Semper vireó – szól a mottója báró Ambrózy-Migazzi Istvánnak, aki bár országgyűlési képviselő és a főrendiház örökös tagja is volt, a politika helyett szívesebben bíbelődött a természettel, vidéki birtokain. 1869-ben látta meg a napvilágot Nizza városában. A Vas-megyei Tana község családi birtokán nőtt fel, s itt szívta magába anyai ágú őseinek természetszeretetét. Botanikai tanulmányokat folytatott, utazgatott, s állandóan azon törte a fejét, hogy lehetne a mediterrán vidékek növényeit északabbra, a kárpát-medencei éghajlaton meghonosítani. Aztán 1892-ben, miután elvette Migazzi Antónia grófnőt, felesége malonyai birtokán megvalósította álmát: sikeresen akklimatizált több száz Ázsiából, Észak-Afrikából és Amerikából származó örökzöld, fásszárú növényt, ráadásul hegyvidéki környezetben. S mivel úri kedve úgy diktálta, Malonyán még egy szép tornyos kastélyt is felhúzott.
Az örökzöldnek hitt idillbe villámként csapott be az I. világháború és Trianon, örökre elűzve innen a bárót, aki nem adta fel: visszatért Vas megyébe és megalkotta a jeli arborétumot.
Az államosított malonyai kertnek persze ma is csodájára járnak, de vajon gondolnak-e arra, hogy az örökzöld parkot egy magyar úrnak, báró Ambrózy-Migazzi Istvánnak köszönhetik?
A Malonyai Arborétum jelenleg a Szlovák Tudományos Akadémia tulajdona. 67 hektárnyi területén mintegy 2300 fajta növény található a világ különféle tájairól. Az egész gyűjteményt járdahálózat fonja át, melynek fő séta útvonala 4,5 km hosszú. Nyitva minden nap 8:00 és 17:00 óra között, a belépő 2026-ban 5 euró.

A jelvényszerző mozgalom igazolópontja az arborétum parkolója.

