"Az a tény, hogy el kell hagyni az ezeréves határt, az erdőket, fenyőket, dombokat, hegyeket, valami mélységes szomorúsággal töltött el. Akár a haldoklónak élete eseményei, végigfutott az agyamon egész gyimesi életem, amelyet mikor idejöttem talán nem is értékeltem úgy, mint kellett volna. Az ember akkor döbben rá, hogy mit veszített, amikor már minden hiányzik, és semmi sincs többé a helyén. Végigvonult előttem egész Erdély: a Gyimes völgyének szépsége, hangulata, napfelkeltéi, naplementéi, zúgó fenyvesei, felszökkenő szabad vadjai. Eszembe jutnak a gyönyörű tájakon végzett barangolásaim, havas utakon sível, vagy száraz terepen gyalog vagy lóháton. Szerettem volna mindezt, a gyantaszagú erdőkkel, völgyekkel, gyimesi vadvirágokkal együtt, úgy ahogy van, magammal vinni. Emlékezetemben ma is elevenen élnek a Gyimesi-szoros Tatros felé igyekvő patakjai. Búcsúzom tőlük, és most élem át csak igazán a veszteséget…"
Így vett búcsút a csíkországi Gyimesektől 1944 őszén vitéz Sebő Ödön főhadnagy, mielőtt az ezeréves határt védő katonáival kitörni kényszerült a szovjet ostromgyűrűből. A Keleti-Kárpátok őrei, a székelyek több mint ezer éven át védték hazánkat a Moldva felől betörő ellenségekkel szemben. Így volt ez a II. világháborúban is, amikor a szovjet hadsereg a román árulókkal karöltve a Gyimesi-szorosban ránk törtek. A 32-es határvadászok a végsőkig feltartóztatták a túlerőt, aztán sikeresen kitörtek a véres katlanból. Éppen 70 év telt el azóta, de a halálra ítélt zászlóalj emléke ma is él, hála az emléktúrának, amely Sebő Ödön harctéri naplója alapján, a kitörés útvonalán, a gyimesi Hidegségből a Csíki-havasok északi tömbjén, a Naskalaton kel át a Felcsíki-medencébe.