A Meszes-hegy­ség egyik leg­ki­vá­lóbb kilá­tó­pont­ja a Per­je Magas, még úgy is, hogy nem emel­ke­dik 1000 méter fölé. Ha nem len­né­nek magas fák ezen az ormon, egész Szi­lágy vár­me­gyét belát­hat­ná az erre járó haza­já­ró.

A Meszes gerin­cén halad­va érjük el az Ördög­ku­tat. A hagyo­mány úgy tart­ja, ahol az erdő­ség köze­pén egy házi­kó állt, mel­let­te kút­tal, s a ház vil­lám­csa­pás­ban leégett, nos, éppen azon a helyen ala­kult ki Ördög­kút.

A közép­ko­ri tele­pü­lés már csak árnyé­ka önma­gá­nak, a Bay csa­lád kas­té­lya omla­doz­va vár­ja, hogy betel­je­sül­jön a sor­sa. Ez az utol­só magyar emlék a falu­ban. A 19. szá­zad­ban élte fény­ko­rát a tele­pü­lés, refor­má­tus magyar csa­lá­dok lak­ták a falut. Az 1970-es évek­ben aztán lebon­tot­ták a falu temp­lo­mát, eltűn­tek a magya­rok is, ma már csak romá­nok élnek Ördög­kú­ton.

Ördög­kút­ból a kive­ze­tő kis pata­kot követ­ve a szur­dok­ká kes­ke­nye­dő völgy­fők­ben egé­szen kivé­te­les világ tárul elénk. Itt talál­juk az Ördög­kú­ti víz­esé­se­ket. Tovább­ha­lad­va egy mel­lék­szur­dok­ban talál­juk a Bar­lan­gos víz­esést.

Az erdé­lyi refor­má­tu­sok köz­pont­ja volt egy­kor Zilah. De neve­ze­tes isko­la­vá­ros híré­ben is állt. A 17. szá­zad­ban ala­pí­tott refor­má­tus kol­lé­gi­u­ma ontot­ta magá­ból a kivá­ló­sá­go­kat. Közü­lük tán a leg­is­mer­tebb, Ady End­re, aki szo­bor­ba önt­ve tekint vissza egy­ko­ri alma máteré­re.

A város leg­ki­vá­lóbb szü­lött­je Wes­se­lé­nyi Mik­lós, aki­nek főté­ri szob­ra azt a pil­la­na­tot örö­kí­ti meg, ami­kor 1848-ban egy job­bágy vál­lá­ra teszi a kezét, s azt mond­ja neki: Mi is sza­ba­dok vagyunk, ezen­túl ti is sza­ba­dok lesz­tek.

A Mesze­si kapu stra­té­gi­ai fon­tos­sá­gát már az óko­ri róma­i­ak fel­is­mer­ték, ami­kor itt épí­tet­ték fel kato­nai erőd-váro­su­kat, Por­olis­su­mot.

Tra­i­a­nus, Mar­cus Aure­li­us, majd Had­ri­a­nus után hosszú, néma évszá­za­dok követ­kez­tek, míg­nem rom­ja­in I. Géza kirá­lyunk fia, Álmos her­ceg apát­sá­got ala­pí­tott.

Beréd temp­lo­mát 1759-ben ácsol­tak össze, pusz­tán fasze­gek fel­hasz­ná­lá­sá­val.

Almás-Gal­ga­fa­lu hatá­rá­ban talál­juk a lenyű­gö­ző Sár­ká­nyok kert­jét. Külön­bö­ző kőzet­ta­ni fel­épí­té­sű tor­nyo­kat cso­dál­ha­tunk meg itt, az ösvény is egész jól kiépí­tett. Ter­mé­sze­te­sen egy legen­da is kap­cso­ló­dik ehhez a ter­mé­sze­ti kép­ződ­mény­hez, mely így szól:

„A kör­nyé­ken élt vala­ha egy cso­dá­la­to­san szép pász­tor­le­ány, aki­be bele­sze­re­tett egy nyal­ka vadász. Mivel a lány sze­gény volt, mint a temp­lom ege­re, a sze­rel­mü­ket nem néz­te jó szem­mel az a módos gaz­da, aki a lányát a vadász­nak szán­ta. Egy­szer, ami­kor a pász­tor­le­ány és a vadász­le­gény beszéd­be ele­gye­dett, a juhok szét­szé­led­tek, és a tilal­mas­ban kezd­tek legel­ni. A gaz­da, ami­kor ész­re­vet­te ezt, elát­koz­ta a pász­tor­le­ányt, mire az azon nyom­ban kővé vált a juha­i­val együtt. Haj­na­lon­ként és alko­nyat­kor az árnyé­kok játé­ká­ban fel­fe­dez­het­jük a juh­nyá­jat.”

A Wes­se­lé­nyi csa­lád ősi fész­ke Zsi­bó. Kas­té­lyuk a város felett maga­so­dik. A csa­lád éle­té­be annyi tett sűrű­sö­dött bele, hogy az egy külön tör­té­ne­lem köny­vet meg­ér­ne. Elég, ha az idő­sebb Mik­lós­ra gon­do­lunk, aki kul­tú­ra ápo­ló és író is volt egy­ben. Zabo­lát­lan jel­le­mé­nek köszön­he­tő­en nevez­ték a zsi­bói bölény­nek.

Ma már a blokk­há­zak ural­ják Zsi­bó lát­ké­pét, a refor­má­tus temp­lom szin­te eltör­pül közöt­tük. Kert­jé­ben az árví­zi hajós, ifjabb Wes­se­lé­nyi Mik­lós szob­ra hir­de­ti: Nun­qu­am ret­ro – nem hát­rá­lunk.