Akár­mi­lyen mor­bi­dul is hang­zik, a Vörös­ko­los­tor bizony egy gyil­kos­ság­nak köszön­he­ti meg­ala­pí­tá­sát. Még az Árpá­dok korá­ban tör­tént ugyan­is, hogy a Ber­ze­vi­czy csa­lád őse, akit Kakas fia Rikolf­nak hív­tak, az Úr 1307-ik esz­ten­de­jé­ben meg­gyil­kol­ta a Szent Sír Lovag­rend elöl­já­ró­ját. A béke­bí­ró­ság bün­te­té­sül kolos­tor ala­pí­tá­sá­ra köte­lez­te a gyil­kost, aki föld­jé­nek eme részét a kar­tha­u­zi szer­ze­tes­rend­nek ado­má­nyoz­ta. A szi­go­rú, önmeg­tar­toz­ta­tó élet­mó­dú szer­ze­te­sek meg­kö­szön­ték és hamar el is kezd­ték a kolos­tor épí­té­sét. A vörös jel­zőt akkor aggat­ták rá, ami­kor a tete­jét piros szí­nű cse­rép­pel fed­ték be. A több­szö­rö­sen erő­dí­tett klast­rom falai közé lép­ve kép­ze­le­tünk vissza­re­pül úgy röp­ke 900 évet és fel­tűn­nek lel­ki sze­me­ink előtt a kar­tha­u­zi­ak szi­go­rú regu­la sze­rin­ti min­den­nap­jai: egy évben egy­szer, csak kará­csony nap­ján beszél­het­tek egy­más­sal, kopor­sók­ban alud­tak, hit­val­lá­suk pedig úgy szólt: „memen­to mori” – azaz „gon­dolj a halál­ra.” Az egy­ko­ri cel­lák­ból kiala­kí­tott múze­u­mi kiál­lí­tó­ter­mek­ből kide­rül, hogy a szer­ze­te­sek mi min­den­nel fog­lal­koz­tak: a könyv­má­so­lás mel­lett foko­za­to­san sze­rez­ték meg a halá­szat, malom­lé­te­sí­tés, a sör­fő­zés és az igaz­ság­szol­gál­ta­tás elő­jo­ga­it a magyar és a len­gyel ural­ko­dók­tól. Amíg tehet­ték per­sze, mert a tör­té­ne­lem viha­rai bizony ren­de­sen meg­té­páz­ták a kolos­tort. Előbb a huszi­ták, majd a köze­li Nedec várá­nak kato­nái dúl­ták fel, míg­nem a refor­má­ció ide­jé­ben 1563-ban fel is szá­mol­ták, kiűz­ve onnan a néma bará­to­kat. Az ura­da­lom magán­tu­laj­don­ba került, több­szö­ri tulaj­do­nos­vál­tás után aztán a nyit­rai püs­pök 1711-ben a kam­al­dul­en­zi szer­ze­tes­rend­nek ado­má­nyoz­ta. A sza­kál­las, fehér ruhás kam­al­du­liak hason­ló­an szi­go­rú rend sze­rint éltek, mint kar­tha­u­zi előd­je­ik: külön cel­lák­ban lak­tak, szót­lan­sá­gi foga­da­lom sze­rint, a mező­gaz­da­ság, ker­té­szet és halá­szat mel­lett alkí­mi­á­val, gyó­gyí­tás­sal és írás­sal is fog­lal­koz­tak. A kolos­tor Cip­ri­án frá­ter ide­jén érte virág­ko­rát, a legen­dás barát fel­tér­ké­pez­te a Pie­ni­nek növény­vi­lá­gát, gyógy­nö­vé­nye­ket ter­mesz­tett és való­sá­gos her­bá­ri­u­mot állí­tott össze, amely­nek modern kori örök­sé­gét ma is meg­ta­lál­hat­juk a kolos­tor udva­rán. Még a repü­lés­sel is kacér­ko­dott: szár­nya­kat szer­kesz­tett magá­nak, mikor pedig ellen­ség támadt a Vörös­ko­los­tor­ra, fel­csa­tol­ta azo­kat, az ellen­ség fölé repült, és szik­lá­kat dobált rájuk. Cip­ri­án­nak azon­ban a kala­pos király­ra nem volt ellen­sze­re… Az Isten­nek tet­sző szer­ze­te­si élet vége II. József reform­nak neve­zett intéz­ke­dé­sé­vel jött el, aki a kolos­tort 1782-ben fel­szá­mol­ta. Az épü­let a 19. szá­zad­ban a görög­ka­to­li­kus püs­pök­sé­gé lett, majd a II. világ­há­bo­rú után a mate­ri­a­liz­mus jegyé­ben álla­mo­sí­tot­ták.