„Bars vármegye székhelye Aranyosmarót, így tanultuk mi ezt az iskolában és mindjárt rá is mutattunk a térképen egy apró városkára, amely arról volt nevezetes, hogy kisebb, mint Léva. Léva viszont arról volt nevezetes, hogy nagyobb, mint Aranyosmarót. És ezért mégsem Léva volt a vármegye székhelye, hanem Aranyosmarót. Fújt is egymásra ezért az egymegyebéli két város társadalma, de nagyon… De már vége van Barsban a nagy aprehenziának. A lévai magyarok már nem tartanak haragot az aranyosmaróti tótocskákkal. Kibékítenék őket a csehek. Akik a vármegyét egyszerűen megszüntették.” (Szilárd János: Egy vén szamár különös esete a Felvidéken, 1931)
Így múlt el Bars vármegye, s vele székhelye régi dicsősége. Ahol egykor őseink aranyat mostak, majd a Monarchia idején szép kisvárossá fejlődött, ott ma már a szocreál dominál. De ha a falanszter-panelek között belesünk a főtérre, ott vannak még régi emlékeink.
A trencséni csata után Rákóczi a városon keresztül vonult vissza seregével, aztán valamikor a 18. század első felében, amikor a kuruc érzelmű Rákóczikat sikeresen kiűzik Kistapolcsányból, akkor az aranyosmaróti Paluska család veszi kezébe az ügyeket és csalja át, csábítja át a kistapolcsányi megyeszékhelyet ide Aranyosmarótra. Ők azok, akik felépítik a Paluska kastélyt és a főtéren álló Szent Mihály templomot. A Paluska család még a 18. század második felében is, mint a község földesura szerepel. Báró Paluska Keresztélynek, a család utolsó tagjának kihaltával, 1779-ben Migazzi Kristóf, bécsi bíboros érsek és váci püspök szerzi meg a maróti uradalmat. A Migazzi család fejezi be azt, amit a Paluskák elkezdtek, így a városban ma inkább a Migazzi nevet halljuk gyakrabban. A 18. század végén kerül ide véglegesen Bars vármegye székhelye is.
A város ipari fejlődése a 19. század végén indult meg. Sörgyár, cukorgyár, téglagyár, gőzmalom létesült és megindult a textilipar, szőnyeggyártás is. 1891-ben beindult a vasúti közlekedés Kistapolcsány és Érsekújvár felé. 1919. június 5-én a magyar Tanácsköztársaság hadserege visszafoglalta a várost Csehszlovákiától, ám június 8-ára a Garam mögé szorították vissza őket. A helyi polgári lakosság is felvette a harcot a cseh legionáriusok ellen, ami véres megtorlást, a magyar kisebbségi vezetők (Patay László táblabíró, Ruffy Lajos finánc, Jakubovich József táblabíró, Weisz Adolf üzletvezető és Lőwy Maxim üzletvezető) kivégzését eredményezte. 1910 körül a városnak nagyjából a kétharmada magyar volt, ma már magyar szót alig hallani. Hol van már a barsi aranyélet? A magyarok vagy elmentek, vagy beolvadtak, vagy a temetőbe költöztek. De, aki figyelmes szemmel járja Aranyosmarótot, azért a magyar emlékhelyeket megtalálja.
Az 1700-ban épült régi vármegyeháza külalakja és méretei a város aranykoráról tanúskodnak; a Migazzi-kastélyban ma a városi múzeum székel. A Migazzi család utolsó férfi tagja, a vármegye főispánja, Gróf Migazzi Vilmos 1887-ben, mintha érezte volna, hogy nemcsak a család, de a haza vérvonala is veszélyben van, megépíttette a családi mauzóleumot, hogy legalább az utolsó Migazzi sarjak békében nyugodhassanak.
Ugyanitt, a város régi temetőjében nyugszik és a sírkertben emelt obeliszkkel díszítve áll Simkovith János és felesége, Kuhn Terézia sírja, aki fiatalon részt vett az 1848-49-es szabadságharcban, alhadnagyi rangban. Később a város és Bars vármegye elismert és megbecsült közszolgája lett, alispáni rangig vitte és a köznép szeretetét is jelzi, hogy díszes sírkertet állítottak neki. A sírkert az 1990-es évek közepéig elhanyagolt volt, valószínűleg a leszármazottak hiánya miatt. Ekkor zoborvidéki fiatalok híradása nyomán egy budapesti baráti társaság – a Történelmi Emlékhelyeket Ápoló Társaság – a Hadtörténeti Múzeum Hadisírgondozó Irodája támogatásával a sírkertet teljesen felújította. Azóta a március 15-i Nyitra-vidéki megemlékezések rendszeres ünnepi helyszíne az aranyosmaróti Simkovith sírkert.
Büttner Emil 16 évesen 1848 nyarán vonul be a 9. „vörössipkás” zászlóaljhoz. Mivel alacsony volt, eleinte nem akarták besorozni, 3-4-szer próbálkozott, lábujjhegyre állt, hogy mutassa azt, hogy milyen deli legény. Aztán miután besorozták, egy éven keresztül, egészen a hadsereg összeomlásáig harcolt: részt vett a délvidéki „kisháborúban”, a szolnoki, a tápióbicskei, az isaszegi, a váci, a nagysallói, a komáromi, a szőregi és a temesvári csatákban, ott találjuk Buda ostrománál. Élményeiről, viszontagságos sorsáról, a honvédélet hétköznapjairól és persze az ütközetekről levelekben számol be édesanyjának. (Csata mezejérül írom pár soraim…) A legtöbbször talán Budavár ostromának leírásánál hivatkoznak rá. Olyan részletes beszámolót közölt, amelyet a mai napig idéznek az események ismertetésekor. Később Büttner Emil Aranyosmarótra költözött a testvéreivel együtt és aktívan politizált. A Samassa-párt tagja lett, ügyvédi irodát nyitott. És még egy érdekesség Büttner Emil életéből: élt a Felvidéken egy Janko Kral nevű férfi, aki Pesten tartózkodott a forradalom alatt és annyira magával ragadta a nép lelkesedése, hogy megpróbálta a szlovákokat meggyőzni, csatlakozzanak a magyar szabadságharchoz. Fellázadt a nemesség ellen, ezért a tettéért börtönben is ült. Verseit Petőfi költeményeihez hasonlítják. Nos, ez a bizonyos „szlovák Petőfi” élete utolsó éveit Aranyosmaróton élte le, ahol Büttner Emil alkalmazta másodügyvédként. Janko Kral 1876-ban Aranyosmaróton halt meg elszegényedve. Van egy emlékhelye az aranyosmaróti temetőben, de sírja Turócszentmártonban van a szlovák nemzeti sírkertben. Büttner Emil viszont itt, Aranyosmaróton van eltemetve.

