A vörösvágási – a mexikói és ausztrál lelőhelyek 19. századi felfedezéséig – az egyetlen opálbányavidéknek számított a világon. Aztán Trianon után felhagytak a kitermeléssel, a József táró járatait a bányászok helyett a turisták vették birtokukba.

Az ősbükkösök rengetegében vezet a sárga jelzésű ösvény. A Grimov Laz nyereg érintésével érjük el a vonulat legmagasabb csúcsát, a Simonkát.

A Simonka-csúcsról a piros jelzésen haladunk tovább a gerincen, mígnem elérjük a hegység egyik ikonikus pontját, a Fekete-hegyet. Innen a Rabló-sziklákhoz vezet utunk, melyek egykor búvóhelyként, de kilátóként is szolgálhattak, ám az elmúlt évtizedekben környezetüket benőtte a sűrűn burjánzó növényzet.

A hegység egyik északnyugati sziklameredélyén, a Tarkő nevű hegyen roskadoznak az egykor büszke Sóvár erősségének maradványai. Innen aztán szemmel tartható a Tarca-völgye, szívében Eperjessel. S ott sorakoznak a háttérben a Tarca-menti váraknak helyet adó vulkáni kúpok is.

A környékbeli sóvidéket 1285-ben IV. László királyunk hívének, Miczbán Simon fiának, Györgynek adományozta, aki a Soós család őse és egyben a Sóvár építője. A családi birtok központja aztán több ostromot is megélt, sokan szemet vetettek rá, főleg a környező sólelőhelyek miatt, de valamilyen úton-módon mindig visszaszerezte a Soós család. Végül 1671-ben, a Habsburgokhoz hűtlen család birtokait elkobozta a király, majd a Rákóczi szabadságharc után a császáriak felrobbantották az erősséget.

A Soós család birtokán hosszú évszázadok óta termelték ki a sót. 1752-ben a talajvíz elárasztotta a bányákat, így a mélyművelést egy új eljárás váltotta fel: úgynevezett főzéssel nyerték ki a sót a mélyből felszivattyúzott vízből.

A középkori település legősibb fennmaradt magyar emléke a várdombon álló Szent István király templom legalább 700 esztendeje hirdeti Isten dicsőségét.

Régi krónikáink szerint magyarok ütöttek elsőnek tanyát Eperjes napos domboldalán, és magyar király, Vak Béla nevezte el a várost, a környéken jellemző eperről.

Eperjesen a magyar történelem több kiemelkedő alakja is megfordult. Például a Rákóczi család, akiknek egyik házuk itt található. Ebben az épületben kötötte meg az egyezményt I. Rákóczi György a császár követeivel 1633-ban.

Eperjesen nyílt meg 1667-ben Magyarország egyik legnevezetesebb iskolája, a Felső-Magyarországi Evangélikus Rendek Collégiuma. A kollégium melletti evangélikus templom búskomor emléket is őriz. 1930-ban ide helyezték az eperjesi hóhér, Antonio Caraffa áldozatainak csontjait. 1687-ben a Thököly híveinek megbüntetésével megbízott császári tábornok vésztörvényszéke irdatlan mészárlást végzett a protestáns eperjesi nemesek és polgárok között. 24 embert kivégeztek, míg több százat kegyetlenül megkínoztak.

Caraffa vérpadja helyén később egy Mária-oszlopot emeltek.

A magyar időkről mesél a „nemes, méltóságteljes, barokk palota”, az 1783-ban épült vármegyeháza épülete is, ahonnan Sáros megyét egykor igazgatták.

A Tarca völgyét őrzi Sáros vára. Évszázadokon át vármegyeszékhely, Árpád-házi királyaink menedéke. Vak Béla királyunk ide temette lányát, Zsófiát. IV. Béla pedig itt lelt menedékre a muhi csatavesztés után. A királyi vár később a Perényieké lett. Szerepet kapott a 17. századi kuruc küzdelmekben is. Végzetét Thököly kapitányának, Székely Mártonnak köszönhette, aki felgyújtotta, nehogy a császáriak kezébe kerüljön. 1701-ben a császáriak a Várhegy alatti kastélyából hurcolták fogságba Sáros vármegye főispánját, hogy aztán Eperjesre, majd Bécsújhelyre vigyék. II. Rákóczi Ferenc volt a rab.

Sáros szomszédságában találjuk Kapi várát. A királlyal szembe forduló Amádék vára volt ez, s miután a rozgonyi csatatéren Károly Róbert legyőzte az oligarchákat, várukat is elfoglalta és le is rombolta. Aztán jött Zsigmond király és hűséges főnemesének, a Kapi család ősének, Kaproncai Andrásnak adta, aki neki is látott újjáépíteni.

A vidéket elkerülte a török, de ez a vár sem maradhatott ki a kuruc szabadságharcból. És mi más lett volna ezért jutalma, mint hogy a császári katonák felgyújtották.