A ma múze­um­ként műkö­dő kolos­tor­ban nép­raj­zi gyűj­te­ményt is talá­lunk. (Nyit­va­tar­tás a múze­um hon­lap­já­nak főol­da­lán.) A régi tutaj, a halá­sza­ti esz­kö­zök és a jel­leg­ze­tes nép­vi­se­let a dunaj­eci gorá­lok vilá­gá­ba vezet ben­nün­ket.

A Dunaj­ec lenyű­gö­ző, roman­ti­kus búcsú­ját hazánk­tól Vörös­ko­los­tor­tól a leg­nagy­sze­rűbb a hagyo­má­nyok­hoz hűen tutaj­jal végig­jár­ni. A csak­nem 10 km-es sza­ka­szon a tuta­jo­zás eme nagy ügyes­sé­get és fizi­kai erőt is igény­lő mes­ter­sé­gét a gorá­lok űzik már évszá­za­dok óta. Koráb­ban még fát szál­lí­tot­tak ladik­ja­i­kon, azóta a kes­keny, kivájt fatör­zsek­ből össze­ál­lí­tott legen­dás vízi jár­mű­vek már csak a turis­tá­kat szol­gál­ják. A Kár­pá­tok tát­rai és besz­ki­de­ki vidé­kén élő len­gyel szár­ma­zá­sú gorá­lok ma is őrzik népi hagyo­má­nya­i­kat, ami jel­leg­ze­tes, míves nép­vi­se­le­tük­ben is meg­tes­te­sül. Úgy vall­ják, nagy­já­ból két­száz­ez­ren lehet­nek. Egy külö­nös, len­gyel-tót átme­ne­ti dia­lek­tust beszél­nek.

Ott­ho­no­san mozog a tutaj a sebes Dunaj­ecen, ami­ről érde­mes néhány szót ejte­nünk, mert nem akár­mi­lyen folyó­ja hazánk­nak. Egy­részt a víz­rajz tudo­rai úgy tart­ják szá­mon, mint — a Pop­rá­don kívül — hazánk egyet­len folyó­ját, mely nem a Dunán keresz­tül a Feke­te-ten­ger­be ömlik, hanem inkább a len­gyel Visz­tu­lát választ­ja és azzal érke­zik meg a Bal­ti-ten­ger­be. Közép Euró­pa leg­tisz­tább folyó­ja igen sok­fé­le hal­faj­nak nyújt élet­te­ret.

Csak kap­kod­juk a fejün­ket, erre­fe­lé ugyan­is min­den szik­lá­nak nevet adtak a gorá­lok. Itt van töb­bek között az öngyil­ko­sok szik­lá­ja, az anyós szá­ja és a hét kővé vált szer­ze­tes szik­lá­ja is, akik a legen­da sze­rint Isten által til­tott növé­nye­ket tép­tek a kolos­tor részé­re.

Tér­kép­ről, fan­tá­zi­ánk­kal és tuta­jo­sa­ink segít­sé­gé­vel pró­bál­juk beazo­no­sí­ta­ni a kanyar­ról-kanyar­ra fel­tű­nő szik­la­for­má­kat. A szur­dok leg­szű­kebb részen alig 12 méter szé­les a folyó. Ezt a sza­kaszt Rab­ló­ug­rás­nak neve­zik. A legen­da sze­rint ugyan­is a hír­hedt rab­ló­ve­zér, Jáno­sik itt tet­te pró­bá­ra a ban­dá­já­ba jelent­ke­ző­ket: aki­nek sike­rült átug­ra­nia a folyót, azt fel­vet­te sora­i­ba. Vízi uta­zá­sunk végé­hez köze­led­ve, a szűk­re sza­bott szur­dok utol­só kanyar­ja­i­ban a len­gyel olda­lon meg­pil­lant­juk a Pie­ni­nek any­já­nak is neve­zett Sólyom­kő szik­lá­ját. Az össze­té­veszt­he­tet­len szik­la­bérc falai füg­gő­le­ge­sen sza­kad­nak le a Dunaj­ec­be. Az Erdős-patak tor­ko­la­tá­hoz érve a Dunaj­ec elkö­szön a Fel­vi­dék­től és lom­hán Len­gyel­hon felé veszi az irányt. Az egy órás tuta­jút mel­lett a par­ton futó egy­ko­ri keres­ke­del­mi útvo­na­lon is végig­sé­tál­ha­tunk vagy bica­joz­ha­tunk a Dunaj­ecet kísér­ve.