A jelvényszerző mozgalom igazolópontja a temetőben lévő Migazzi-mauzóleum bejárata.

Kistapolcsány: egy séta a szép kastély kertjében, pár fotó, néhány infó arról, hogy a Rákócziak itt mit tettek-vettek, aztán az átlagos turista indul is tovább a közeli bölényrezervátumhoz, vagy Hrussó várához. Mondjuk az, hogy átlagos turista, kicsit túlzó, hisz aki Kistapolcsányban és környékén turistáskodik, az több, mint átlagos turista; az már túl van Körmöcbányán, Selmecbányán, Nyitrán, Trencsénen, vagyis a kirakaton, és „szeretne körülnézni a boltban” is.
Az ilyen „több, mint átlagos turistáknak” bátran ajánlható Bars vármegye egykori székhelye, Kistapolcsány. Vannak ugyanis települések, amelyek neve egy-egy történelmi korszakhoz köthető, ellenben Kistapolcsány szinte minden történelmi korszakban „szerepelt a nagyszínpadon”.
A település először királyi birtok, majd 1307-ben Károly Róbert Haslav comesnek, a Kistapolcsányi család ősének adta, aki királyi engedélyt kapott arra, hogy a Leves patakban arany után kutasson. Egyik ismert kegyúra volt Kistapolcsányi Aranymosó Péter, akinek még a neve is nagyon hangzatos. Egy másik birtokos, Gondos János már bányászati tárnák megnyitására is jogot kapott. Mai kastélya eredetileg késő gótikus vízivár volt, melyet előbb a johanniták, majd Csák Máté birtokolt. A várkastélyt, 1559-ben az országgyűlés, mint szükségtelen erődítményt le akarta bontatni, 1578-ban azonban mégis újjáépítéséről döntöttek. A település 1600-ban mezőváros lett.
1611-ben kihalt a Kistapolcsányi család, 1616-ban a birtok a Rákóczi családé lett, akik 1662-ben a várat átépítették. Ezt 1664-ben kirabolták a császáriak. A kistapolcsányi búcsújárás eredete Rákóczi Erzsébettől ered, aki 1683-ban fogadalmat tett a Szűzanyának, hogy ha a várost megmenti a töröktől, zarándoklatot tesz a Szentföldre. A Szentföldről, Kármel hegyéről azzal a meghatalmazással jött haza, hogy megalapíthassa a Kármelhegyi Boldogasszony Társulatot – XI. Ince pápa volt az, aki engedélyezte a kegyhely alapítását.
II. Rákóczi Ferenc is sokat tartózkodott itt, sőt 1696-ban itt született első fia, György Lipót. 1706-ban Rákóczi Ferenc a béketárgyalások alatt Nyitrán fogadta feleségét, majd a kistapolcsányi várkastélyba költöztek át, ez volt Rákóczi főhadiszállása. A Fejedelem utoljára az 1708-as vesztes trencséni csata után látta Kistapolcsányt: augusztus 4-én itt jelentették neki az ezredesei, hogy a gyalogság szétoszlott; Bottyán János is itt kereste fel a fejedelmet. A kurucok elleni győzelme után 1708-ban Heister tábornok rögvest el is foglalta a Rákóczi által elhagyott kastélyt.
A kincstárra szálló Kistapolcsányt 1710-ben a Coburg család vásárolta meg, majd 1711-ben Zichy Károly szerezte meg. A Zichy család 1742-ben a horvát származású Keglevich családnak adta el. Velük számos dalmát telepes is érkezett, akik fellendítették a zöldség és gyümölcstermesztést, a szőlőtermesztést és sörfőzést. És, ha már búcsújáró hely: 1787-re Keglevich Károly a 14. századi gótikus templom helyett új barokk templomot építtetett, amely Alexandriai Szent Katalin tiszteletére van felszentelve. Itt találjuk Kistapolcsányi Törökverő János török-kori sírfedőkövét. A templom kegyképét Emerich Károly festette 1730-ban, ez eredetileg a kastély kápolnájában volt. A várkastélyt 1830-ban Hild József klasszicista stílusban tervezte át. A kastély kertjében a nagy tribecsi vadászatok idejében vadászkastély is épült. Körülötte Stróbl Alajos remekbe szabott vadász tematikájú alkotásai díszítik a parkot. Kistapolcsányban elég komoly lótenyésztés volt, erről mesél a lovarda épülete, amely ma Szlovákia legnagyobb és leghíresebb tenyészközpontja: a Szlovák Nemzeti Csikófarm a világhírű lipicai, hucul és arab lovak génállományát őrzi. Múltját és eredményeit egyedülálló Lovasmúzeum mutatja be. A Kistapolcsányi Nemzeti Ménes lipicai ménesében a tenyésztés hagyománya felkerült az UNESCO listájára. A kastélyparkban tó is található, partján a Szent Vendel kápolna alatt található a kuruc áldozatok sírja.
1890-ben a Habsburg család lett a kistapolcsányi uradalom birtokosa, Trianonig gyakorlatilag Habsburg kézen van a város. És aztán a 20. században a mindenkori csehszlovák elnök nyári rezidenciája. Mesélik, egy alkalommal Masaryk elnök elgondolkozva rótta a park útjait. Az egyik kertész, aki nyugdíjas történészként itt dolgozott, el kívánt távozni, de az elnök magához intette. – Nem akartam zavarni önt. – mondta a kertész -, mert láttam elgondolkozott. – Igen, azon járt az eszem, vajon jó volt-e, hogy ezt a Csehszlovákiát megalapítottuk? Ha pedig ezen a helyen járunk, nem feledkezhetünk meg róla, hogy 1936. szeptember 11-én itt fogadta gróf Esterházy Jánost Edvard Beneš. Miniszteri széket és költségvetést ajánlott fel neki. A képviselő ezt azzal hárította el, hogy a jelenlegi rendszer iránt pártja nem táplálhat bizalmat. Előbb a kormánynak kell lépnie, hogy az ajánlat elfogadását kiérdemelje. A kastélyban forgatták a Fekete város néhány jelenetét, ma 3 csillagos szálloda.
A templom melletti temetőben egy 48-as szlovák honvéd sírját is megnézhetjük: „Magyar” Laktisa Jána Komáromban Klapka oldalán harcolt, ezzel kiérdemelte a „Magyar” melléknevet, ezt az „új“ nevét sírkövére is ráírták. A temetőben egy 1919-es magyar katona sírja is megtalálható.

