Amerre a Nap kel, messze, a Kárpátokon túl, a hajdani Etelköz nyugati szegletében, a Szeret folyó völgyében van egy kicsi, elzárt, varázslatos világ. Magukra hagyott, elfeledett emberek lakják azt a világot. Magukra hagyottak, pedig nem idegenek. A Magyarok Nagyasszonyához fohászkodnak, és hisznek az ő egyszülött Fiában. Ők a moldvai csángó magyarok. Mert a magyar nyelvterület keleti határa nem Ártándnál de nem is a Kárpátok gerincén van, hanem még azon is bőven túl nyúlik. Moldvában úgy 250 ezer római katolikus él, közülük – a gyötrelmekkel teli évszázadok után – ma már jó, ha százezren beszélnek magyarul. Etelközben elsőként talán a hunok és utódaik, majd a honfoglalás korában a gyepűvédők, míg a középkortól a több hullámban is érkező székelyek képviselték a magyarságot. Ma Moldva három területén élnek, így vannak északi, déli, és a Tatros, a Tázló és a Szeret folyók völgyeiben élő székelyes csángók. Évszázados elszigeteltségükben a hagyományos magyar népi műveltség legarchaikusabb rétegét őrizték meg. A földi hatalom régóta korlátozza anyanyelvük használatát és katolikus vallásuk gyakorlását. Ám az Égi uralom tesz róla, hogy minden vészen át megmaradjon hitük, nyelvük, hagyományuk.