Tuta­jo­zás és raft­ing ügyé­ben a Dunaj­eci Tuta­jo­sok Egye­sü­le­tét kell keres­ni. Haza­já­ró Egy­let tagok­nak a tuta­jo­zást díj­men­te­sen leszer­vez­zük! Ez ügy­ben hívd Jakab Sán­dort: 00421/908433762.

Erdős az a faj­ta zsák­fa­lu, ame­lyet a leg­töb­ben a „zsák végén” ismer­nek meg. Ennek oka, hogy a dunaj­eci tuta­jo­zás­nak éppen itt van a vég­ál­lo­má­sa, így soka­kat innen szál­lí­ta­nak vissza mik­ro­busszal Vörös­ko­los­tor­ra. Ily módon viszont éppen, hogy sem­mit nem lát­nak a gyö­nyö­rű fek­vé­sű tele­pü­lés­ből. Az Erdős-patak dunaj­eci tor­ko­la­tá­tól a falu felé indul­va, rög­tön egy szép kanyon­ban talál­juk magun­kat: a patak a Kinyalt-szik­la és az Egyé­ni-szik­la között muta­tós szur­do­kot vájt ki magá­nak. A falut még a Gör­geyek ala­pí­tot­ták, a közép­kor­ban üveg­hu­tá­ja volt, aztán jött a Sváby-csa­lád, akik 1518-ban a kar­tha­u­zi­ak­nak adták. Köz­pont­já­ban áll Szent Mihály ark­an­gyal­nak szen­telt római kato­li­kus plé­bá­nia­temp­lo­ma, mely a XVII. szá­zad ele­jén épült egy koráb­bi rene­szánsz temp­lom átépí­té­sé­vel. Erdős ékes­sé­ge min­den kör­nye­ző hegy­ol­dal­ból jól lát­szó­dik, és érde­mes is fel­ka­pasz­kod­ni a falu felet­ti hegyek­be. Innen a külön­bö­ző turis­ta­uta­kon eljut­ha­tunk a Hel­ivá­gá­si-szik­lák­hoz, a Dunaj­ec­hez és a Kis-Pie­ni­nek gerin­cé­re is. De ha mind­er­re nincs is időnk, haza­fe­lé menet ne feled­kez­zünk el meg­áll­ni a falu felet­ti Erdő­si-hágó­ban, ahon­nan majd min­den elmu­lasz­tott kirán­du­lá­sért kár­pó­tol a kilá­tás.

Mikor már bejár­tad a Pie­ni­nek min­den fon­tos kira­kat­he­lyét Nedec várá­tól Kuni­gun­da várá­ig, a Dunaj­ec­től az Okrag­li­cá­ig, sőt leg­ma­ga­sabb ormá­ra, a Magas-szik­lá­ra is fel­ka­pasz­kod­tál, talán eszed­be jut, hogy ezt a hegy­sé­get ala­po­san meg­is­mer­ted. Ám ezt csak akkor mond­ha­tod el magad­ról, ha jár­tál a Hel­ivá­gá­si-szik­lá­kat is rej­tő Plas­na tömb­jén. Mi a Hel­ivá­gás­ról indu­ló zöl­det választ­juk, ame­lyen egy óra izzasz­tó túra után érjük el a Plas­na 889 méte­res csú­csát.  Bal­ra Nagy­hár­sas, jobb­ra a Dunaj­ec völ­gye, szem­ben Hel­ivá­gá­sa, fölöt­te a Sze­pe­si-Mag­ura, köz­vet­le­nül alat­tunk karszt­völ­gyek és sza­ka­dé­kok tar­kít­ják a pie­ni­ni tájat. A szik­la­ág­ban rövid útke­re­sés után a mész­kő­om­lá­sok között meg­ta­lál­juk a jel­zet­len, mere­dek ösvényt, ami az egyik leg­ne­ve­ze­te­sebb bar­lang­hoz, a vörös-szik­lai Axa­mit­ká­hoz vezet. Bekuk­kan­tunk az üreg­be, ám mélyebb­re hatol­ni nem illik, sőt nem is sza­bad. A hel­ivá­gá­si (hali­gó­ci) bar­lan­go­kat a ter­mé­szet­vé­del­mi ható­sá­gok lezár­ták, hogy az erre járó kíván­csis­ko­dók ne zavar­ják meg a külön­le­ges dene­vér­fa­jok ott­ho­nát. Az üre­ge­ket régeb­ben nem­csak fel­fe­de­ző turis­ták láto­gat­ták, de a kora közép­kor­ban, sőt talán még koráb­bi idők­ben is ismer­ték, és vészes idők­ben mene­dé­kül is szol­gált a kör­nyék lakói szá­má­ra.