A jelvényszerző mozgalom igazolópontja a kastély előtti tér.

Vajon emlékszik-e még ifjúkorára a Tribecs egyik szerény, 482 méter magas kúpján emelkedő Hrussó megvénült vára? A régi királyi várról kevés történet maradt fenn, de egy 1475-ben történt tragikus esemény emléke a mai napig kísért falai között: egy bizonyos Szerdahelyi Pál volt az, aki rárontott druszájára, Szelcsényi Pálra. A várurat megölte, feleségét és hat leányát meztelenre vetkőztette és kikergette a környező vadonba, majd a várat kifosztotta. A csúf eset híre a királyhoz is eljutott, aki azon nyomban vissza is foglalta az erősséget. Mivel a Rákóczi szabadságharc idején Hrussó a kurucok oldalára állt, nem lehetett más a végzete, mint a pusztulás.
A várat a főút melletti ingyenes parkolóból lehet megközelíteni a piros jelzésen; az út kb. 1,1 km, 440 méter szintemelkedéssel. Az éjjel-nappal nyitva tartó, ingyenesen látogatható vár alatt pihenő-, és tűzrakóhely, WC található.

A jelvényszerző mozgalom igazolópontja a vár romja.

Romlásnak indult, de még tartja magát Kicő 17. századi várkastélya. A falu 17. századtól a nagytapolcsányi uradalom része volt, 1504-ben teljesen megsemmisült. 1663-ban reneszánsz várkastély épült a faluban, építtetője nem ismert, valószínűleg a Bebek, vagy a Szapolyai család lehetett. 1813-ban az olasz eredetű hercegi család sarjának, Odesalchi Artúrnak úgy megtetszett a romantikus kastély, hogy megvásárolta, és nem is annyira védelmi célokból, mint inkább a történelem iránti rajongásból alakítgatta, többek között a Nebojsza tornyot építette hozzá. 1903-ban már Habsburg Ágoston főherceget találjuk itt, aki Kicőt tapolcsányi uradalmához csatolta. Az erdős-hegyes vidéken fekvő Kicő lakói közül sokan mészégetéssel foglalkoztak. A falu szélén már csak romjai maradtak a régi mészégető kemencéknek.
A kastély magánkézben van, nem látogatható.

A jelvényszerző mozgalom igazolópontja a kastélyhoz vezető utca.

