A vörös­vá­gá­si – a mexi­kói és auszt­rál lelő­he­lyek 19. szá­za­di fel­fe­de­zé­sé­ig – az egyet­len opál­bá­nya­vi­dék­nek szá­mí­tott a vilá­gon. Aztán Tri­a­non után fel­hagy­tak a kiter­me­lés­sel, a József táró jára­ta­it a bányá­szok helyett a turis­ták vet­ték bir­to­kuk­ba.

Az ősbük­kö­sök ren­ge­te­gé­ben vezet a sár­ga jel­zé­sű ösvény. A Gri­mov Laz nye­reg érin­té­sé­vel érjük el a vonu­lat leg­ma­ga­sabb csú­csát, a Simon­kát.

A Simon­ka-csúcs­ról a piros jel­zé­sen hala­dunk tovább a gerin­cen, míg­nem elér­jük a hegy­ség egyik iko­ni­kus pont­ját, a Feke­te-hegyet. Innen a Rab­ló-szik­lák­hoz vezet utunk, melyek egy­kor búvó­hely­ként, de kilá­tó­ként is szol­gál­hat­tak, ám az elmúlt évti­ze­dek­ben kör­nye­ze­tü­ket benőt­te a sűrűn bur­ján­zó növény­zet.

A hegy­ség egyik észak­nyu­ga­ti szik­la­me­re­dé­lyén, a Tar­kő nevű hegyen ros­ka­doz­nak az egy­kor büsz­ke Sóvár erős­sé­gé­nek marad­vá­nyai. Innen aztán szem­mel tart­ha­tó a Tar­ca-völ­gye, szí­vé­ben Eper­jes­sel. S ott sora­koz­nak a hát­tér­ben a Tar­ca-men­ti várak­nak helyet adó vul­ká­ni kúpok is.

A kör­nyék­be­li sóvi­dé­ket 1285-ben IV. Lász­ló kirá­lyunk hívé­nek, Micz­bán Simon fiá­nak, György­nek ado­má­nyoz­ta, aki a Soós csa­lád őse és egy­ben a Sóvár épí­tő­je. A csa­lá­di bir­tok köz­pont­ja aztán több ost­ro­mot is meg­élt, sokan sze­met vetet­tek rá, főleg a kör­nye­ző sóle­lő­he­lyek miatt, de vala­mi­lyen úton-módon min­dig vissza­sze­rez­te a Soós csa­lád. Végül 1671-ben, a Habs­bur­gok­hoz hűt­len csa­lád bir­to­ka­it elko­boz­ta a király, majd a Rákó­czi sza­bad­ság­harc után a csá­szá­ri­ak fel­rob­ban­tot­ták az erős­sé­get.

A Soós csa­lád bir­to­kán hosszú évszá­za­dok óta ter­mel­ték ki a sót. 1752-ben a talaj­víz elárasz­tot­ta a bányá­kat, így a mély­mű­ve­lést egy új eljá­rás vál­tot­ta fel: úgy­ne­ve­zett főzés­sel nyer­ték ki a sót a mély­ből fel­szi­vattyú­zott víz­ből.

A közép­ko­ri tele­pü­lés leg­ősibb fenn­ma­radt magyar emlé­ke a vár­dom­bon álló Szent Ist­ván király temp­lom leg­alább 700 esz­ten­de­je hir­de­ti Isten dicső­sé­gét.

Régi kró­ni­ká­ink sze­rint magya­rok ütöt­tek első­nek tanyát Eper­jes napos domb­ol­da­lán, és magyar király, Vak Béla nevez­te el a várost, a kör­nyé­ken jel­lem­ző eper­ről.

Eper­je­sen a magyar tör­té­ne­lem több kiemel­ke­dő alak­ja is meg­for­dult. Pél­dá­ul a Rákó­czi csa­lád, akik­nek egyik házuk itt talál­ha­tó. Ebben az épü­let­ben kötöt­te meg az egyez­ményt I. Rákó­czi György a csá­szár köve­te­i­vel 1633-ban.

Eper­je­sen nyílt meg 1667-ben Magyar­or­szág egyik leg­ne­ve­ze­te­sebb isko­lá­ja, a Fel­ső-Magyar­or­szá­gi Evan­gé­li­kus Ren­dek Col­lé­gi­u­ma. A kol­lé­gi­um mel­let­ti evan­gé­li­kus temp­lom bús­ko­mor emlé­ket is őriz. 1930-ban ide helyez­ték az eper­je­si hóhér, Anto­nio Caraf­fa áldo­za­ta­i­nak csont­ja­it. 1687-ben a Thö­kö­ly híve­i­nek meg­bün­te­té­sé­vel meg­bí­zott csá­szá­ri tábor­nok vész­tör­vény­szé­ke irdat­lan mészár­lást vég­zett a pro­tes­táns eper­je­si neme­sek és pol­gá­rok között. 24 embert kivé­gez­tek, míg több szá­zat kegyet­le­nül meg­kí­noz­tak.

Caraf­fa vér­pad­ja helyén később egy Mária-osz­lo­pot emel­tek.

A magyar idők­ről mesél a „nemes, mél­tó­ság­tel­jes, barokk palo­ta”, az 1783-ban épült vár­me­gye­há­za épü­le­te is, ahon­nan Sáros megyét egy­kor igaz­gat­ták.

A Tar­ca völ­gyét őrzi Sáros vára. Évszá­za­do­kon át vár­me­gye­szék­hely, Árpád-házi kirá­lya­ink mene­dé­ke. Vak Béla kirá­lyunk ide temet­te lányát, Zsó­fi­át. IV. Béla pedig itt lelt mene­dék­re a muhi csa­ta­vesz­tés után. A kirá­lyi vár később a Peré­nyi­e­ké lett. Sze­re­pet kapott a 17. szá­za­di kuruc küz­del­mek­ben is. Vég­ze­tét Thö­kö­ly kapi­tá­nyá­nak, Szé­kely Már­ton­nak köszön­het­te, aki fel­gyúj­tot­ta, nehogy a csá­szá­ri­ak kezé­be kerül­jön. 1701-ben a csá­szá­ri­ak a Vár­hegy alat­ti kas­té­lyá­ból hur­col­ták fog­ság­ba Sáros vár­me­gye főis­pán­ját, hogy aztán Eper­jes­re, majd Bécs­új­hely­re vigyék. II. Rákó­czi Ferenc volt a rab.

Sáros szom­széd­sá­gá­ban talál­juk Kapi várát. A királlyal szem­be for­du­ló Amá­dék vára volt ez, s miu­tán a roz­go­nyi csa­ta­té­ren Károly Róbert legyőz­te az oli­gar­chá­kat, váru­kat is elfog­lal­ta és le is rom­bol­ta. Aztán jött Zsig­mond király és hűsé­ges főne­me­sé­nek, a Kapi csa­lád ősé­nek, Kap­ron­cai And­rás­nak adta, aki neki is látott újjá­épí­te­ni.

A vidé­ket elke­rül­te a török, de ez a vár sem marad­ha­tott ki a kuruc sza­bad­ság­harc­ból. És mi más lett vol­na ezért jutal­ma, mint hogy a csá­szá­ri kato­nák fel­gyúj­tot­ták.