Ami­kor az evan­gé­li­kus val­lás Magyar­or­szág­ra is begyű­rű­zött, 1681-ben szü­le­tett egy tör­vény­cikk a sop­ro­ni ország­gyű­lé­sen, ami kimond­ta, hogy vár­me­gyén­ként két temp­lom jár a pro­tes­tán­sok­nak, de azok is csak fából épül­het­nek. Így lett Les­tin­nek 1688-ban olyan gyö­nyö­rű fatemp­lo­ma, hogy a 20. szá­zad­ban a világ­örök­ség részé­vé nyil­vá­ní­tot­ták.

A Kubi­nyi és a Mes­kó csa­lád ősi bir­to­ka volt Fel­ső­ku­bin. Emlé­kü­ket ma már csak a Kubi­nyi csa­lád 17. szá­za­di mesés vár­kas­té­lya őrzi, tim­pa­non­já­ban ősi címe­rük­kel.

Az Árva folyó völ­gyé­nek régi köz­pont­ja Alsó­ku­bin. Az Árpád-kori tele­pü­lés olyan szé­pen fej­lő­dött a szá­za­dok folya­mán, hogy előbb váro­si jogot kapott, majd 1683-ban a vár­me­gye új szék­he­lye lett. Azért még talá­lunk itt egy darab­ka óvá­rost, ahol az egy­ko­ri megye­há­za, hom­lok­za­tán a vár­me­gye címe­ré­vel, és a főtér régi épü­le­tei emlé­kez­tet­nek a bol­do­gabb idők­re.

A több mint 600 éves kato­li­kus temp­lom beren­de­zé­se még a régi. Szár­nyas oltá­ra 16. szá­za­di, falán magyar neme­si sír­em­lék.

A Tát­ra, a Fát­ra és a Besz­ki­dek között meg­bú­jó Árvai-Mag­ura Kubi­nyi-hava­sá­nak leg­ma­ga­sabb csú­csa a Min­csol. Innen pazar kilá­tás tárul elénk. Észak­ke­let­re az Árvai-meden­ce ter­pesz­ke­dik, köze­pén az Árvai-víz­tá­ro­ló­val. Észak­ra az Árvai-Besz­ki­dek erdős hegy­tömb­jei zár­ják a lát­ha­tárt. Kelet­re a Szko­ru­si­na és a Lip­tói-hava­sok meré­szebb ormai fokoz­zák a kör­kép szép­sé­gét.

A Sztu­de­na patak árvai tor­ko­la­tá­nál ücsö­rög Pod­bél, vagy­is Podb­jel. Az apró falucs­ka geren­da­há­za­i­val egy való­sá­gos skan­zen. Csak éppen itt Árva népi épí­té­sze­te nem a kon­zer­vált múlt, hanem az élő való­ság. Temp­lo­ma az 1700-as évek végén épült.

Árva egyik leg­ré­geb­bi tele­pü­lé­se, Paraszt­du­bo­va állí­tó­lag már a Krisz­tus előt­ti 3. szá­zad­ban lakott volt. Később az árvai kincs­tá­ri ura­da­lom­hoz tar­to­zott. Az ősi vár helyén a 18. szá­zad­ban temp­lom épült, de ma már annak is csak rom­jai ros­ka­doz­nak. Még­sem maradt Isten háza nél­kül Dubo­va, végül ide­lent meg­épült Szent Mihály Ark­an­gyal temp­lo­ma.

Az árvai ura­da­lom egyik gyöngy­sze­me: Fel­ső­le­ho­ta. A Thur­zók­tól a 16. szá­zad­ban Aba­ffy János árvai vár­ka­pi­tány kap­ta ado­mány­ba, aki­nek leszár­ma­zot­tai egé­szen a II. világ­há­bo­rú­ig éltek míves kas­té­lyuk­ban.