Lehet, hogy a kicőiek azért építettek kilátót a falu feletti Meszes-hegyre, mert megsajnálták a faluba érkező turistákat, akik egy nem látogatható, nehezen fényképezhető kastélyért jöttek Kicőre. Mindenesetre a falutól nyugatra lévő 536 méteres hegy oldalába 2020-ban került egy 5 szintes fakilátó, ahonnan nemcsak a falura nyílik kilátás, hanem az Újbányai-hegység déli részére és a Mohinál füstölő atomerőműre is. A kilátóhoz a falu szélén található mészégető kemencék romjaitól lehet feljutni 10 perces sétával, a táv 500 méter; a kilátó ingyenesen látogatható, éjjel-nappal nyitva van.

A jelvényszerző mozgalom igazolópontja a kilátó.

Kislóc azért is kedves a magyar turista számára, mert római katolikus temploma Szent István király tiszteletére van szentelve. A templom 1780-ban épült, a 20. században bővítették. Ha tehát a 438 méter magas Clnokra, a Tribecs szép kilátást nyújtó ormára igyekszünk, ne feledkezzünk meg erről a nem elhanyagolható információról. A Clnokra a kislóci vadaskerthez tartó út mentén lévő Farkaskúttól tudunk feljutni. Az út túloldalán, a Lázár-forrásnál pihenőhely is van. A Clnokra a Nyitrai magisztrális útról leágazó piros emlékmű jelzés visz fel, az út 660 méter, a szintemelkedés 110 méter. A sziklás ormon Stúr Lajos emlékműve áll. Kilátás innen észak felé, a Tribecs főgerince felé nyílik. Amennyiben dél felé is szeretnénk kilátást, a szomszédos a Pliesky-hegyre kell felkapaszkodnunk. Az itt álló Horka kilátóhoz azonban egyelőre nem vezet turistajelzés.

A jelvényszerző mozgalom igazolópontja a Clnok kilátópontja.

Szerte a széles Felvidéken csak itt, a Tribecs keleti oldalán, Kislóc mellett találkozhatunk az öreg kontinens legnagyobb emlősével, az európai bölénnyel. A kislóci vadaskertet 1958-ban alapították, az utolsó utáni pillanatban, hisz abban az időben az egész világon – írd és mond – 150 egyed maradt.
A bölény a legnagyobb európai emlős. Hosszúsága elérheti a 2,7 métert, a magassága pedig az 1,9 métert is. A bika tömege meghaladhatja az 1500 kilogrammot is. Párzási időszakuk augusztusra és szeptemberre esik. A nőstény általában egy utódot ellik. A bölények tenyésztését szabályozó nemzetközi egyezmény alapján a Szlovákiában született bölények “Si” szótaggal kezdődő nevet kapnak, mint pl. Sibirka, Sigmund, Sivko, Silan, Silvo, stb. Ez az állat egykor az európai erdők természetes részét képezte. Sőt, még a tizenkilencedik században is megtalálható volt a természetben. Szlovákiai előfordulásáról néhány itteni helységnév is árulkodik: Bölényfalu (Zuberec), Bölényfő (Zubrohlava) és (Zubrá) stb. A veszélyeztetett fajok piros könyvében megmentett fajként szerepel, és az egész világon a szigorúan védett állatok közé tartozik. Napjainkban főképp Lengyelországban tenyésztik, de más tenyésztő állomásokon is előfordul, szinte egész Európában. A bölény vadaskert 140 hektárnyi területen fekszik, ebből maga a tenyésztés céljára használatos rész 27 hektárt foglal el, a fennmaradt rész pedig védett övezet. A vadaskertnek az a része, ahol a tenyésztés folyik, négy részlegre van felosztva. A bőlények váltakozva, mind a négy részben tartózkodnak. Az egész objektumot 12 bölényre tervezték. Az állatok jól érzik magukat a vadaskertben, amely létrehozása után néhány éven belül már több mint 120 egyedet sikerült itt felnevelni. A létszámon felüli bölények állatkertekbe, különböző parkokba vagy magántenyészetekbe kerültek. 1964-ben a bölénytenyésztés miatt az egész objektumot védett tanulmányi területté nyilvánították.
A vadaskert minden nap nyitva van, hétköznap 9:00 és 15:00 óra között, hétvégén 9:00 és 17:00 óra között. Az etetés 9:00-kor és 14:00 órakor van, érdemes ekkor jönni, mert akkor az összes bölény előkerül. A parkoló ingyenes, onnan 670 méter a bejárat. A belépődíj jelképes, 3€ felnőtteknek, 1,5€ gyerekeknek.

