Megjelent a 2019-es Hazajáró falinaptár, ami újabb káprázatos Kárpát-medencei tájakra kalauzol. Ismerd meg a hazajárókkal a Kárpátok bérceit a Risznyáktól a Csalhóig, a Madaras-hegységtől a Gorgánokig!
A kiadvány megvásárolható és rendelhető a Magyar Menedék Könyvesházban, az Anima könyvesboltokban, és a kiadónál:
Dextramedia Kft. 1037 Budapest, Kunigunda útja 18.
Tel: +36–1‑201–37-34, e‑mail:
A kiadvány ára változatlanul 2000,- Ft + postaköltség.
A Bükkaljára „leginkább két jelző illik: sokrétű és rejtőzködő. Emellett: különös és egyedi. Mind a földtörténete, mind az élővilága, mind pedig az itt kialakult népi kultúra egyaránt hordozzák az átmeneti jellegű tájak, a határterületek sajátosságait. Ebben a tájban benne van egy kicsit az Alföld végtelen rónasága és a Kárpátok vadregényes hegyvidéke. Itt ellentétes hatások találkoznak, hiszen nyitott mindkét irányba, mindkét véglet felé és különlegességek ötvöződnek karakteres egységgé, mert egyfajta zártság is jellemzi ezt a szelíd, hegységelőtéri dombvidéket. Itt alakult ki a Kárpát-medence egyik legkülönlegesebb, legösszetettebb tájépítészeti jelensége, a bükkaljai kőkultúra, amelynek gyökere a prehisztorikus időkbe nyúlik vissza. E napjainkban is még élő kőkultúrának és az itt élő nép lelkének kulcsát a kaptárkövek – a régi idők, az Aranykor rejtélyes és néma tanúi – jelentik.” Bár vagy hét évet sikerült lehúzni a főiskolai tanulmányok miatt Egerben, de be kell vallanom, a Bükkalján nem igazán jártam. Amint volt egy kis szabadidő, rögtön a Bükk vagy a Mátra felé vettem az irányt, sőt az egriek házi hegye, a Nagy-Eged is csak egyetlen egyszer lett meghódítva ebben az időszakban. Talán ha már akkor napvilágot láttak volna Baráz Csaba sorai – ami a 2013-ban kiadott „Kaptárkövek földje” című könyv bevezetője – nekem is hamarabb sikerül megismerni ezt a valóban sajátos vidéket.
De talán jobb is, hogy első bükkaljai túrámat egy majd 80 fős csapat tagjaként tehettem meg, hisz így a felfedezés öröme egy nagyszerű közösségi élménnyel is párosult. A társaság két „forrásból táplálkozott”: egyrészt a túrát meghirdető Kaptárkő Egyesület tagjaiból, akik bennünket, a Hazajáró szereplőit is meghívtak a Bükkalját bemutató túrasorozatuk 4. állomására. Másrészt a Hazajáró Egylet azon tagjaiból, akik invitálásunkra első decemberi túrájuk helyszínéül a Bükkalját választották. A 16 kilométeres túra Noszvajról indult, érintette Szomolyát, majd Novajon ért véget. Az út során felkerestük a Hungarikum címet kapott bükkaljai kőkultúra főbb látnivalóit és legérdekesebb helyszíneit, láthattunk otthonos barlanglakásokat, ódon pincesorokat, hatalmas kőhodályokat, művészien faragott kőszobrokat, különleges szurdokokat, és természetesen a rejtélyes kaptárköveket is meglátogattuk, hogy a végén novaji bort kóstolhassunk. Nagy-nagy köszönet vendéglátóinknak, a Kaptárkő Egyesületnek és a Bükki Nemzeti Park munkatársainak! A Hazajáró Egylet tagjainak 2017-ben is igyekszünk hasonló hangulatú túrákat szervezni!
A nürnbergi Húshíd sarkán álló reneszánsz kaput egy életnagyságú magyar szürkemarha, homokkőből faragott alakja díszíti, melynek latin felirata magyarra fordítva így hangzik: „Mindennek kezdete és növekedése van, ám az itt látható marha sohasem volt borjú”. A humoros sorok a XVI. századba vezetnek bennünket vissza, mikor a jórészt Magyarországról hajtott csordák útja az itteni vágóhídon ért véget. De bármerre is induljunk Nürnbergben, Bajorországban vagy Baden-Württenbergben, szinte mindenütt magyar emlékekbe botlunk, hála az évezredes magyar-német kapcsolatoknak. Ne feledjük, Szent István korában Bajorország és a Magyar Királyság közvetlen szomszédok voltak, és csak később, a Habsburgok közbeékelődésével változott meg ez a kapcsolat. Mindez azonban nem jelentette azt, hogy a későbbi évszázadokban – egészen napjainkig – ez a kötelék meglazult volna. A történelem viharaiban hol innen, hol onnan indultak útnak nagyobb tömegek a jobb élet reményében: míg a XVII. és a XVIII. században több százezer bajor és sváb talált otthonra a Bánátban, Szatmárban, Bácskában, addig a XX. században Németország jelentette a reményt megannyi magyarnak. Őket és az újabb hullámban Németországba érkező, és ott jobb megélhetést kereső honfitársainkat látogattuk meg november derekán, hogy a Hazajáróról meséljünk, és kicsit elvigyük nekik Erdély, Felvidék, Kárpátalja és Délvidék üdvözletét.
Három helyszínen, a bajorországi Münchenben és Nürnbergben, illetve Baden-Württemberg fővárosában, Stuttgartban volt szerencsénk vetítést tartani; mindenhol telt ház, és nagyon szívélyes fogadtatás várt bennünket. Mondani sem kell, üzenetünk termékeny talajra hullt, ami talán annak is köszönhető, hogy a hallgatóság mindenütt jórészt erdélyiekből tevődött össze. Szinte már magunk előtt láttuk az itt készülő Hazajáró epizódokat, hisz a nagyszámú magyarság, a lépten-nyomon fellelhető magyar emlékek és a természeti környezet kiváló alapanyagul szolgálnának filmjeinkhez, csak hát ugye a koncepciónk szerint mi az ezeréves hazát járjuk. Sokszor olyan érzésünk volt, mintha egy újabb elszakított területet fedeztünk volna fel, népes, egyre népesebb magyar diaszpórával. Közülük említsük meg azokat, akik nélkül ez a vetítő körút nem jött volna létre: Münchenben Kucsera János szervezésében tarthattunk közönségtalálkozót a Katolikus Misszió termében, majd Hosszú András és felesége, Györgyi fogadta be a Hazajárót sternbergi házába. Münchenből egy ulmi kitérő után érkeztünk Stuttgartba, itt Hahn-Seidl Alida és a Hunnia Baráti Kör volt a meghívónk. A Magyar Kultúrintézetben tartott közönségtalálkozóra itt is szép számú közönség gyűlt össze. A turné utolsó állomása Nürnberg volt, ahol az egész németországi út ötletgazdája, Zahn-Lázár Dalma tiszteletes asszony, illetve a Nürnbergi Magyar Klub vezetője, Dietrich Éva fogadott bennünket. Örök élményekkel gazdagodtunk a három nap alatt, a találkozók záróakkordja, a Számvetés 7. levetítése mindenütt könnyeket csalt a szemekbe, hogy aztán végül mindenhonnan hosszasan búcsúzva, a viszontlátás reményében induljunk haza.
