Borosjenő

Borosjenő nevében benne él a története. Jenő törzsének szállásterülete volt egykor ez a gazdag bortermő vidék. A birtokhoz vár is dukált, amelynek szerepe a 16. századi török hódítások idején fel is értékelődött. Albert magyar király 1438-as sikertelen hadjárata után a Murád szultán bosszúja elől menekülő szerbek telepedtek le itt. A település szerb neve Hunyadi János tiszteletére született. 1564-ben a német kézen levő várat János Zsigmond foglalta el. 1566-ban a törökök által ostromlott vár őrsége huszonhárom nap után megszökött. 1595. október 22-én, egy hónapi ostrom után Báthory Zsigmond vezére, Borbély György karánsebesi bán foglalta vissza. A török porta harc nélkül próbálta megszerezni a várat: 1599-ben Báthory András fejedelemségének elismeréséhez a vár átadását szabták feltételül.
Az erdélyi fejedelmek idején Erdély fontos nyugati védbástyája volt. A jelenlegi várat 1645-1652 között a Rákóczi fejedelmek építtették. 1658. augusztus 28-án a török sereg megostromolta a várat, amelyet az ostrom ötödik napján a védők feladtak. 1693-ban a várat Veterani tábornok foglalta vissza, majd a törökvész elmúltával csendesebb századok következtek, mígnem eljött az 1848–49-es forradalom és szabadságharc, amikor a magyar seregek elfoglalták. De Borosjenő főleg a szabadságküzdelem bukása révén írta be magát a történelembe, ugyanis két aradi vértanú is kapcsolódik a községhez: az egyik életében, a másik halálában. Itt, a helyi Piactéren tette le a fegyvert 1849. augusztus 21-én Vécsey Károly tábornok serege Fjodor Vasziljevics Rüdiger orosz tábornok előtt. Vécsey Károly nem volt tanúja a kapitulációnak, már előtte elment Nagyváradra. Aztán miután Aradon kivégezték a tizenhárom tábornokot, a mártírokat egytől egyig kivégzésük helyén földelték el, de az őröket lefizetve titokban több tábornok holttestét is elszállították első temetési helyükről. Csernovics Péter, Damjanich János sógora négy vértanú holttestét vitette el. A volt vármegyei főispán a kivégzés napján Zsiradó János nevű komornyikja markába száz aranyat nyomott azzal a meghagyással, hogy Damjanich holttestét mindenáron, Lahner, Vécsey és Leiningenét pedig, ha lehetséges, szerezze meg a hóhértól. A hóhér egyesével szedte le a holttesteket a bitóról, és azokat átadta neki azzal a megjegyzéssel, hogy „ha akarja, odaadom magának a többieket is.” Mivel a komornyik „a többi holttest iránt utasítást nem kapván, azok ott maradtak”, míg a 4 tetemet kiváltotta. Leiningen özvegyének rokona, Urbán Gyula két ügyvéd révén október 6-án este kapta meg gróf Leiningen-Westerburg Károly holttestét, amelyet monyorói birtokán helyezett el, majd 1876-ban a szomszédos Borosjenőn temettek el a katolikus templomban. 1974-ben Leiningen-Westerburg Károlyt áttemették, azóta újra Aradon pihen. A két vértanú emléktábláját a református templomban találjuk.
1870 körül a várat neoklasszicista stílusban újították fel, 4 tornyosra. A második világháborút követően kisegítő iskola működött a falai között. 1998-ban az iskolát elköltöztették, és a vár Borosjenő városának a tulajdonába került. Felújítása 2023-ban kezdődött, de mivel értékes leleteket találtak, a teljes felújítás eltarthat 2026-ig is. A kastély a Fehér-Körös jobb partján áll. Ha átkelünk a vashídon a bal partra, jobb kézre feltűnik a katolikus templom, míg a református templomhoz balra kell kanyarodnunk. Ma már csak 1000-1100 magyar él Borosjenőn magyar óvoda és iskola híján, egyedül a múltba kapaszkodva.

A jelvényszerző mozgalom igazolópontja a református templom előtti tér. Ha be szeretnénk jutni az emléktáblához, a kulcs miatt a lelkipásztort, Gál Ervin Gyulát kell keresni. Telefonszáma: 0040754731897