A jelvényszerző mozgalom igazolópontja a vadaskert bejárata.

Az aranymosásról híres Kisaranyostól északnyugatra emelkedő 573 m magas hegyen találhatók Feketevár romjai. A várat a 13. században építették és a 15. században pusztult el. A várról alig szerepel némi adat a forrásokban. Ami bizonyos, hogy Bás fia Márk és János 1328-ban kapta meg adományként I. Károly (Róbert) királytól, de haláluk után a vár visszakerült a királyhoz. Feketevár egy 1386-os említés alapján már valószínűleg elhagyatott volt. A várak.hu szerint „a központi sziklaplatón, annak déli végén épült vár észak–déli irányban 39 méter hosszú, kelet–nyugati irányban pedig 17 méter széles. Négyzet alaprajzú tornya 8 × 8 méteres, falvastagsága kb. 1,8 méter. Északi oldalának falmaradványa, amelyben egy bejárati nyílás van, ma is több mint 2 méter magasan áll. A maradványok arra utalnak, hogy itt egy kétszintes palotaépület állt. A tornyot és a palotát tört vonalú falakkal kötötték össze. A várudvar közepén egy kör formájú vízgyűjtőt készítettek. A vár körül a platót néhány méterrel alacsonyabban árok veszi körül, amely külső oldalára földsáncot emeltek. A sánccal védett terület észak–déli irányban 90 méter, kelet–nyugati irányban pedig 60 méter hosszúságú.”
A romhoz Kisaranyos központjából a sárga rom jelzésen jutunk fel egy 3,6 kilométeres túrával. Feketevár kedvelt bivakhely.

A jelvényszerző mozgalom igazolópontja a várrom tűzrakó helye.

Aki a Nagy-Tribecsről előzetesen tájékozódik, annak számára hamar kiderül, hogy a 829 méter magas csúcs be van erdősülve, tetejéről nincs kilátás. A Nagy-Tribecs így tipikusan az a csúcs, amelyet a turista leginkább azért mászik meg, mert ez a hegység legmagasabb pontja. Nekünk magyaroknak azért is érdekes, mert a történelmi Bars és Nyitra vármegyék határán emelkedik. A főleg bükkös erdőkkel borított csúcson egy kisebb tisztás található paddal, feszülettel, irányjelző oszloppal, rajta csúcskönyvvel. Több irányból is megközelíthető: a legrövidebb úton Kisaranyosból (6,8 km) és Gímeskosztolányból (7,1 km) jutunk fel a Nyitrai magisztrális út piros jelzését követve. Nyugati oldalról a kék vezet fel Kovarcról (7,9 km) és Szolcsányból (13,0 km) is. És bár a csúcsról nincs kilátás, a Tribecs tömbjében vannak jó helyek; ilyen a Vlcica bivakhelye, a Janova-szikla, a Vartovka cincilák. A Tribecs bükkösében hegyi bicajosutak futnak a hegy oldalában.

A jelvényszerző mozgalom igazolópontja a csúcs tisztása.

A felvidéki magyarság népi hagyományaiban és szókincsében egyik leggazdagabb vidékén, Zoboralján van egy falu, ami még a tájegységen belül is egy külön kis világot képvisel. Barslédec dolgos népe évszázadok óta kitartóan műveli a földet, tenyészti az állatot és termeszti a szőlőt. Az ősi életmód hozta magával a népi hagyományokat is. A falu sajátos népviselete és különleges szokásai miatt is a néprajzkutatók kedvelt helyszíne.
Széles körben ismert történet a lédeci legények és a létra esete. A lédeci bírónak megtetszett egy gyönyörű madár az erdőn, és megparancsolta a falu népének, hogy fogják meg neki élve. A madár egy magas fa tetejére szállt. A legények elhatározták, hogy létrával mennek fel érte. A tréfás elem ott kezdődik, hogy a legények a hosszú létrát keresztbe próbálták átvinni a falu szűk kapuján vagy az erdő sűrűjén. Mivel a létra sehogy sem fért át, hosszas tanakodás után arra a következtetésre jutottak, hogy a létra túl hosszú. A megoldásuk az volt, hogy rövidebbre vágták a létrát, hogy átférjenek vele.
Kodály Zoltán 1914-ben végzett népdalgyűjtést Barslédecen, ahol többek között Mozga Istvánné Székely Julitól is rögzített énekeket, mint például a „Csak aztat csudálom” kezdetű dalt. A barslédeci anyag jelentős részét képezi a Kodály által gyűjtött felvidéki magyar népzenei kincstárnak.
Barslédecről 1075-ben volt az első írásos emlék. A községet a Dervence-patak szeli ketté, így egyik fele Nyítra vármegyéhez, másik fele Bars vármegyéhez tartozott, de maga a falu utóbbihoz – egyedül a zoboraljai falvak közül. Egyházilag nem volt kettévágva, fennhatósága az esztergomi érsekség volt. Az 1970-es években Barslédecnek még 90 %-a magyar ajkú volt, jelenleg a községben 30 % a magyarok aránya. Magyar tannyelvű általános iskoláját 1999-ben szüntették meg; magyar tanuló híján az iskolában ma néprajzi kiállítás van.

