A Duna mente mindig is huzatos hely volt. Már a római időktől fontos hadiút vezetett erre, vagyis nemcsak árvizek, de hadak is pusztították ezt a vidéket. A 16. században a török elől menekülő horvátok, majd németek telepedtek itt le szép számmal. A több nemzetiségű Királyságból fakadó sajátos közép-európai identitás századokon át meghatározta ezeket a falvakat. Aztán jött a 20. század: az első világháborút lezáró Párizs környéki békeszerződések Magyarország elleni stratégiai megfontolásból csehszlovák hídfőt képeztek Pozsonnyal szemben, a Duna jobb partján Pozsonyligetfalu Csehszlovákiához csatolásával. 1938 októberében, a müncheni egyezmény nyomán a Harmadik Birodalom megszerezte Pozsonyligetfalut és a Duna-balparti Dévényt, szintén stratégiai megfontolásból. A párizsi béketárgyalásokon vetette föl a csehszlovák delegáció, hogy a magyarok ellen honvédelmi okokból szükség van a pozsonyi hídfő kibővítésére, öt magyarországi községgel. A tervezetben eredetileg Dunacsún, Horvátjárfalu, Oroszvár, Rajka és Bezenye szerepelt, de végül csak az első hármat ítélték Csehszlovákiának, ezzel újabb 62 km²-t elcsatolva Magyarországtól.
Az Árpád-kori Dunacsún hiába is kapaszkodott a Duna jobb partjába, nem kerülhette el a sorsát. A lakosság jó része ekkor horvát volt magyar és német kisebbséggel, ám az integráló nyelv a magyar volt. A kocsmában még 1947 után is négy nyelven zajlott a társalgás, ahogyan a temető sírfeliratai is erről mesélnek. Ennek a 21. század harmada felé közeledve már nyoma sincs, Dunacsún elszlovákosodott. A Mihály arkangyal tiszteletére szentelt római katolikus templom még a magyar időkben, a 18. század második felében épült barokk stílusban. Ez a jelvényszerző mozgalom igazolópontja is. A templom mögött van egy szép tó is.
