A város fontos európai utak kereszteződésében, a tatárjárás után eresztett hajtást a Duna és a Tisza közötti déli síkon, ám amíg a Magyar Királyság és az Oszmán Birodalom ütközőzónájában feküdt, évszázadokig nem tudott megerősödni. A török kiűzése után viszont rohamléptekben terebélyesedett, és 1779-ben már szabad királyi városi rangot is kapott. Szabadka a millennium idején nyerte el szecessziós  arculatát és a XX. század elejére már hazánk egyik legnépesebb, százezres nagyvárosává, a délvidéki magyarság szellemi központjává nőtte ki magát. Trianon derékba törte felívelő pályáját, de gyökereit nem tudta kiszaggatni, és a – főleg Raichle Ferenc építész munkáját dicsérő – cifra épületei még ma is sokat mesélnek múltjáról.

Szabadka a hitélet központja is egyben, a bácskai katolikus püspökség székhelye, a 18. századi Szent Teréz székesegyház gyűjti össze vasárnaponként a város magyar és horvát híveit.

És hogy ne szakadjon szerteszét a homokháti magyarság, a néphagyományokat és a kultúrát szolgálja az országvesztés óta a szabadkai Népkör épülete is, amelynek oldalában Kossuth Lajos szobra figyeli aggódva a változó időket.

Van itt még egy épület, a Városi Gimnázium, ami többet jelent a magyar ajkú embereknek, mint egyszerű iskola. Ezt jelzi a falát díszítő emléktábla és az előtte álló szobor.

A település a 19. században kezdett kiépülni, amikor felfedezték a tó ásványi anyagokban gazdag termálvízének és iszapjának gyógyerejét. Az 1900-as években partján szép szecessziós villák épültek, s Palics egy-kettőre a Monarchia felkapott fürdővárosa lett. Napjainkra sajnos felborult a tó természetes ökológiai rendszere, de így is előszeretettel járnak ki ide a felüdülésre, pihenésre vágyók.

Partján egy valódi sporttörténeti kuriózum vár gondoskodó kezekre. A Bagolyvár építtetője, Vermes Lajos alig volt húsz éves, mikor megszervezte a modern kori olimpiák előfutáraként számon tartott Palicsi Olimpiai Játékokat. Itt, a Bagolyvárban szállásolta el a sportolókat, kialakítva a világ első olimpiai faluját. Sport iránti rajongását jelzi, hogy 1884-ben Európa harmadik kerékpárpályát építette ki Palicson.

A fürdővárost másik jelképe, a több mint 100 éves Víztorony.

Hajdujárás földje kiváló szőlő- és gyümölcstermesztésre. Itt él Maurer Oszkár bortermelő, aki hagyományos módszerekkel foglalkozik régi magyar szőlőfajtákkal, és az ősi rendet próbálja újra meghonosítani a régi Csongrádi borvidéken és a Szerémségben.

A szomszédos Ludas határában fekszik az ősrégi Ludasi-tó. Az elöregedő pusztai tó egyik utolsó menedéke a lápvidéki élővilágnak, csónakkal nem látogatható Speciális Természeti Rezervátum, ahol csak madárfajból több mint 200-at tartanak számon. A mocsaras vidék, a tó nádas vízvilága mindig is szerves részét képezte a környék életének, és remek rejtekhelyül szolgált a török elől bujkálóknak, majd a betyároknak is.

Legnagyobb szigete a Rózsa Sándor sziget, vagy másnevén Boszorkánysziget, ahol a legenda szerint a híres röszkei betyár rejtőzött el a csendőrök elől.

Még ebben a cudar, lélekellenes világban is vannak elpusztíthatatlan magyar szigetek. Ilyen az Árpád-kori Kispiac is, ahol kicsiben egész Észak-Bácska összesűrűsödik: homok és szántóföld, dombhát és legelő találkozik határán.

A Délvidék visszatértekor épült temploma kivételes kincset őriz: a kommunista elnyomás után előkerült Magyarok nagyasszonya oltárképet még az 1944-es templomépítők szánták falára.

Az élet újjászületését, a tavaszi visszatérést hirdeti a Kapitány-tó madárdalos nádasa is, amely mentén az idő kerekével szemben tekerünk tovább a széles homokháton.

A Csákó-halom néven is ismert bucka az első zentai csatára emlékeztet. Kevésbé ismert, hogy a török alóli felszabadulást hozó zentai csata előtt, 1686-ben volt itt egy kisebb ütközet is, ami azért volt jelentős, mert a térségben ez volt az első győzelmünk a török felett.

A fiatal település Tóth József földbirtokosnak, országgyűlési képviselőnek köszönheti létét, aki a XX. század első évtizedében birtoka egy részének kiosztásával tette le a falu alapjait, majd iskolákat és templomot is építtetett a gyarapodó közösségnek.

A falu hűen őrzi első plébánosa, Szabó Dénes mártír emlékét, akit a második világháború végén, 1944-ben a jugoszláv partizánok elhurcoltak és kegyetlenül kivégeztek.

A helyi közösség megújuló erejét jelzi, hogy mennyi minden sűrűsödött itt össze, a falu a délvidéki magyarság egyik szellemi központjává lett és ma már van annyi látnivaló itt és a környéken, hogy a falusi turizmus is felélénkült.

A tóthfalusi kitárt szárnyú turulmadár büszkén hirdeti a hazát járó vándornak a megújuló délvidéki magyar életet és az Isteni örök igazságot. Jelenleg ez a legnagyobb turulszobor a Délvidéken.