Ha vala­hol, akkor Király­föl­dön tény­leg cso­da, hogy kő kövön meg­ma­radt. A magyar kirá­lyok hívá­sá­ra a tatár­já­rás után gyö­ke­ret vert, s ezer­nyi virá­got ter­mett evan­gé­li­kus néme­tek­nek már csak hírük, s ham­vuk maradt Med­gyesszé­ken. A Nagy-Kükül­lő men­tén dom­bo­ru­ló élet­te­rü­ket fenye­ge­tő tatár-török betö­ré­sek­től még meg­véd­ték őket fel­sé­ges temp­lom­erőd­je­ik, de a vidék­re ráron­tó kom­mu­niz­mus után már csak a kövek marad­tak. A jog­fosz­tott szá­szok meg úgy sza­lad­tak a „Vater­land­ba”, mint a Kükül­lő a Maros­ba. Így hul­lott a romá­nok ölé­be épí­tett örök­sé­gük. De azok nem becsül­ték a másét, így megint a meg­ma­radt magyar közös­ség­re hárult, hogy tovább éltes­sék az évez­re­des keresz­tény kul­tú­rát ezen hánya­tott sor­sú vég­vi­dé­ken.