A ter­mé­szet­vé­del­mi terü­let gerin­cé­re négy irány­ból is (Vörös­ko­los­tor­tól és Nagy­hár­sas felől a piros, Hel­ivá­gás és Erdős felől a zöld jel­zés) fel­jut­hatsz, oda­fent pedig muta­tós szik­la­tor­nyok­kal talál­koz­hatsz.

Keve­sen tud­ják, hogy Tri­a­non bizony még len­gyel szom­szé­da­ink­nak is sza­kí­tott egy-két darab­kát ősi föl­dünk­ből. Pedig ez a Dunaj­ec-par­ti csi­nos ura­da­lom, Nedec ősi vára ma már a Pie­ni­nek len­gyel olda­lát gaz­da­gít­ja. A közel száz­mé­te­res mész­kő­szir­ten emel­ke­dő len­gyel-magyar határ­vár annak a Kár­pá­tok kőszirt­je­in kiépí­tett erő­dít­mény rend­szer­nek a része, amit a tatár­dú­lást köve­tő­en IV. Béla kirá­lyunk kez­de­mé­nye­zett. A magyar-len­gyel kap­cso­la­tok­ban jelen­tős sze­re­pet ját­szó várat, — mint oly sok min­dent a kör­nyé­ken — a Ber­ze­vi­czyek épí­tet­ték az 1300-as évek­ben. Fény­ko­rá­ban a Dunaj­ec men­ti és mag­urán­tú­li ura­dal­mak köz­pont­ja­ként műkö­dött és hosszú évszá­za­do­kon keresz­tül olyan magyar csa­lá­dok vál­tot­ták itt egy­mást, mint a Dru­get­hek, a Sza­po­lya­i­ak vagy a Palo­csay Hor­vát­hok. Aztán jött a nagy hábo­rú, majd a vörö­sök, akik annak rend­je és mód­ja sze­rint, a vég­ső harc jegyé­ben elül­döz­ték innen a magyar tulaj­do­no­so­kat. Ma már a kör­nyék nép­raj­zi érté­ke­it bemu­ta­tó múze­um­nak adnak ott­hont a sokat látott falak. A fel­ső vár tera­szá­ról, a négy­szög­le­tes öreg­tor­nyony árnyé­ká­ból körül­te­kint­ve meg­ál­la­pít­hat­juk, mennyi min­den meg­vál­to­zott itt 100 év alatt. Hogy múlt el a világ és ben­ne hazánk dicső­sé­ge: az egy­ko­ri sekély határ­fo­lyót erő­mű cél­já­ból hatal­mas táro­zó­vá duz­zasz­tot­ták. A tó túl­ol­da­lán a len­gye­lek határ­vá­ra, a csor­szti­ni vár köszön ránk. De a szom­széd­vá­rak ma már nem a határ két olda­lát jelö­lik, azt ugyan­is a kímé­let­len tör­té­ne­lem uszk­ve 200 kilo­mé­ter­rel délebb­re tol­ta. Nede­cen Ala­pi Sala­mon Andor magyar kirá­lyi hon­véd tüzér­őr­nagy sír­em­lé­ke, a Szent Rozá­lia kápol­na és a Nede­ci tűz­vé­szek emlék­mű­ve is a magyar vonat­ko­zá­so­kat gya­ra­pít­ja.

A vár nyit­va­tar­tá­sá­ról és a jegy­árak­ról itt olvas­hatsz.