Fel­ső­le­ho­ta vala­mi­kor messze híres tuta­jos köz­pont volt.  Per­sze ma már turisz­ti­kai célo­kat szol­gál­nak, de a tuta­jok szá­za­do­kon át Fel­ső-Magyar­or­szág meg­ha­tá­ro­zó köz­le­ke­dé­si esz­kö­zei vol­tak. Ha jó volt a víz, két hét alatt leér­tek a Feke­te-ten­ge­rig. Ele­in­te az áru maga a vízi­jár­mű volt, aztán idő­vel továb­bi fara­ko­mányt, és más féle ter­mé­ke­ket is szál­lí­tot­tak az Árván. Az egyik leg­ve­szé­lye­sebb fog­lal­ko­zás volt, nem­csak zúgók­kal, de úton­ál­lók­kal és a vám­sze­dők­kel is meg kel­lett vív­ni­uk a tuta­jo­sok­nak. Még­is meg­ér­te, hisz egyet­len fuvar­ral annyi pénzt keres­tek, amennyi­ért egy föld­mű­ves jó két évig dol­go­zott. A tuta­jon a ruti­nos kor­má­nyo­sé volt a „kapi­tá­nyi” sze­rep, míg hátul az ifjú zöld­fü­lű végez­te a pisz­kos mun­kát. Ha vala­ki kor­má­nyos akart len­ni, sajá­tos beava­tá­si szer­tar­tá­son kel­lett átes­nie: annyi ütést kapott a fene­ké­re, amennyi veszé­lyes sza­kasz volt a folyón, így aztán egy élet­re ész­be vés­te, hol is kell figyel­nie. A tal­pa­sok min­den sike­res út végén fel­tűz­tek a kalap­juk­ra egy kagy­lót. Aki össze­gyűj­tött hét kagy­lót, az meg­nő­sül­he­tett. Így szállt apá­ról-fiú­ra a mes­ter­ség, míg a 20. szá­zad ezt a hagyo­mányt is fel­őröl­te.

Hazánk észa­ki hatá­rá­nak egy­ko­ri pom­pás védel­me­ző­je Árva vára. Ere­de­te egé­szen a hon­fog­la­lás előt­ti kor­ba nyú­lik vissza, azóta áll ren­dü­let­le­nül, mint tör­té­nel­münk élő tanú­ja. Isme­re­tes, hogy IV. Béla kirá­lyunk a tatá­rok elől mene­kül­té­ben itt pihent meg elő­ször. Lát­ta e büsz­ke vár Mátyás király hatal­mát, a vitéz feke­te sere­get, a Bocskay‑, Rákóczi‑, Thö­kö­ly-küz­del­me­ket, az 1848-as sza­bad­ság­har­cot, kivet­te részét nem­ze­tünk min­den gyá­szá­ból, min­den dicső­sé­gé­ből. Fény­ko­rát a Thur­zó csa­lád ural­ma alatt élte át, mely­nek bir­to­ká­ba a XVI. szá­zad­ban került.

Ma a vár alsó része múze­u­mi szol­gá­la­tot is tel­je­sít, hol gyö­nyö­rű fara­gá­sú, újabb ere­de­tű címe­res fabú­to­ro­kat s egyéb ősi bútor­da­ra­bo­kat, fest­mé­nye­ket, fegy­ver­gyűj­te­ményt, tár­gya­kat talá­lunk. A leg­több lát­ha­tó emlék a Thur­zó-csa­lád­ra utal.

Itt van a vár­temp­lom díszes régi oltá­rá­val s egy­há­zi bútor­za­ta­i­val; az oltár bal­ol­da­lán a nagy gróf Thur­zó György nádor élet­nagy­sá­gú fehér már­vány­szob­ra, s alat­ta pihen­nek porai.

A fen­sé­ges falak között egy sötét fül­ke van, mely­be a hagyo­mány sze­rint az igaz­sá­gos Mátyás király Árva Pétert zár­ta, akit mint elha­gyott árvát fel­ne­vel­te­tett, érse­ki szék­be ülte­tett s aki titok­ban még­is elle­ne áská­ló­dott. Ezért bün­te­té­sül Árva várá­ba zár­at­ta, s ekkor mon­dá az isme­re­tes sza­va­kat: „Árva vol­tál Péter, Árva is lész és Árvá­ban halsz meg.”

A fel­ső rész hatal­mas torony­ból áll. Igé­ző kilá­tás nyí­lik róla az Árva völ­gyé­re, Árva­vár­al­já­ra és a kör­nye­ző hegyek­re.

Tövé­ben az ura­dal­mat egy­kor kiszol­gá­ló Árva­vár­al­ja, ma már a turis­tá­kat szol­gál­ja. Köz­pont­já­ban ott a régi megye­há­za, ahon­nan annak ide­jén a vár­me­gyét igaz­gat­ták.