"Földünk köves és sovány és hegyes-völgyes, mintha egyszer valami óriásekével összevissza szántották volna. Kurta a nyár itt, hosszú és hideg a tél, és a vénséges Vlegyásza gyakran küld a völgyekre metsző, fagyos szelet és nehéz ködöt. De harcolunk kővel, széllel, faggyal és acélos a búzánk, édes a gyümölcsünk. Ez Kalotaszeg. […]Gúnyánkat ma már csak a székely hegyek legrejtettebb zugában hordja néhány elfelejtett ember és egy parányi néptörzs az Ural hegyei között. Hallottaink fejéhez zászlós fejfát szúrunk, mint egykoron harcos őseink, és tort ülünk, ha halottunk van, mint pogány apáink egykor. Magos, csúposfedelű házakban lakunk, mintha azokba eleink sátorát álmodtuk volna, és égreszökő hegyestornyú templomba járunk dicsérni az Urat, mintha táltosok dombtetőre szúrt áldozó kopjája volna. Ez mind-mind Kalotaszeg! Külön magyar világ volt ez a Vlegyásza alatt sok-sok szépséggel a maga egyedülvalóságában, és sok-sok ódon zamattal, ős kultúrával a maga százados elzárkózottságában. De csak volt.”
Már annyi székely hegyet és völgyet bejártunk, de itt, a keleti végek felé félúton még nem álltunk meg. Azért jöttünk most ide, Erdély egyik legsajátosabb magyar szegletébe, a honfoglaláskori Kalotha nemzetség ősi földjére, Kalotaszegre, hogy utánanézzünk, mi maradt meg abból a világból, amit a hely polihisztor szelleme, Kós Károly már 100 éve is csak múlt időben írt le. Mert igenis kellett, hogy maradjon itt valami. Hisz Kalotaszeg vidéke még ma is, mint valódi magyar sziget szolgál kikötőül a belső Magyarország és Székelyföld között hajózó Hazajárónak.
