A Meszes-hegység egyik legkiválóbb kilátópontja a Perje Magas, még úgy is, hogy nem emelkedik 1000 méter fölé. Ha nem lennének magas fák ezen az ormon, egész Szilágy vármegyét beláthatná az erre járó hazajáró.

A Meszes gerincén haladva érjük el az Ördögkutat. A hagyomány úgy tartja, ahol az erdőség közepén egy házikó állt, mellette kúttal, s a ház villámcsapásban leégett, nos, éppen azon a helyen alakult ki Ördögkút.

A középkori település már csak árnyéka önmagának, a Bay család kastélya omladozva várja, hogy beteljesüljön a sorsa. Ez az utolsó magyar emlék a faluban. A 19. században élte fénykorát a település, református magyar családok lakták a falut. Az 1970-es években aztán lebontották a falu templomát, eltűntek a magyarok is, ma már csak románok élnek Ördögkúton.

Ördögkútból a kivezető kis patakot követve a szurdokká keskenyedő völgyfőkben egészen kivételes világ tárul elénk. Itt találjuk az Ördögkúti vízeséseket. Továbbhaladva egy mellékszurdokban találjuk a Barlangos vízesést.

Az erdélyi reformátusok központja volt egykor Zilah. De nevezetes iskolaváros hírében is állt. A 17. században alapított református kollégiuma ontotta magából a kiválóságokat. Közülük tán a legismertebb, Ady Endre, aki szoborba öntve tekint vissza egykori alma máterére.

A város legkiválóbb szülöttje Wesselényi Miklós, akinek főtéri szobra azt a pillanatot örökíti meg, amikor 1848-ban egy jobbágy vállára teszi a kezét, s azt mondja neki: Mi is szabadok vagyunk, ezentúl ti is szabadok lesztek.

A Meszesi kapu stratégiai fontosságát már az ókori rómaiak felismerték, amikor itt építették fel katonai erőd-városukat, Porolissumot.

Traianus, Marcus Aurelius, majd Hadrianus után hosszú, néma évszázadok következtek, mígnem romjain I. Géza királyunk fia, Álmos herceg apátságot alapított.

Beréd templomát 1759-ben ácsoltak össze, pusztán faszegek felhasználásával.

Almás-Galgafalu határában találjuk a lenyűgöző Sárkányok kertjét. Különböző kőzettani felépítésű tornyokat csodálhatunk meg itt, az ösvény is egész jól kiépített. Természetesen egy legenda is kapcsolódik ehhez a természeti képződményhez, mely így szól:

„A környéken élt valaha egy csodálatosan szép pásztorleány, akibe beleszeretett egy nyalka vadász. Mivel a lány szegény volt, mint a templom egere, a szerelmüket nem nézte jó szemmel az a módos gazda, aki a lányát a vadásznak szánta. Egyszer, amikor a pásztorleány és a vadászlegény beszédbe elegyedett, a juhok szétszéledtek, és a tilalmasban kezdtek legelni. A gazda, amikor észrevette ezt, elátkozta a pásztorleányt, mire az azon nyomban kővé vált a juhaival együtt. Hajnalonként és alkonyatkor az árnyékok játékában felfedezhetjük a juhnyájat.”

A Wesselényi család ősi fészke Zsibó. Kastélyuk a város felett magasodik. A család életébe annyi tett sűrűsödött bele, hogy az egy külön történelem könyvet megérne. Elég, ha az idősebb Miklósra gondolunk, aki kultúra ápoló és író is volt egyben. Zabolátlan jellemének köszönhetően nevezték a zsibói bölénynek.

Ma már a blokkházak uralják Zsibó látképét, a református templom szinte eltörpül közöttük. Kertjében az árvízi hajós, ifjabb Wesselényi Miklós szobra hirdeti: Nunquam retro – nem hátrálunk.