Szilágycseh mellett a dombon alussza örök álmát Cseh vára. Az Árpád-kori erősséget fénykorában, a XV. század környékén Tövishát fő urai, a Jakcsok, majd a Drágffyak bírták. Később a Báthory, a Gyulafi, majd a Kapi családok uradalma lett. A török időkben végvári szerepe volt, majd a 18. században jöttek a Bornemisszák és a vár helyére udvarházat építettek. Aztán a nagy sötét üresség költözött be a kastélyba és fel is emésztette falait. Néhány gazdátlan, bús düledék és egy reneszánsz kút töredéke: ennyi maradt a régi dicsőségből.

A régi mezőváros, Szilágycseh legszebb látnivalói az épületek. Ilyen az egykori Járási Bíróság épülete, vagy a bank, ami Észak-Erdély visszatértekor Úri Kaszinóként üzemelt.

A falu református temploma a 16. század elején épült, a Drágffy család nevéhez kötődik.

Az Árpád-kori Hadad a középkorban a vidék legfontosabb, mezővárosi rangú települése volt, a Jakcs család várával, melynek már nyoma sincs a falu felett.

Már csak azért sem, mert miután a 16. században a Jakcsok kihaltak, a birtok urai a Wesselényiek lettek, akik a vár köveiből kastélyt építettek. Az uradalom egészen a II. világháborúig a család tulajdonában maradt, aztán a kommunista rendszerben a helyi tanács költözött be az ódon falak közé. A Wesselényi örökösök 2007-ben kapták vissza a műemlék épületet, aztán úgy döntöttek, áruba bocsátják örökségüket.

De van itt Hadadon egy másik kastély is. Ezt is a Wesselényiek építették 1800 környékén. Később házasodás után a Németországból jött gróf Dégenfeld család tulajdonába került. Ám hiába segítették adományokkal a birtokaikon lévő falvak templomait és iskoláit, 1945-ben nekik is menniük kellett. A 2006-ban visszaszerzett kastélyt gróf Dégenfeld Pál a Református Egyházkerület gondjaira bízta, hogy töltsék meg újra magyar élettel.

Hadadon a II. Székely hadosztálynak is jutott egy emlékoszlop. Azoknak a hős honvédeknek a dicsőségét hirdeti, akik a környéken harcoltak az 1918-ban Erdélyre törő román csapatok ellen.

Tövishát északnyugati határán, a Mázsa patak mentén fekszik Bogdánd. A falut a töröktől a labancokon át a pestisig sok megpróbáltatás érte, de mindig meg tudott újulni és mindvégig magyar maradt. A tövisháti magyarság néprajzi értékeit gyűjtötte össze az áldott emlékű Sípos László néprajzkutató. A róla elnevezett tájház több mint 300 különleges tárgyat őriz.

A Szilágysámson határában fekvő szőlődombon régi pincesor jelzi, hogy a szilágysági szőlőművelés tekintélyes múltra nyúlik vissza.

A dombok között ősi magyar települést találunk. Ad, ami később lett Diósad, zártságának és öntörvényűségének is köszönheti hagyományainak fennmaradását. A régi helyén épült új református templomot 1894-ben szentelték fel. Úgy tartják, Thököly Imre is járt Diósadon, és a nyakas, magyar kálvinista, Ady Endre őseinek gyökerei is ide vezetnek. Az 1848-as szabadságharcos, Bem tábornok testőrcsoport-parancsnoka, Szabó Pál lelkész pedig itt van eltemetve.

A Szilágy patak mentén, a dombok között bújik meg Menyő. A Désházy család építtette 500 éves gótikus templom és mellette a tövisháti népi építészet műremeke, az 1700-as évekből való tölgyfa harangláb szépen megújult.

Menyő azzal is beírta magát a történelembe, hogy 1989 decemberében a kommunista rendszer ellen tiltakozó temesvári református lelkészt, Tőkés Lászlót ebbe a félreeső tövisháti faluba „száműzte” az akkori kommunista hatalmat kiszolgáló nagyváradi püspök.

A környező román falvak között igazi magyar végvár Désháza, ahol, ha már elhalványodva, de ma is élő valóság a kaláka, az önfenntartó kézművesség és a sokgyermekes családmodell. Példaértékű, ahogy a fiatalok szívükön viselik az ősök hagyatékának átörökítését.