Csík­nagy­bol­dog­asszony. A fényes közép­kort idé­zi e szép név, ami­kor Karc­fal­va mint járá­si szék­hely Jenő­fal­vá­val, Dán­fal­vá­val és Mada­ras­sal egy köz­sé­get alko­tott.

Karc­fal­va egy­ko­ri köz­pon­ti sze­re­pé­ről mesél­nek váro­si­as jel­le­gű épü­le­tei is. A négy falu 15. szá­za­di közös vár­temp­lo­má­nak magas, lőré­ses vár­fa­la jel­zi: nem­csak a hit fel­leg­vá­ra volt, de a tatár-török hadak betö­ré­sei ide­jén is mene­dé­ket nyúj­tott. A 18. szá­zad­ban jócs­kán átala­kí­tot­ták, de szen­té­lye átörö­kí­tett vala­mit abból a ragyo­gó kor­ból, amit a góti­ka fémjel­zett.

Mivel a kör­nyék jó minő­sé­gű agyag­ban gaz­dag, a tele­pü­lé­sen nagy hagyo­má­nyai van­nak a faze­kas­ság­nak. Temp­lo­ma nem régen, 1935-ben épült, miu­tán Dán­fal­va önál­ló egy­ház­köz­ség lett.

Mada­ras is Nagy­bol­dog­asszony egy­ház­köz­ség­hez tar­to­zott, még­is, az 1500-as évek­ben már volt saját temp­lo­ma. Miu­tán a 18. szá­zad­ban önál­ló­so­dott, a büsz­ke hívek új, még nagyobb házat épí­tet­tek Isten­nek. Itt is sokan faze­kas­kod­tak, sőt, még vas­há­mo­rai és feje­del­mi higany­bá­nyá­ja is volt a tele­pü­lés­nek. És alig egy évszá­za­da a Har­gi­tá­ról lefo­lyó Nagy-Mada­ras pata­kán még 32 víz­fű­rész zaka­tolt. Aztán sok min­den meg­vál­to­zott. De a hava­sok népe még ma is a ter­mé­szet­tel, a föld­del, az álla­tok­kal szer­ves össz­hang­ban éli min­den­nap­ja­it. Aki sze­ret­ne kicsit bele­kós­tol­ni ebbe a csí­ki élet­be, azt Fel­sze­gen, a 100 éves vízi­ma­lom mel­lett, a Zsig­mond Malom Foga­dó­ban Gál Leven­te szí­ves ven­dég­lá­tás­sal vár­ja.

Mada­ras alatt, az Olt jobb part­ján a Har­gi­ta egy külön­ál­ló hegy­fo­ka, a Bogá­ti-domb emel­ke­dik. Olda­lá­ban kőke­reszt, kör­ben erő­dí­tés, tete­jén kápol­na jel­zi, újabb ősi tit­ko­kat őrző szak­rá­lis helyen járunk. A Rákos ősi várá­nak helyé­re 1720 körül épült a Szent Jakab kápol­na.

A kivá­ló tör­té­nész, Hóman Bálint sze­rint a domb Bogát vezér­ről kap­ta nevét, aki Árpád népé­vel jött Erdély­be.

Rákos és Göröcs­fal­va közös temp­lo­ma a Cse­re­dom­bon: maga a misz­té­ri­um. Már Szent Ist­ván király ide­jé­ben állt itt kőká­pol­na. Sőt, a Cse­re­domb már a szent király előtt is ősi magyar kul­ti­kus hely lehe­tett. Az elmúlt korok­ban ala­po­san átala­kí­tott 13. szá­za­di erőd­temp­lom tor­nyát rej­té­lyes ábrák díszí­tik. A csil­la­gá­sza­ti jelek, embe­ri ala­kok, álla­tok és égi­tes­tek ere­de­tét és értel­mét már sokan és sok­szor pró­bál­ták meg­fej­te­ni, de az ősi tudás fel­tá­rá­sa még várat magá­ra. A temp­lom egy röp­ke ide­ig nagy­hí­rű Mária-kegy­hely volt, ám cso­da­té­vő Szűz­anya-szob­rát Szé­kely Mózes refor­má­ci­ót ter­jesz­tő kato­nái 1602-ben tűz­re vetet­ték.

A temp­lom mel­lett a cin­te­rem­ben is csen­de­sed­jünk el egy pil­la­nat­ra. Itt nyug­szik a szé­kely sza­bad­ság apos­to­la, az 1764-es fel­ke­lés lel­ki és szel­le­mi vezé­re, Zöld Péter plé­bá­nos.

