Szi­lágy­cseh mel­lett a dom­bon alussza örök álmát Cseh vára. Az Árpád-kori erős­sé­get fény­ko­rá­ban, a XV. szá­zad kör­nyé­kén Tövis­hát fő urai, a Jak­csok, majd a Drág­ffyak bír­ták. Később a Bátho­ry, a Gyu­la­fi, majd a Kapi csa­lá­dok ura­dal­ma lett. A török idők­ben vég­vá­ri sze­re­pe volt, majd a 18. szá­zad­ban jöt­tek a Bor­nem­isszák és a vár helyé­re udvar­há­zat épí­tet­tek. Aztán a nagy sötét üres­ség köl­tö­zött be a kas­tély­ba és fel is emész­tet­te fala­it. Néhány gaz­dát­lan, bús düle­dék és egy rene­szánsz kút töre­dé­ke: ennyi maradt a régi dicső­ség­ből.

A régi mező­vá­ros, Szi­lágy­cseh leg­szebb lát­ni­va­lói az épü­le­tek. Ilyen az egy­ko­ri Járá­si Bíró­ság épü­le­te, vagy a bank, ami Észak-Erdély vissza­tér­te­kor Úri Kaszi­nó­ként üze­melt.

A falu refor­má­tus temp­lo­ma a 16. szá­zad ele­jén épült, a Drág­ffy csa­lád nevé­hez kötő­dik.

Az Árpád-kori Hadad a közép­kor­ban a vidék leg­fon­to­sabb, mező­vá­ro­si ran­gú tele­pü­lé­se volt, a Jakcs csa­lád várá­val, mely­nek már nyo­ma sincs a falu felett.

Már csak azért sem, mert miu­tán a 16. szá­zad­ban a Jak­csok kihal­tak, a bir­tok urai a Wes­se­lé­nyi­ek let­tek, akik a vár köve­i­ből kas­télyt épí­tet­tek. Az ura­da­lom egé­szen a II. világ­há­bo­rú­ig a csa­lád tulaj­do­ná­ban maradt, aztán a kom­mu­nis­ta rend­szer­ben a helyi tanács köl­tö­zött be az ódon falak közé. A Wes­se­lé­nyi örö­kö­sök 2007-ben kap­ták vissza a műem­lék épü­le­tet, aztán úgy dön­töt­tek, áru­ba bocsát­ják örök­sé­gü­ket.

De van itt Hada­don egy másik kas­tély is. Ezt is a Wes­se­lé­nyi­ek épí­tet­ték 1800 kör­nyé­kén. Később háza­so­dás után a Német­or­szág­ból jött gróf Dégen­feld csa­lád tulaj­do­ná­ba került. Ám hiá­ba segí­tet­ték ado­má­nyok­kal a bir­to­ka­i­kon lévő fal­vak temp­lo­ma­it és isko­lá­it, 1945-ben nekik is men­ni­ük kel­lett. A 2006-ban vissza­szer­zett kas­télyt gróf Dégen­feld Pál a Refor­má­tus Egy­ház­ke­rü­let gond­ja­i­ra bíz­ta, hogy tölt­sék meg újra magyar élet­tel.

Hada­don a II. Szé­kely had­osz­tály­nak is jutott egy emlék­osz­lop. Azok­nak a hős hon­vé­dek­nek a dicső­sé­gét hir­de­ti, akik a kör­nyé­ken har­col­tak az 1918-ban Erdély­re törő román csa­pa­tok ellen.

Tövis­hát észak­nyu­ga­ti hatá­rán, a Mázsa patak men­tén fek­szik Bog­dánd. A falut a török­től a laban­co­kon át a pes­ti­sig sok meg­pró­bál­ta­tás érte, de min­dig meg tudott újul­ni és mind­vé­gig magyar maradt. A tövis­há­ti magyar­ság nép­raj­zi érté­ke­it gyűj­töt­te össze az áldott emlé­kű Sípos Lász­ló nép­rajz­ku­ta­tó. A róla elne­ve­zett táj­ház több mint 300 külön­le­ges tár­gyat őriz.

A Szi­lágy­sám­son hatá­rá­ban fek­vő sző­lő­dom­bon régi pin­ce­sor jel­zi, hogy a szi­lágy­sá­gi sző­lő­mű­ve­lés tekin­té­lyes múlt­ra nyú­lik vissza.

A dom­bok között ősi magyar tele­pü­lést talá­lunk. Ad, ami később lett Diós­ad, zárt­sá­gá­nak és öntör­vé­nyű­sé­gé­nek is köszön­he­ti hagyo­má­nya­i­nak fenn­ma­ra­dá­sát. A régi helyén épült új refor­má­tus temp­lo­mot 1894-ben szen­tel­ték fel. Úgy tart­ják, Thö­kö­ly Imre is járt Diós­adon, és a nya­kas, magyar kál­vi­nis­ta, Ady End­re őse­i­nek gyö­ke­rei is ide vezet­nek. Az 1848-as sza­bad­ság­har­cos, Bem tábor­nok test­őr­cso­port-parancs­no­ka, Sza­bó Pál lel­kész pedig itt van elte­met­ve.

A Szi­lágy patak men­tén, a dom­bok között bújik meg Menyő. A Dés­há­zy csa­lád épít­tet­te 500 éves góti­kus temp­lom és mel­let­te a tövis­há­ti népi épí­té­szet műre­me­ke, az 1700-as évek­ből való tölgy­fa harang­láb szé­pen meg­újult.

Menyő azzal is beír­ta magát a tör­té­ne­lem­be, hogy 1989 decem­be­ré­ben a kom­mu­nis­ta rend­szer ellen til­ta­ko­zó temes­vá­ri refor­má­tus lel­készt, Tőkés Lász­lót ebbe a fél­re­e­ső tövis­há­ti falu­ba „szám­űz­te” az akko­ri kom­mu­nis­ta hatal­mat kiszol­gá­ló nagy­vá­ra­di püs­pök.

A kör­nye­ző román fal­vak között iga­zi magyar vég­vár Dés­há­za, ahol, ha már elhal­vá­nyod­va, de ma is élő való­ság a kalá­ka, az önfenn­tar­tó kéz­mű­ves­ség és a sok­gyer­me­kes csa­lád­mo­dell. Pél­da­ér­té­kű, ahogy a fia­ta­lok szí­vü­kön vise­lik az ősök hagya­té­ká­nak átörö­kí­té­sét.