Az elnyűhetetlen Árpád-kori falu egykor Nagy-Magyarország közepén volt, ma – Beke György szavai szerint – a térkép szélén szorong. Kisiratos ma tömb a szórványban, de félteni nem kell. A hagyomány őrei itt állítottak emlékművet 2009-ben a világosi fegyverletételnek, hogy üzenjék: nem felejtik a hősöket. Így lett a múltat idéző emlékmű egyben a magyar megmaradás és a szebb jövő jelképe. Eredetileg az adományozó Szent György lovagrend az emlékművet a szöllősi mezőre szánta, de ott nem lett volna biztonságban, ezért ide, Kisiratosra került.
Kisiratoson született az erdélyi katolikus szellemi ellenállás egyik vezető alakja, Godó Mihály jezsuita szerzetes is, aki minden körülményben kitartott nemzete és hite mellett, ezért három ízben is elítélték, s összesen 18 évet töltött a román kommunisták börtöneiben. Mellszobra ott áll a katolikus templom kertjében.
Ha van Kisiratos, akkor természetesen van Nagyiratos is, méghozzá Kisiratostól délre. A „szögedi” kisiratosiak és a nagyiratosi palócok között a különböző eredet, az egymástól elütő dialektus, a különböző szokások sokszor szültek konfliktust a két Iratos között, de ezek jobbára csak „legénycsínyekre”, bálban való verekedésekre vagy falucsúfoló rigmusokra korlátozódtak. A nagyiratosiak a kisiratosiak szegedi „ő”-ző dialektusát az „Ögyé könyeret möggyel, apád se övött ögyöböt” mondattal gúnyolták, míg a kisiratosiak a „Mëgyëk a gyëpën kërësztül…” beszédcsúfolóval vágtak vissza a palócos, zárt ë-vel beszélő nagyiratosiaknak. Komoly ellentét azonban sosem volt a két község között, ezt jó néhány házasság is bizonyítja, ahol egyik fél kisiratosi, a másik nagyiratosi.
A jelvényszerző mozgalom igazolópontja a kisiratosi világosi fegyverletétel emlékműve, amelyet a katolikus templom mellett találunk.
A világosi fegyverletétel
1849. augusztus 13-án tette le a fegyvert a Görgei Artúr vezette feldunai hadtest Paszkievics főherceg, az orosz intervenciós erők főparancsnoka előtt. Az 1848-49-es szabadságharc gyászos záróakkordja máig történelmünk egyik legfájdalmasabb pontjának számít, amit – sajnos – az sem ellensúlyoz, hogy a honvédek még az utolsó pillanatokban is számos tanújelét adták bátorságuknak és büszkeségüknek.
Ferenc József császár (1848-1916) és I. Miklós orosz cár (1825-1855) varsói találkozója után a Paszkievics vezette orosz erők megindultak Magyarország felé, ezzel a szabadságharc sorsa gyakorlatilag megpecsételődött. Az Ausztriába kiszorított, Haynau főparancsnoksága alatt álló császári erők önmagukban is komoly kihívást jelentettek az ereje teljében harcoló Magyarország számára, de azt 1849 júniusa után még a Kárpátok keleti szorosain beözönlő 200 000 orosz katona is tetézte. Görgei, a honvédseregek főparancsnoka azt tervezte, hogy Komáromnál és valahol az Alföld déli részén, két pontban összpontosítja a magyar erőket, és – megakadályozva az ellenséges csapatok egyesülését – külön-külön feltartóztatja a Magyarországra betörő seregeket. Ezt a nagyszabású tervet Haynau győri győzelme már eleve meghiúsította, Dembinszki balszerencsés fővezérsége azonban még a Temesvárig visszavonuló – az osztrákok létszámát felülmúló – honvédseregek helyzetét is ellehetetlenítette.
Görgei a június 28-i vereség után a Felvidék hegyei közé vonult vissza, ahol bravúros hadmozdulatok során többször is sikerült kijátszania az orosz fősereget. A feldunai hadtest vakmerő és meglepő hadmozdulatai még I. Miklós figyelmét is felkeltették, aki leveleiben többször is értetlenségét fejezte ki a gyors orosz siker elmaradása miatt. Görgei presztízsét mutatja, hogy Chrurloff tábornok már július 21-én megkereste őt egy fegyverszüneti ajánlattal, de a magyar vezér ekkor még elutasította a kezdeményezést. A Győrnél vereséget szenvedett honvédseregek időközben – kalandos úton – a Felvidékről a Bánságban gyülekező Dembinszki-féle csapatok felé vették az irányt, és a sorsdöntő temesvári ütközet előtti napokban már Arad környékén táboroztak.
A két magyar sereg azonban augusztus első napjaiban már egyre inkább a közeledő orosz és osztrák erők harapófogójába került, a helyzetet pedig az augusztus 9-i kudarc teljesen reménytelenné tette. Miután Guyon Richárd hírt hozott a temesvári csúfos vereségről, és a déli hadtest összeomlásáról, Görgei – augusztus 11-én – a haditanács elé vitte a kapituláció kérdését, és a jelenlévő 80 tábornok – két ellenszavazattal – úgy döntött, leteszik a fegyvert. Nem igaz tehát, hogy Görgei egymaga döntött volna a megadásról; másrészt – a döntéshozó személyétől függetlenül – felelős döntés született, ugyanis, ilyen pozícióban, a harc csupán értelmetlen vérontás lett volna.
Miután Kossuth, a szabadságharc vezetője nem számíthatott arra, hogy akár Haynau, akár Paszkievics tárgyalásba bocsátkozik vele, Görgei, az esetleges kedvezőbb feltételek érdekében, rábírta őt a lemondásra. A kormányzó elnök és kormánya – Szemere Bertalan kivételével – augusztus 11-én távozott Aradról, a tagok többsége ekkor már a határ felé vette az irányt; a diktátori jogkört elnyert Görgei a következő napokban megpróbált az oroszokkal alkudozni a békéről, de Paszkievics – cári utasításra – elzárkózott a politikai tárgyalásoktól. Így aztán a feldunai hadtest augusztus 13-án a Magyarvilágos és Románvilágos közti síkon, a középkori vár romjai alatt letette a fegyvert az oroszok előtt, Görgei pedig a Bohus-kastélyban aláírta a megadási nyilatkozatot.
Gyászos és szívszorító pillanat volt ez, amikor a 30 000 fős sereg vezérétől és a sokáig diadalmas szabadságharc fegyvereitől és zászlóitól is búcsút vett, majd elhagyta a rossz emlékű mezőt; de még ebben a jelentben is volt azonban annyi rejtett büszkeség, hogy Görgei inkább az oroszoknak adta meg magát. Ezzel a magyarok mintegy kinyilvánították, hogy itt bizony nem egy jelentéktelen felkelést vertek le, hanem egy nemzet szabadságharcát, amihez két nagyhatalom katonai erejére is szükség volt. Ezt az üzenetet Haynau és az oroszok egyaránt megértették, nem véletlen, hogy a kapitulációban kulcsszerepet játszó Görgei Artúr sorsáról I. Miklós a későbbiekben olyannyira féltőn gondoskodott.