Enyed igen gaz­dag múlt­tal ren­del­ke­zik. A város ékes­sé­ge az erőd­temp­lom, ahol 1564-ben meg­ala­kult az Erdé­lyi Refor­má­tus Egy­ház. 1780 és 1849 között Enyed volt a püs­pö­ki szék­hely.

Nem vélet­len, hogy a késő góti­kus stí­lus­tól a barokk temp­lom­bel­ső­ig min­den­fé­le stí­lus­je­gyet visel magán, ami az újjá­épí­té­sek­nek köszön­he­tő, hiszen a város ötször pusz­tult el az évszá­za­dok során.

Az 1704-es kuruc idők labanc­ker­ge­tő diák­ja­i­nak emlék­mű­ve azo­kat a nagy­enye­di diá­ko­kat örö­kí­ti meg, akik fűz­fa­do­ron­gok­kal áll­tak ellen a város­ra törő laban­cok­nak, éle­tü­ket áldoz­va váro­su­kért, hazá­ju­kért. Róluk emlé­ke­zett Jókai Mór is a Nagy­enye­di két fűz­fá­ban.

Az erőd­temp­lom falán egy kis kőlap emlé­kez­te­ti az erre járót az 1849. janu­ár 8.-i mészár­lás­ra, ami­kor Axen­te Sever és Prodan Simi­on muzs­na­há­zi pópák az orto­dox kará­csony éjsza­ká­ján a pok­lot sza­ba­dí­tot­ták Enyed­re. Miköz­ben fér­fi­a­ink a magyar sza­bad­ság­harc sere­gé­ben szol­gál­tak, a vér­gő­zös romá­nok véd­te­len embe­rek ezre­it mészá­rol­ták le, nem kímél­ve cse­cse­mőt, nőt, aggas­tyánt sem. Így szen­ved­te el Nagy­enyed a sza­bad­ság­harc leg­na­gyobb civil vesz­te­sé­gét.

És itt, Enye­den a Beth­len Gábor Kol­lé­gi­um biz­to­sít­ja a magyar meg­ma­ra­dást, mely­nek előd­jét a feje­de­lem ala­pí­tot­ta Gyu­la­fe­hér­vá­ron 1622-ben. A Kol­lé­gi­u­mot a török-tatár dúlást köve­tő­en 1662-ben Apa­fi Mihály feje­de­lem helyez­te át Enyed­re. Az öreg alma mater pad­ja­it olyan jeles magya­rok kop­tat­ták, mint pél­dá­ul Kőrö­si Cso­ma Sán­dor vagy a fes­tő, Bara­bás Mik­lós. Az egy­ko­ri taná­rok között talál­juk Áprily Lajos köl­tőt, Apá­czai Cse­re Jánost.

A „messzi­re­lá­tó kopasz Pilis-tető” az enye­di­ek idő­já­rás-muta­tó­ja: ha a csúcs köd­ben van, elrom­lik az idő.

A gye­pes domb­vi­dé­ki táj­ba szer­ve­sen illesz­ked­nek a hegyi mócok jel­leg­ze­tes, szal­ma­fe­de­les tanyái. Az eny­hén hul­lám­zó lege­lő­kön olda­laz­va egy­re job­ban kitá­rul­ko­zik alat­tunk a Kolos­tor- és a Reme­tei-szo­ros szik­la­vi­lá­ga. Észak felé a Bedel­lő karszt­vi­dé­ke tárul elénk.

Kelet­ről las­san a szom­szé­dos Érc­hegy­ség tetői is mel­lénk sze­gőd­nek.

A Toroc­kói-hegy­ség vará­zsát leg­főbb alko­tó kőze­té­nek, a mész­kő­nek köszön­he­ti, ami helyen­ként akár a 700 méte­res vas­tag­sá­got is elér­he­ti. A lát­vá­nyos szo­ro­sok, hasa­dé­kok, sza­ka­dé­kok és szir­tek a mész­kő­masszí­vu­mot szét­re­pesz­tő kéreg­moz­gá­sok és a víz oldó és kop­ta­tó mun­ká­já­nak az alko­tá­sai.

A Nika-kő aljá­ba érve mere­dek emel­ke­dő vár ránk a szik­la­bérc tete­jé­ig. A lan­kás domb­vi­dék­ből hir­te­len kibuk­ka­nó mész­kő­szir­tek ami­lyen lát­vá­nyo­sak, olyan nehéz fel­jut­ni a tete­jük­re.

A hegy­ség egyik leg­vad­re­gé­nye­sebb szur­do­ka, a Reme­tei-szo­ros, ahol vas­lét­rák és sod­rony­kö­te­lek segí­tik az elő­re jutást. A szo­ros egyik iko­ni­kus pont­ja a szik­la­ka­pu, vagy, ahogy a helyi­ek hív­ják, Via­dukt rég beom­lott bar­lang­fo­lyo­só­ja klasszi­kus fotó hát­tér.

A szo­ros­ból a Dió­di-völgy­be érke­zünk meg.