Az árvai ura­da­lom egyik gyöngy­sze­me: Fel­ső­le­ho­ta. A Thur­zók­tól a 16. szá­zad­ban Aba­ffy János árvai vár­ka­pi­tány kap­ta ado­mány­ba, aki­nek leszár­ma­zot­tai egé­szen a II. világ­há­bo­rú­ig éltek míves kas­té­lyuk­ban.

Fel­ső­le­ho­ta vala­mi­kor messze híres tuta­jos köz­pont volt.  Per­sze ma már turisz­ti­kai célo­kat szol­gál­nak, de a tuta­jok szá­za­do­kon át Fel­ső-Magyar­or­szág meg­ha­tá­ro­zó köz­le­ke­dé­si esz­kö­zei vol­tak. Ha jó volt a víz, két hét alatt leér­tek a Feke­te-ten­ge­rig. Ele­in­te az áru maga a vízi­jár­mű volt, aztán idő­vel továb­bi fara­ko­mányt, és más féle ter­mé­ke­ket is szál­lí­tot­tak az Árván. Az egyik leg­ve­szé­lye­sebb fog­lal­ko­zás volt, nem­csak zúgók­kal, de úton­ál­lók­kal és a vám­sze­dők­kel is meg kel­lett vív­ni­uk a tuta­jo­sok­nak. Még­is meg­ér­te, hisz egyet­len fuvar­ral annyi pénzt keres­tek, amennyi­ért egy föld­mű­ves jó két évig dol­go­zott. A tuta­jon a ruti­nos kor­má­nyo­sé volt a „kapi­tá­nyi” sze­rep, míg hátul az ifjú zöld­fü­lű végez­te a pisz­kos mun­kát. Ha vala­ki kor­má­nyos akart len­ni, sajá­tos beava­tá­si szer­tar­tá­son kel­lett átes­nie: annyi ütést kapott a fene­ké­re, amennyi veszé­lyes sza­kasz volt a folyón, így aztán egy élet­re ész­be vés­te, hol is kell figyel­nie. A tal­pa­sok min­den sike­res út végén fel­tűz­tek a kalap­juk­ra egy kagy­lót. Aki össze­gyűj­tött hét kagy­lót, az meg­nő­sül­he­tett. Így szállt apá­ról-fiú­ra a mes­ter­ség, míg a 20. szá­zad ezt a hagyo­mányt is fel­őröl­te.

Hazajáró epizódban szerepelt:

• 202. rész: Árvai-Magura — Történelmi kalandozás az északi végeken