Az öt szik­la­to­rony alkot­ta Koro­na-hegy büsz­kén áll őrt a Dunaj­ec áttö­ré­se felett. A leg­rö­vi­debb utat választ­juk meg­hó­dí­tá­sá­ra, vagy­is Vörös­ko­los­tor­tól átke­lünk a gya­log­hí­don Len­gyel­or­szág­ba, Stro­mow­ce-Niz­né­be, és rácsat­la­ko­zunk a sár­ga jel­zés­re, ame­lyen 1 óra 20 perc az út az Okrag­li­ca 982 méte­res csú­csá­ig. A ked­ves len­gyel falut elhagy­va a táj­ba­il­lő Három­ko­ro­na mene­dék­ház­nál ren­dez­zük sora­in­kat, majd leszur­kol­juk a nem­ze­ti park­nak a belé­pőt. A len­gye­lek köré­ben igen nép­sze­rű Pie­ni­nek jól kiépí­tett ösvé­nyek­kel kényez­te­ti a turis­tá­kat: a mere­de­kebb sza­ka­szo­kon szer­pen­tin-lép­csők és kor­lá­tok segí­tik a kapasz­ko­dást, a helyes irányt az igen sűrűn elhe­lye­zett infor­má­ci­ós táb­lák mutat­ják. A 780 méte­ren fek­vő Szop­ka-nye­reg­ben vál­tunk a kék jel­zés­re, ame­lyen már csak fél óra az Okrag­li­ca. A csúcs kilá­tó­te­ra­szán 15 láto­ga­tó tar­tóz­kod­hat egy­szer­re, maxi­mum tíz per­cig, de ott jár­tunk­kor nem volt szük­ség a sza­bá­lyok érvé­nye­sí­té­sé­re, mert raj­tunk kívül csak két len­gyel turis­ta volt fent. (Ellen­ben sok olyan képet látunk, ahol töme­gek áll­tak sor­ba, hogy kilép­hes­se­nek a kilá­tó tera­szá­ra.) Len­gyel bará­ta­ink­kal aztán szó­ba is került közös tör­té­nel­münk és a Vörös­ko­los­tor egy­ko­ri szer­ze­te­se, Cypri­án barát is. A legen­da sze­rint ugyan­is a poli­hisz­tor csu­hás messze meg­ha­lad­va korát, szár­nya­kat esz­ká­bált magá­nak és erről a csúcs­ról leugor­va egé­szen a Tát­rá­ig repült, ahol kővé vált.

Aki meg­mássza a Dunaj­ec áttö­ré­sét őrző Koro­na-hegy Okrag­li­ca nevű csú­csát, fel­tét­len men­jen tovább a kék jel­zé­sen a hegy észa­ki olda­lá­ra, ahol magyar tör­té­nel­mi emlék­kel talál­koz­hat. Az Okrug­li­cá­ról úgy fél órás eresz­ke­dés után érhe­tünk ugyan­is Len­gyel­or­szág leg­ma­ga­sab­ban fek­vő várá­hoz, Kuni­gun­da rom­ja­i­hoz. Az erő­dít­ményt az 1200-as évek­ben épí­tet­ték a kör­nyék védel­mé­re, és a XV. szá­zad első felé­ben a huszi­ták rom­bol­ták le. De min­ket job­ban izgat az a feje­zet, ami egy szá­munk­ra oly ked­ves sze­mé­lyi­ség­ről szól. A tatár­já­rás ide­jén a vár ugyan­is nem más­nak, mint IV. Béla lányá­nak, a len­gye­lek hőn sze­re­tett király­né­jé­nek, Szent Kin­gá­nak nyúj­tott mene­dé­ket. Őt idé­zi elénk a romok egyik szik­la­üre­gé­ben fel­ál­lí­tott egész ala­kos szob­ra is. Az egy­ko­ri vár alap­ja­in fel­idéz­het­jük Szent Kin­ga legen­dá­ri­u­mát. A király­lány­ból tizen­öt éve­sen lett len­gyel király­né, Boleszláv krak­kói her­ceg hit­ve­se­ként. A kirá­lyi pár közös foga­dal­muk értel­mé­ben örö­kös tisz­ta­sá­gi foga­da­lom­ban élt. Kin­gá­nak nagy sze­re­pe volt a tatár­já­rás utá­ni újjá­épí­tés­ben, a len­gye­lek pedig temp­lo­mo­kat, kolos­to­ro­kat és leg­ne­ve­ze­te­sebb sóbá­nyá­ju­kat is neki köszön­he­tik. Fér­je halá­la után kla­rissza apá­ca lett, vagyo­nát szét­osz­tot­ta a sze­gé­nyek között, s vissza­vo­nul­tan élt az álta­la ala­pí­tott ószan­de­ci kolos­tor­ban, míg­nem 1292-ben meg­tért urá­hoz. Bizony, ma már talán el se hisszük, de volt idő, ami­kor így éltek és ennyi min­dent hagy­tak maguk után veze­tő­ink. A király­né ki is érde­mel­te, hogy az ezred­for­du­lón II. János Pál pápa szent­té avas­sa.

A 780 méte­ren fek­vő vár több irány­ból is meg­mász­ha­tó: Kros­ci­en­ko nad Dunaj­cem­ből a sár­ga, majd kék jel­zé­sen más­fél óra, míg Stro­mow­ce-Niz­né­ből a sár­ga, majd zöld jel­zé­sen szin­tén más­fél óra az út, de amennyi­ben túrán­kat vari­ál­juk az Okrag­li­ca és a Sólyom­kő meg­hó­dí­tá­sá­val, akkor ter­mé­sze­te­sen több.