Élt-élde­gélt réges-rég­től a nyelv­ha­tár észa­kon, ahol a Vág kilép­ve a kár­pá­ti hegyek közül meg­sze­lí­dül­ve folyik tovább a Duna felé. Aztán egy szép napon azon kap­ta magát, hogy nem hall­ja már az ízes magyar beszé­det, a gyö­nyö­rű nép­da­lo­kat. Útra kelt tehát a Vág men­tén dél felé, míg a Vág és a Kis-Duna közöt­ti Mátyus­föl­dön vég­re meg­ta­lál­ta a magya­ro­kat. Ott aztán mesél­tek neki kite­le­pí­tés­ről, jog­fosz­tá­sok­ról és asszi­mi­lá­ci­ó­ról. Nem volt mit ten­ni, itt kel­lett marad­nia, az Esz­ter­há­zy­ak föld­jén, Galán­ta kör­nyé­kén, ahol Kodály Zol­tán a magyar nép­dal­kincs nyo­má­ba eredt. A Haza­já­ró sem tehet mást, mint korunk egyik leg­ki­vá­lóbb nép­dal­éne­ke­sé­vel Kodály nyo­má­ba ered, és olyan magyar közös­sé­ge­ket talál, ame­lyek hitük, hagyo­má­nya­ik és édes anya­nyel­vük őrzé­sé­vel itt marasz­tal­ják még jó idő­re a nyelv­ha­tárt.