magyarok mellett németeket, ruszinokat, szlovákokat és románokat is ide vonzott. Ám a kohók mára kihűltek, a bányaművelés lehanyatlott. Akik maradtak, nagyrészt munka nélkül tengődnek. Az elhagyott bányák világvégi hangulatot árasztanak, ráadásul a környezeti terhelés is jelentős: szabályozatlanul éri a patakokat a szennyezett zagy, veszélybe sodorva a vidék ritka növény és állatfajait.
De hogy jót is írjunk Erzsébetbányáról: a számos turisztikai lehetőséget rejtő kárpáti hegyvilág mellett a magyar közösség is szívesen látja a magyar utazókat Erdély északi végén. Az Isteni Irgalmasság tiszteletére épített katolikus templomuk 2008-ra készült el. Az első szentmiséig azért igen rögös volt az út… 1769-ben római és görög katolikusok együtt építettek egy kis fakápolnát, amely 1814-ben leégett. A következő közös templom már kőből épült, 1816-ban szentelték fel a Szentháromság tiszteletére, míg a görög katolikusok 1820-ban Szent Mihály arkangyal tiszteletére. Mikor 1948-ban a kommunisták betiltották a görög katolikus vallást, a román közösség áttért az ortodox vallásra, ezzel együtt pedig a templom is némileg átalakult. A templom külön érdekessége volt a csörlővel felhúzható vagy éppen leengedhető ortodox ikonosztáz és a katolikussá vagy éppen ortodoxxá alakítható liturgikus tér, amelyet számos ikon díszített. Ez a világ ért véget 2008-ban: az ortodoxoké maradt a régi templom, míg a katolikusoké az új. Erzsébetbányán volt plébános Bokor Sándor (1915–1972) magyar katolikus pap, a kommunizmus alatti egyházüldözés vértanúja. 1947 és 1972 között szolgált a településen, míg egy napon be nem hívták a nagybányai rendőrségre. Többé senki nem látta élve; boldoggá avatásához 2003-ban indították el az egyházmegyei vizsgálatot.
(A jelvényszerző mozgalom igazolópontja a katolikus templom.)
Domokos szemrevaló református temploma nincs száz esztendős: az ősi templom 1943-ban pusztult el egy légitámadásban, ám az Ég áldásával, Debreczeni László tervei alapján új szép fiatornyos templom épült, amelybe a régiből a 18. századi faragott kőszószéket sikerült átmenteni.
Szolnok-Doboka északi végén Magyarlápos mellett Domokos magyarsága tartja még a frontot, pedig a Láposi-medence századokon át meghatározó települését is megpróbálták a zord idők. Havasalföldi románok, tatár-török seregek is pusztítottak itt. A domokosiak 1848-ban nemzetőrséget hoztak létre, mire a kővárvidéki román felkelők november végén megadásra szólították fel őket. Mikor a honvédcsapatok elvonultak a környékről, a szomszédos rogoziak megtámadták a falut, melynek lakói Magyarláposra menekültek. A támadás hírére visszatérő honvédek kiűzték a rogoziakat az égő Domokosról, és felgyújtották Rogozt. Minden tragédia ellenére sikerült átmenteni a magyarságot a XXI. századba: Domokos a mai napig 90%-ban megmaradt református magyar nyelvszigetnek.
(A jelvényszerző mozgalom igazolópontja a református templom.)
A Láposi-medencében az elrománosodott Árpád-kori falvak tengerén már csak néhány magyar település képez nyelvi szigetet. Ilyen Magyarlápos is, ami kis vámszedő helyből mezővárossá nőtte ki magát, majd 1603-ban már a Lápos felső völgyére kiterjedő uradalom központja lett. Ahogy Kádár József megjegyezte, nagyszabású vásárain színtársulat is játszott a zsúfolásig megtelt iskolában: „Magyar szó, magyar színpadon, a magyarság végvárában!” A végvár mára erősen megrogyott, 12 ezer lakójából alig több mint 1200 a magyar, többségük református. A reformáció idején az unitáriusok voltak többségben, de 1622 után a reformátusok birtokába került a település temploma. Ezt a templomot a reformátusok lebontották, és 1838-60 között építettek újat. A vallási türelem ritka példájaként a reformátusok 1838 után új templomuk felépüléséig a római katolikus templomban tartották istentiszteleteiket. Templomukkal szemben a katolikus Istenházában Szent László alakja is feltűnik egy freskón, amint épp vizet fakaszt megfáradt katonáinak. Szüksége is van Szent László frissítő szellemére a Lápos-mentén porladozó magyarságnak.
(A jelvényszerző mozgalom igazolópontja a katolikus templom.)
