A 14. szá­zad­ban épí­tet­ték a Nagy­mar­to­ni gró­fok. Ám idő­vel a csa­lád kicsa­pon­gó élet­mód­ja fel­emész­tet­te a vagyo­nu­kat, előbb Habs­burg zálog lett Frak­nó, majd Mátyás kirá­lyun­ké. Aztán 1491-ben ismét Auszt­ria ölel­te keb­lé­re, jó 135 esz­ten­de­ig. Sem a török, sem Bocs­kai, sem Beth­len hadai nem tud­ták beven­ni. Már csak azért sem, mert az Ester­há­zy­ak rend­re a csá­szár olda­lá­ra áll­tak. A hála nem is maradt el. Ami­kor a vidé­ket vissza­csa­tol­ták Magyar­or­szág­hoz, 1626-ban Ester­há­zy Mik­lós a frak­nói gró­fi cím mel­lé örök ado­mányt is nyert a bir­tok­ra. Ő épí­tet­te át az ősi erő­döt díszes palo­tá­vá, 1637-ben, majd a nagy­sza­bá­sú átala­kí­tást fia, Ester­há­zy Pál her­ceg fejez­te be. Azóta az Esz­ter­há­zy­ak bir­to­ka a palo­ta, amely a Habs­burg-hű csa­lád mesés vagyo­ná­ról és ősök irán­ti tisz­te­le­té­ről árul­ko­dik.

A vár­ká­pol­nát 1642-ben szen­tel­ték fel. Fres­kói itá­li­ai mes­te­rek keze mun­ká­ját dicsé­rik.

A ter­mek­ben a csa­lád és a nem­zet őse­it és hőse­it fel­vo­nul­ta­tó fest­mé­nyek díszí­tik a fala­kat.

A csa­lá­di fegy­ver­tár hatal­mas gyűj­te­mé­nye az Esz­ter­há­zy her­ce­gek négy évszá­za­dos had­tör­té­ne­ti hagyo­má­nya­i­ról mesél. Főleg a törö­kök, de a poro­szok és a fran­ci­ák ellen is kemény har­co­kat vív­tak, és olyan is elő­for­dult, 1652-ben Nagy­ve­ze­kény­nél, hogy egyet­len csa­tá­ban négy Ester­há­zy fiú vesz­tet­te éle­tét.

A törö­k­el­le­nes har­cok­ra emlé­kez­tet az egyik csa­ta alkal­má­val zsák­má­nyolt török had­ve­zé­ri sátor is.

Frak­nó vára őrzi Magyar­or­szág leg­ré­gebb­ről fenn­ma­radt koro­ná­zá­si zász­la­ját is, amit 1618-ban fes­tet­tek selyem­re, ami­kor Ester­há­zy Mik­lós II. Fer­di­nánd koro­ná­zá­sá­ra vit­te.

A vár ad helyet a csa­lád gaz­da­sá­gi éle­té­ről tanús­ko­dó levél­tár egy részé­nek is.

A palo­ta egé­szen kivé­te­les műtár­gya­kat rejt. Az ezüst terem­ben pél­dá­ul Euró­pa egyik leg­ré­gibb és leg­na­gyobb ezüst dísz­bú­tor gyűj­te­mé­nye ragyog.

Frak­nó falai őrzik ara­nyo­zott kötés­ben Ester­há­zy Pál 1687-es her­ce­gi ado­mány­le­ve­lét is.

Az Ester­há­zy­ak még ebben a pom­pás kör­nye­zet­ben sem érez­ték elég­gé ott­hon magu­kat, így végül leköl­töz­tek a kényel­me­sebb kis­mar­to­ni kas­té­lyuk­ba.

Bővebben...

Laj­ta­szent­mik­lós ere­de­ti neve is „Röjt­ökör” volt, ami a „rej­tek” és az „őr” sza­vak össze­té­te­lé­re utal. A Laj­ta men­ti síkot már az Árpád-kor­ban bese­nyő határ­őrök lak­ták. Aztán a frak­nói gró­fok bir­to­ka lett, majd a 17. szá­zad­ban Ester­há­zy Lász­ló ala­pí­tot­ta a mai tele­pü­lést, hogy a bir­to­ka­i­ról szár­ma­zó ter­mé­ke­i­nek már a hatá­ron pia­cot léte­sít­sen.