Rákos­hoz kötő­dik Erdély jeles tör­té­net­író­ja, Cse­rei Mihály is. Úgy hír­lik, azt hir­det­te, hogy Erdély­re min­den rossz Bel­ső-Magyar­or­szág felől jön, így csak fél­sze­gen köszö­nünk be a Cse­rei-kúri­á­ba, ame­lyik épp abban az évben, 1667-ben épült, ami­kor a nagy his­tó­ri­ás a világ­ra jött. A Cse­rei csa­lád utol­só sar­ja sem akár­ki, Mikes Kele­men mát­ká­ja, Cse­rei Zsu­zsan­na volt.

Cse­rei Mihály­nak egy szo­bor is jutott a falu köz­pont­já­ban. Mel­let­te a Csík­rá­kos román meg­szál­lás aló­li fel­sza­ba­du­lá­sá­ra emlé­kez­te­tő kop­ja­fát Szer­vá­ti­usz Jenő farag­ta.

A Galu­sa-tető vagy más néven Ráko­si-Har­gi­ta főcsú­csá­nak kele­ti olda­lán, a Vár­pa­tak és a Szi­las patak közöt­ti kima­gas­ló szir­ten por­la­doz­nak Pogány­vár rom­jai. A név köd­be vesző múl­tat sej­tet. A szé­kely emlé­ke­zet sze­rint a tető az ősi magyar hit­vi­lá­got őrző rabon­bá­nok­nak volt az egyik kul­tusz­he­lye. A vár a közép­kor­ban a szé­kely határ­vé­del­mi rend­szer része lehe­tett. A 15. szá­za­dig lak­ták, majd a csá­szá­ri­ak lerom­bol­ták.

Az Asz­tag-kő felé túráz­va egy kis tisz­tá­son erdei házi­kó esik utunk­ba. A ház tulaj­do­no­sa, Olti Lász­ló és a felcsí­ki szé­ke­lyek itt is nagy sze­re­tet­tel lát­ják a meg­fá­radt ván­dort.

A ház alatt nem sok­kal talál­ha­tó az Asz­tag-kő. Felet­te erdei múze­um vár­ja a kör­nyék élő­vi­lá­gá­ra kíván­csi láto­ga­tó­kat.

Az Asz­tag-kő vul­ká­ni kép­ződ­mé­nyé­től egész Csík­or­szág elénk tárul.

Sok víz lefolyt már az Olton, és az élet — úgy ahogy — a régi kerék­vá­gás­ba került, de Madé­fal­va népe soha nem felej­ti és jel­ké­pe­i­ben is ele­ve­nen élte­ti az 1764-es esz­ten­dő tragé­di­á­ját. Min­den év janu­ár 7‑én össze­gyűl­nek az 1914-ben épült Jézus Szí­ve temp­lom­ban, hogy együtt emlé­kez­ze­nek a madé­fal­vi vesze­de­lem vér­ta­nú­i­ra. Arra a mint­egy 200 fegy­ver­te­len szé­kely­re, aki­ket pél­dát­lan kegyet­len­ség­gel mészá­rolt le az oszt­rák kato­na­ság. Bűnük az volt, hogy til­ta­koz­tak a Mária Teré­zia által szer­ve­zett csá­szá­ri határ­őr­ség­be való erő­sza­kos beso­ro­zás ellen. De az oszt­rák bosszú elér­te a falu népét is… a zsol­do­sok válo­ga­tás nél­kül mészá­rol­ták a véd­te­len embe­re­ket, sokan elme­ne­kül­tek, és mint oldott kéve szét­hullt nem­ze­tünk darab­ja­i­ból jutott Mold­vá­ba és Buko­vi­ná­ba is. Az évfor­du­lón rend­re vissza­tér­nek az utó­dok és együtt vonul­nak végig a falu népé­vel a temp­lom­tól az emlék­mű­ig.

A vesze­de­lem emlé­ké­re 1899-ben turul­ma­da­ras kőosz­lo­pot állí­tot­tak. Alap­já­ban egy sokat mon­dó szó: SICVLICIDIVM. Egy újabb misz­té­ri­um. A szó, mely­nek római szám­ér­té­kei épp 1764-et adnak ki. A szó, ami örök­re bevé­ső­dött a csí­ki nép­lé­lek­be.