Kis hegyi szórványfalu Szencsed. A legendárium szerint Szencsed neve a tatár betörés idejéből ered, amikor a szentlélekiek ide menekültek, s magukkal hozták egyetlen bizodalmukat, az oltáriszentséget is. Az újkori időkben a bogárfalviak nyári szálláshelye volt. A ’30-as években beindult fűrészüzemnek köszönhetően 1966-ban már 152-en éltek itt. Aztán az államosítással jött a hanyatlás. A legutóbbi népszámlálás csupán 15 lakót talált Szencseden, így az apró fakápolna úgy tűnik elég is a maroknyi katolikus közösségnek.
Archives
Pribilina (Perbenye)
Pompás természeti környezetben, a Racskó-patak torkolatánál fekszik a Pongráczok ősi birtoka, a középkori Perbenye, amelyet az újabb korokban inkább már Pribilinának neveztek. A kis falu mellett idézi fel Liptó vidékének rég letűnt népi építészeti kultúráját a Liptói Falumúzeum. Hogy az élő faluközösségek helyett ma már miért csak skanzenben ismerkedhetünk Liptó népi kultúrájával? Erről a kommunista Csehszlovákia megalomán vezetőit kéne megkérdeni. A Vág folyó felduzzasztásával kialakított Liptószentmáriai-víztározó tizenegy archaikus falut temetett maga alá. Az 1970-es években, mielőtt elárasztották a községeket, a legértékesebb építészeti emlékeiket részekre szedték és ide helyezték át. Így váltak a felvidéki parasztság életének otthont adó szerves épületek egy csapásra egy skanzen üres díszleteivé.
A XII. századi, román és gótikus jegyeket is őrző Liptószentmária templomát 1974-ben bontották le, majd 25 év után, úgy ahogy volt, ebben a falumúzeumban rekonstruálták. Belső berendezése, freskói, oltára szépen visszakerültek, ám hívei helyett ma már turisták látogatják Isten házát. Kertjében régi sírfeliratok emlékeztetnek: volt idő, amikor magyarok és németek is éltek a vidéken. Hasonló sorsra jutott Liptó egyik legrégebbi nemesi épülete, a középkori eredetű párizsházi kastély, illetve a nagypalugyai nemesi kúria is. Az eredeti használati tárgyakkal és bútorokkal berendezett falusi iskola és tanítólak mellett a skanzen hátsó felében az egykori erdei vasút gőzmozdonyával és vasúti kocsijaival is találkozhatunk. Ez a szabadtéri múzeum annyira autentikus, hogy még működő kocsmáját is egy fa haranglábban rendezték be. A skanzen településszerkezete a XIX. századi Liptó községeit idézi, közepén vásárok tartására szolgáló terjedelmes tér van, amely jelenleg is számos rendezvény helyszíne: áprilisban tavaszköszöntőt tartanak, nyáron több alkalommal is megrendezik a népi mesterségek és a hagyományos liptói konyha napját, augusztusban aratási ünnepséget lehet itt megnézni, de természetesen itt tartják meg az elárasztott községek egykori lakóinak találkozóját is.
Az 1991-ben alapított falumúzeum honlapján mindent megtudhatunk a skanzen nyitvatartásáról, árairól, rendezvényeiről.
Vavrisó
1709 augusztusában a Liptói-medence nem akármilyen történelmi eseménynek, a Rákóczi-szabadságharc egyik utolsó csatájának adott földrajzi keretet. Bár a szabadságharc kifulladóban volt, idefent Liptóban kuruc szempontból kedvezőnek mutatkozott a katonai helyzet. A jelentős kuruc létszámfölényre a császári parancsnokok szokatlan módon reagáltak: fasáncokkal és faerődítményekkel zárták le Vavrisó környékét. A kurucok azonban eleve Vavrisó községet célozták meg, így a liptószentpéteri és perbenyei sáncok nem igazán szolgálták a védelmet; az egész ütközet a vavrisói sánc környékén zajlott. Ide vetették be magukat a labancok, ám a kurucok nem tudták a győzelmet kicsikarni.
A csatában elpusztult falu hamarosan újjáépült, ám neoromán evangélikus temploma csak 1884-re készült el, tornyot pedig csak 1928-ban kapott. A kőfaragással foglalkozó vavrisóiak gyakorta tűntek fel a dualizmuskori Budapest építkezésein, de sokan foglalkoztak mezőgazdasággal és fafeldolgozással is. Vavrisó lakói ma már a liptói turizmusból is gyarapodnak, autóskemping, panziók várják a turistákat, sőt a falu szélén 2010 októbere óta már múzeuma is van a híres kuruc-labanc csatának. A múzeumban az ütközet domborzati térképe idézi elénk az 1709-es eseményeket, erőviszonyokat, de kuruc és labanc katonának öltöztetett bábukkal is találkozhatunk.
A múzeum feletti kilátótoronyból elénk tárul maga a táj is a Krivánnal és a Liptói-havasok ormaival. A múzeum július 1. és augusztus 31. között, hétfő kivételével minden nap 13:00 és 16:00 óra között várja a látogatókat. Szeptember 1. és június 30. között már be kell jelentkezni a +421904633244-es telefonszámon; ebben az időszakban hétfőtől péntekig, reggel 8-tól délután 1-ig nézhetjük meg a múzeumot, amelynek itt a honlapja.
