Van­nak vidé­ke­ink, melye­ket hat­vá­nyo­zot­tan meg­gyö­tört a 20. szá­zad, ami­kor rárúg­ta az ajtót ezer­éves hazánk­ra. Ilyen Pozsony dunai elő­te­re is, amely­nek csen­des fal­va­it és bur­ján­zó vízi vilá­gát úgy kifor­gat­ta a sar­ká­ból az új világ, hogy elő­de­ink rá se ismer­né­nek ősi föld­jük­re. Amit Tri­a­non­ban nem sike­rült elven­ni, azt az 1947-es pári­zsi béke meg­tet­te: a cseh­szlo­vák hata­lom hon­vé­del­mi okok­ra hivat­koz­va Pozsony­tól dél­re, a Duna jobb part­ján 5 köz­ség­nyi terü­le­tet köve­telt, ami­ből hár­mat meg is kapott. A pozso­nyi híd­főn aztán vál­to­za­tos mód­sze­rek­kel: ki- és bete­le­pí­té­sek­kel, sőt, nép­ir­tás­sal, majd a Duna-elte­re­lé­sé­vel raj­zol­ták át Fel­ső-Csal­ló­köz etni­kai és ter­mé­sze­ti képét. De min­den ron­tás elle­né­re, ahogy a ter­mé­szet kezd újra magá­ra talál­ni, úgy a meg­ma­radt magyar­ság is őrzi hagya­té­kát és pró­bál helyt­áll­ni a 21. szá­zad új kihí­vá­sa­i­ban.