Az út men­tén ma is ott áll, meg­újul­va a régi Határ­őr ház, mint tör­té­nel­mi hazánk egyik leg­nyu­ga­tibb emlé­ke. Laj­ta­szent­mik­lós ma már Bécs­új­hely elő­vá­ro­sá­nak szá­mít.

Bővebben...

V. Bab­en­berg Lipót ala­pí­tot­ta 1194-ben Bécs védel­mé­re. Az egy­ko­ri ural­ko­dói vár, a Bab­en­berg kas­tély közel 300 éve a Mária Teré­zia Kato­nai Aka­dé­mi­á­nak ad ott­hont. A váro­si rang­ra emel­ke­dett tele­pü­lés az 1400-as évek­ben, III. Fri­gyes ide­jén élte virág­ko­rát, ami­kor soká­ig a csá­szár rezi­den­ci­á­ja volt. Hiá­ba az erős város­fa­lak, 1487-ben Hunya­di Mátyás király elfog­lal­ta és meg is tar­tot­ta két éven át a várost. A legen­da sze­rint ekkor aján­dé­koz­ta Bécs­új­hely pol­gá­ra­i­nak a kirá­lyi jel­vé­nyek­kel díszí­tett Cor­vin-kupát.

Az egy­ko­ri góti­kus szé­kes­egy­ház, a mai főplé­bá­nia-temp­lom büsz­kén tekint az égre, de min­ket még­is arra az 1671-es sötét esz­ten­dő­re emlé­kez­tet, ami­kor az itte­ni fegy­ver­tár­ban fejez­ték le Zrí­nyi Pétert és Frange­pán Feren­cet. A temp­lom falán, a Meny­asszo­nyok kapu­ja mel­lett egy sír­kő emlé­kez­tet a vér­ál­do­zat­ra.

És azt se feled­jük, Bécs­új­hely utcá­it kop­tat­va, hogy 1701-ben II. Rákó­czi Feren­cet ide hur­col­ták, ráadá­sul ugyan­ab­ba a bör­tön­be, mely­ből 30 évvel azelőtt nagy­ap­ja, Zrí­nyi Péter a vér­pad­ra került. Rákó­czi a bör­tön­ből Gottfried Leh­mann csá­szá­ri kapi­tány segít­sé­gé­vel meg­szö­kött és meg sem áll Len­gyel­or­szá­gig, ahon­nan más­fél év múl­va egy had­csa­pat élén vonult be hazá­já­ba. Segí­tő­jét, Leh­mann kapi­tányt bosszú­ból a csá­szá­ri­ak fel­né­gyel­ték.

Bővebben...

Sava­nyú­kút neve­ze­tes gyógy­üdü­lő­he­lye a bécsi, buda­pes­ti és sop­ro­ni pol­gá­rok­nak. Szén­sa­vas sava­nyú­vi­zét már a róma­i­ak is ismer­ték. 1800-ban Ester­há­zy Mik­lós her­ceg kezd­te kiépí­te­ni, majd Josef Fink bécs­új­he­lyi orvos vet­te haszon­bér­be, aki gyógy­in­té­ze­tet épí­tett. A für­dő s a körü­löt­te kiala­ku­ló falu 1901-ben Sava­nyú­kút néven önál­ló köz­ség lett.

Bővebben...

A legen­da sze­rint a kápol­na még Szent Ist­ván kirá­lyunk ide­jé­ben épült, ám első írá­sos emlí­té­se 1666-ra tehe­tő, ami­ko­ris egy faká­pol­na állt a hegy­te­tőn. A ma is itt talál­ha­tó kápol­na 1670-ben épült. A kápol­na hosszú ide­ig búcsú­já­ró hely volt, a helyi magya­rok újból pró­bál­ják fel­ele­ve­ní­te­ni ezt a szo­kást.

Bővebben...

A Vul­ka-völgy leg­je­len­tő­sebb tele­pü­lé­se, a Nagy­mar­to­ni csa­lád egy­ko­ri bir­tok­köz­pont­ja: Nagy­mar­ton. A 16. szá­zad­ban több­ször is dúl­ta a török, majd a 17.-től az Ester­há­zy­ak bir­to­ka lett.

Itt szü­le­tett 1757-ben a neves bota­ni­kus, Kita­i­bel Pál is.

Közép­ko­ri ere­de­tű, védő­fal­lal öve­zett Szent Már­ton plé­bá­nia­temp­lo­mát több­ször átépí­tet­ték és bőví­tet­ték, amint magyar nyel­vű fel­ira­ta is mutat­ja, leg­utóbb 1907-ben.

Bővebben...