(A jelvényszerző mozgalom igazolópontja a vavrisói múzeum.)
Kopácsi-rét, Kopács
A Kopácsi-rét mocsaras, erdős-mezős zuga az ősi pannon táj egyik utolsó apró emlékdarabkája, egyben Európa egyik legjobb természeti állapotban megőrzött ártéri területe.
A Dunai-puszta legelőin a természettel szerves összhangban gazdálkodnak. Ennek jelei az őshonos szürke marhák, amelyek minden évszakot a legelőn töltik.
A Kopácsi-rét Természetvédelmi Park, jól kiépített fahíd labirintusa az ártér rejtett kincseihez vezet. Nagyobb áradások idején hatalmas területeket áraszt el a víz, a holtágak és a lápterületek között kisebb-nagyobb talajszigetek emelkednek. A régi időkben ember volt a talpán, aki eligazodott az ingoványban. Persze ma már megváltozott a kép, az útvesztőkön kényelmes tanösvény vezet és sajnos az évtizedek vízszint csökkenése lassan elapasztja a tavakat és mocsarakat. A ritka és veszélyeztetett növény- és állatfajok miatt a Kopácsi-rét Európa egyik legjelentősebb vizes élőhelye. Főleg hatalmas halállományáról és madárvilágáról ismert. Amióta korlátozzák a halászatot, a kopácsiak elsősorban a természetvédelemre és a turizmusra építenek.
A víz mellett fekvő Kopács református temploma is a megújuló magyar közösség erejét hirdeti. A 1991-es háborút megszenvedett épület a magyarok összefogásával épült újjá.
Az évszázados elszigeteltségnek, a vízzel való sajátos kapcsolatának köszönhető természeti és néprajzi „ősállapot” megőrzéséről és átörökítéséről szól a falu legnagyobb ünnepe, a Kopácsi-halásznapok.
Évről-évre ezrek jönnek össze, hogy közösen ünnepeljenek és emlékezzenek a halászősökre.
A központban természetesen a halételek vannak, melyek közül a halpaprikás és a csiptetős ponty a legismertebbek.
Dráva-menti falvak (Dárda, Bellye, Várdaróc)
Dárdán, a Kemény birtokra épült Eszterházy uradalom 18. századi kastélya úgy tűnik, lassan feladja a küzdelmet a türelmetlenül rohanó idővel. Pedig micsoda világra emlékeztet.
Miután a zentai csata győztes hadvezére, a törökverő Savoyai Jenő herceg nagy kiterjedésű drávaszögi birtokokat kapott az uralkodótól, központjában, Bellyén 1711-re építette fel a ragyogó parkkal szegélyezett kastélyát.
A Szűz Mária tiszteletére szentelt bellyei katolikus templom 1775-ben épült. A honvédő háborúban súlyosan megrongálódott, de ma már újra régi fényében ragyog.
A kastélyok után már a drávaszögi népi építészettel, a jellegzetes oromfalas házakkal ismerkedhetünk meg Várdarócon.
Laskó
Az Árpád-kori Laskó a 15. században már mezőváros volt. Miután katolikus templomát a törökök elpusztították, a híres baranyai reformátor, Sztárai Mihály az itt élők többséget áttérítette. Így történhetett, hogy mire újjáépült a templom, már a reformátusokat szolgálta.
A világháborúk hősi halottai előtt tiszteleg az “Ősök jussán“ emlékmű, melynek színes alakja a Zsolnay gyárban készült.
Csúza
A Fehérbor út mentén fekszik Csúza, mely nemcsak remek baranyai borairól, hanem régi malmáról is híres. A malomban ma már fazekasműhely üzemel, az egyetlen helyi magyar fazekas, Asztalos Dániel dolgozik benne.
Vörösmart
A Garai család ősi fészke, Vörösmart is a törökvész után települt újra, majd a bellyei uradalomhoz tartozott. A bortermelő vidék gyöngyszeme 1841-ben várossá fejlődött, ám a gyarapodás a világháborúk és Trianon miatt elapadt. Ma már kevesebb, mint ezren élnek itt.
A református templom fölötti utcácska a Deák-szurdokba vezet. A Báni-hegy lankáin a vízfolyások mélyutakat vájtak, melyek löszös oldalaiban pincék sorakoznak. Saját pincesora van a katolikusoknak és a reformátusoknak is.
Kiskőszeg
Ahol a Báni-hegy a Dunára hajlik, már a római korban kikötőhely és erőd volt. Persze már Kiskőszeg középkori vára és pálos kolostora is nyomtalanul eltűnt. A török ezt a vidéket sem kímélte, Mohács után csak 1719 után települtek vissza magyarok, majd jöttek németek és horvátok is. A Dunán átívelő 1974-ben épült híd köti össze Baranyát Bácskával.
A második világháborúban, 1944-ben az egyik legnagyobb Duna-menti csata zajlott itt a Dél-Dunántúlt védő német-magyar erők és a Dunán áttörő szovjet-jugoszláv vörös hadsereg között.