A jelvényszerző mozgalom igazolópontja a templom és az iskola közötti tér.

Talán éreztek némi hiányérzetet a Tribecs turistaútjainak kijelölői, ugyanis a hegység legmagasabb csúcsáról, a Nagy-Tribecsről nem nyílik kilátás semmilyen irányba. Ezért is dönthettek úgy, hogy a hegység déli részén emelkedő sziklás ormok közül a Nagy-Liszecre vezessen turistaösvény. A Velséc és Barslédec felett emelkedő 547 méteres hegyről nem csak a Tribecs főgerince tárul elénk, hanem olyan hegyek is, mint a Ploska és a Svinec, amelyekre ugyan nem vezet turistaút, de sziklás ormuk szintén szép panorámával kényeztet. Egyébként a kilátás nem magáról a Nagy-Liszec csúcsáról tárul elénk, hanem északi oldalából; a csúcs ugyanúgy be van erdősülve, mint a Nagy-Tribecs esetében. A kilátóhely alatti tűzrakóhely kedvelt bivak helyszín. A hegyre mind Gímeskosztolány, mind Velséc irányából is a sárga jelzésen juthatunk fel. A gímeskosztolányi templomtól 2,3 km, a velséci templomtól 4,2 km az út. Ha Velsécről indulunk, egy búcsújáró kápolnát is meglátogathatunk a Ploska és a Svinec vízválasztó nyerge alatt; ehhez le kell térnünk a sárgáról.

A jelvényszerző mozgalom igazolópontja a Nagy-Liszec északi kilátópontja.

A Tribecs-hegység két hosszabb távú turistaútja a Nyitrabányát és Nyitrát összekötő Nyitrai magisztrális út piros jelzése, illetve a Kistapolcsányból a Nagy-Tribecsig tartó zöld jelzés. Ez utóbbi 29,2 km hosszú, érinti Hrussó várát és Kicőt is, majd a Tribecs főgerincén fut végig a hegység főcsúcsáig. Ez a majd 30 km hossz akár 1 napba is belefér, de ha két napra bontjuk, és meg is akarunk aludni valahol, akkor azt mindenképpen 20 kilométer környékén, a Korenynél tervezzük. A Koreny bár pár száz méteres letérő a kék jelzésen a zöldről, de füves oldalából szép a kilátás a főgerincre. (Van itt egy partizán emlék is.) Alvóhelynek persze nem a Koreny csúcsát ajánljuk, hanem a délkeleti oldalában lévő Zliabok menedékkunyhót. Ez a bükkösben álló, hordó alakú, hangulatos épület 800 méter a zöld jelzéstől. Éjjel-nappal nyitva van, 2 ember kényelmesen elfér, de akár 4-en is lehet itt aludni. Előtte tűzrakóhely is van, mellette pedig forrás. Védkunyhó a Koreny délnyugati oldalában is van a kék jelzés mentén. A gerincen tovább haladva a 4 fős Javorinka-kunyhó következik, majd a Jarmok-kereszt. A 18. században itt találtak rá megvágott és megcsonkított kereskedők holttesteire. Amikor megtalálták őket, még volt náluk pénz és áru. A balesetet is ki lehetett zárni, így senki sem tudja, mi történt velük. A kereszt után a Jávor 731 méter magas sziklás csúcsa következik, majd a Misó, a Medve-hegy, végül a Nagy-Tribecs.

A jelvényszerző mozgalom igazolópontja a Koreny nyugati oldala.