Keresd egészen a 20. századig a Bethlen család birtoka volt. Utolsó tulajdonosát, Bethlen Bálintot 1945-ben internálták, majd a kastélyt államosították, ami egyet jelentett kifosztásával.
De hála az égnek nemcsak a megmaradt falak és kőfaragványok mesélnek a múltjáról. Újra magyar élet költözött Keresdre, miután a Bethlen család örökösei Böjte Csaba atya Dévai Szent Ferenc Alapítványára bízták az uradalmat.
A Béke Háza szeretettel várja azokat a segítőket, akik akár anyagiakkal, akár kétkezi munkával részt kívánnak venni a kastély újjászületésében.
Az előkelő Zeyk-nemzetség tagja, Zeyk Domonkos 1848-ban belépett a székely haderőbe, részt vett Erdély felszabadításában, majd Bem segédtisztje lett. 1849. július 30-a estéjét ’Keresztúron, Petőfi társaságában töltötte. Aztán másnap a költővel egyetemben elindult a segesvári csatába, hogy inkább legyen hős egy pillanatig, mint rabszolga egy életen át. Egymaga állt szemben a kozák hadsereggel, és miután látta, hogy túlélésére nincs mód, inkább önkezével vetett véget életének. Emlékművét 1901-ben emelték Héjjasfalva határában.
Az Ákos nemzetség ősi uradalma, Marosillye vára a 16. századi török ellenes harcok idején az Alsó Maros-mente fontos erődítménye lett.
Újdonsült tulajdonosa, a végvári harcokban jártas iktári Bethlen Farkas négybástyás erőddé alakította. Ám a törökök állandó betörései miatt a fejedelemség kénytelen volt elrendelni lerombolását. Kegyelmet csupán a Veres bástya kapott.
Az uradalom később a Thökölyeké, az Apafiaké, majd a 18. századtól a kászoni Bornemisszáké lett, akik a régi kastély köveiből építették a közelbe új udvarházukat.
A Veres bástya ma a Dévai Szent Ferenc Alapítvány tulajdonában van, ahol a magyar történelemmel ismerkedhet meg az idelátogató.
Egy árva lakótorony: ennyi maradt régi várából, pedig fénykorában a Kapela-hegység északi lejtőinek legnagyobb és legjelentősebb bástyája volt. Története ismerős: Drezsnik vármegyét a várral együtt 1323-ban Károly Róbert a Frangepánoknak adta, akiket Mátyás királyunk is megerősített birtokaikban. A 16. századtól a bosnyák határ menti védelmi rendszer része volt, de a sorozatos török támadásoknak nem sokáig tudott ellenállni. Ám amit a török sem tudott elpusztítani, azt megtette egy kereskedő: a 19. században megvásárolta, és nekikezdett lebontani, mit sem törődve az évszázados falakkal és a hely szellemével.
Az apró falucskán átszaladó Slunjčica folyó, Plitvice előhírnökeként a sziklák között pazar vízesések sorozatát alkotja. A sebes patak mentén évszázados vízimalmok és faházak állnak. A rastokei malmokban őrölt lisztből állítólag utánozhatatlan kenyeret sütöttek. A recept egyszerű volt: a frissen őrölt lisztet a patak vizével keverték össze, és saját készítésű élesztővel kelesztették meg.
De honnan ismerős még ez a mesébe illő vízimolnár falucska? A totemoszlop segít a megfejtésben: bizony ám, a Winnetou filmeknek adott hiteles díszletet, mint indián falu.
Sólyomkő vára mellett a Frangepánok egyik legfontosabb birtokközpontja, egyben a vármegye névadó székhelye, Modrus volt. 1193-ban III. Béla Terzsán várát az egész vármegyével együtt a Frangepánok ősének, Vegliai Bertalannak adományozta. Erről a templomon emléktábla tanúskodik. Ám a vár alatti városból, ahol fénykorában 10 templom és paloták sokasága állt, semmi nem maradt. Aki emlékezni akar, a várhegyet kell megmásznia.
A település egykor a Frangepánok birtoka volt, ami egy régi, várral, Szokol várával büszkélkedhet. Sok viszályt élt meg Brinje. Vára 1537-ben I. Ferdinánd kezére került, majd a törökök ostromolták, de elűzte őket az akkori parancsnok, Frangepán Farkas Keresztély. A törökök 1661-ben újból ostromolták, de akkor már Zrínyi Péter verte vissza őket.
Sólyomkő várát a török ugyan nem foglalta el, de nem kerülhette el sorsát: a török veszély elmúltával erős falaira és őrségére sem volt többé szükség, így a magára hagyott vár lassan az enyészeté lesz. Már csak a hit bástyája, a gótikus várkápolna dacol az elemekkel.
Otocsán városa sokat szenvedett egykor a török támadásoktól, de a Frangepánok úgy megerősítették a falait, hogy bármennyi is jött, egy ellenségnek sem sikerült elfoglalnia. Aztán a Frangepán korszak letűnése után 1746-tól már a katonai határőrvidék központja lett, Mária Terézia rendelkezésére.
De Jugoszlávia sem tudta végleg eltörölni a határokat ezen a vidéken. Felbomlása után, 1991-ben a Horvátországhoz került városkát már a szerbek támadták. A 4 évig tartó ostromnak nemcsak épületek, de sok horvát katona és civil esett áldozatául. A harcos idők sok emlékünket elsodorták, de az otocsáni harangon a koronás címer még a királyságot idézi.
Dédács a 18. században még a Gyulay család birtoka volt. Arborétumát Gyulay Ferenc kezdte kialakítani, azóta a világ minden tájáról 250 féle fa- és cserjefaj él benne.
Dédács ma már beleolvadt Piskibe. A város nevét hiába keressük a pápai tizedjegyzékben, Piski az 1866-ban itt kialakított vasúti csomópontnak köszönheti létét. A vasutas településen 20 év múlva megszervezték a római katolikus plébániát és templomot is építettek. Kertjében a ’48-as emlékoszlopnál évről-évre március 15-én egybegyűlik a környék magyarsága. Mert amiért Piski neve örökre beírta magát a magyar történelembe, az a híres nevezetes csata, amelyben 1849. február 9-én Bem József honvéd tábornok seregei megálljt parancsoltak Puchner Antal császári seregeinek.
A Sztrigy feletti fahíd jelentette akkor a hazát. Ahogy Bem is megállapította: „ha elvész a híd, elvész Erdély is.” S a híd a honvédek kezén maradt, míg Erdély újra magyar uralom alá került.
