1918-ig Dal­má­cia fővá­ro­sa a közel 3000 éves múlt­ra vissza­te­kin­tő Zára volt. A város bővel­ke­dik magyar emlé­kek­ben. A Szűz Mária temp­lom harang­tor­nyán latin fel­irat is meg­örö­kí­ti Kál­mán kirá­lyunk dicső­sé­gét.

Dal­má­cia egyik leg­szebb közép­ko­ri épít­mé­nye, a Szent Anasz­tá­zia-kated­rá­lis. Harang­tor­nya Zára egyik jel­ké­pe.

Köny­ves Kál­mán halá­la után foly­ta­tó­dott a ver­sen­gés a váro­sért a magya­rok és velen­ce­i­ek között. II. Ist­ván, III., majd IV. Béla is a magyar koro­na alá haj­tot­ta, de a leg­em­lé­ke­ze­te­sebb had­já­rat Nagy Lajos kirá­lyunk nevé­hez fűző­dik, aki 1357-ben, miu­tán Zára és a dal­mát váro­sok fel­lá­zad­tak Velen­ce ellen, bevo­nult a város­ba. A Szent Ferenc kolos­tor­ban maga a király dik­tál­ta a zárai béke fel­té­te­le­it, amely­ben a Dal­má­cia szék­he­lyé­vé tett város szá­má­ra jogo­kat ado­má­nyo­zott.

1797-től az első világ­há­bo­rú végé­ig az Osztrák–Magyar Monar­chia része volt, majd rövid olasz fenn­ha­tó­ság után előbb Jugo­szlá­via, majd Hor­vát­or­szág része lett.

Zárá­ban a leg­újabb kor is tar­to­gat érde­kes­sé­ge­ket. A ten­ger­par­ti sétá­nyon külön­le­ges dal­la­mú han­go­kat hall­ha­tunk. Egy vilá­gon egye­dül­ál­ló hang­szer, a ten­ge­ri orgo­na a víz és a szél össz­já­té­ká­val játssza ran­dom a kis har­mó­ni­á­kat.