Ópálosi csata emlékműve

Az ópálosi csata 1944. szeptember 14–19. között zajlott Ópálos térségében. A csatában a román–szovjet csapatok kerekedtek felül, aminek az lett a következménye, hogy a magyarok kénytelenek voltak feladni Aradot és kivonulni a dél-erdélyi területekről. A Maros völgyében előrenyomuló román–szovjet csapatok Ópálos térségében a magyar csapatokba ütköztek, akik a településtől nyugatra bekerítő hadműveletet kíséreltek meg a román csapatok jobb szárnya ellen szeptember 14-én. A magyar csapatok célja az volt, hogy Ópálosnál a településtől északra lévő erdőre támaszkodva lezárják a Maros völgyét a szovjetek elől. A magyarok első rohamát, amelyben két gyalogos zászlóalj vett részt harckocsik támogatásával, a románok visszaverték. Ezután a magyarok öt másik támadást is intéztek a románok ellen, de sorra visszaverték őket. Végül a támadásokban kimerült magyar állásokat aznap este a románok tűz alá vették, nagy veszteségeket okozva. A következő nap, szeptember 15-én a magyarok erős tüzérségi előkészítés után összpontosított támadást indítottak az 1. zászlóalj ellen, amelyet visszavonulásra kényszerítettek és a románok csak Gyorok térségében tudták megállítani az előrenyomulást. Szeptember 16-án azonban a románok tüzérségi előkészítés nélkül meglepetésszerű támadást intézek a magyarok ellen, feladásra kényszerítve őket az előző nap elfoglalt területeket. A harcok hevességüket szeptember 17-én érték el, amikor a magyar hadvezetés az összes lehetséges haderőt bevetette. 45 perces tüzérségi előkészítés után a magyaroknak sikerült áttörni a román vonalat a Béga egyik mellékfolyójától északra, itt azonban beleütköztek az 53. Kadét hadosztályba, amely feltartóztatta a magyarokat. Időközben a szovjet páncélosok meglepték a magyarokat, a 32. gépesített gyalogos zászlóalj megérkezett a térségbe és a közös román–szovjet ellentámadás szeptember 19-e reggelére visszavonulásra késztette a magyarokat, ezzel lezárta a csatát. Az út mellett 1974-ben emlékművet állítottak az 1944-es ópálosi csatának.

A jelvényszerző mozgalom igazolópontja ez az emlékmű.

Ménes

Sok környékbeli településhez hasonlóan Ménest is újra kellett telepíteni a török kiűzése után. A középkorban magyar és katolikus bortermelő jobbágyfalut a kincstár telepítette újra, 1729-ben már ortodox fatemplomot is szenteltek benne. A kincstártól aztán Grassalkovich Antal szerezte meg Ménest, aki 1744 körül már nagy mennyiségben készített vörös aszút. A ménesi kadarka és a kadarkaszőlőből készített aszú a 18–19. században a legjobb hírű magyarországi borok közé számított. Edelspacher György birtokos 1800-ban már Lengyelországba is szállította, az 1862-es londoni világkiállításon pedig a magyar borok királynéjának választották. A környező tájat a szőlőbirtokos családok présházai – helyi nevükön kolnái – tarkították. A határban álló előkelő kolnák mintájára 19. század végén előbb a kereskedők építettek maguknak négy-öt szobás, úrias házakat a faluban, majd a legmódosabb parasztcsaládok is. A Grassalkovichok kastélyt is emeltek 1749-ben egy borpince fölé. Ez 1835-től volt a kamara tulajdona, benne a magyar állam 1881-ben hároméves vincellérképző iskolát indított. A kastély ma már nincs meg, a helyén emelt épületben ma bormúzeum működik egy fedél alatt a szőlészeti és borászati kutatóállomással és egy agráripari líceummal. Az Ortutay-kastélyt sem sok választja már el a végső pusztulástól. A településen, Kovács Árpád házában működik Románia egyetlen méhészeti múzeuma is.

A jelvényszerző mozgalom igazolópontja a romos Ortutay-kastély a Valea Mare végén.

Öthalom

Volt ám nagy felháborodás meg tiltakozás, mikor 1907-ben az Országos Községi Törzskönyvbizottság az Öthalom nevet adta Glogovácnak. De hát mit lehet tenni, ha a település keleti határában kurgánok, halomsírok állnak, meg mégis csak a Magyar Királyság majd közepén vagyunk.
A Magyar Királyság közepén, ahol Szent István korában vár épült. Arad neve a magyar településnevek túlnyomó többségéhez hasonlóan puszta személynévből keletkezett. Valószínűleg Arad, Urod, Orod lehetett az itteni várba I. István által az Ajtony vezér fölötti győzelme után kinevezett első ispán neve. Itt végeztette ki 1131-ben II. Béla szerb felesége a férje megvakításában bűnös 68 főurat. 1135-ben II. Béla társaskáptalant alapított itt, melynek templomát a mai római katolikus templom mellett található rommal azonosítják. Ez eredetileg kereszthajós bazilika volt, hasonlóan saját korának apátsági templomaihoz és püspöki székesegyházaihoz. 1177 előtt maga a vár is a prépostság tulajdona lett. A környező várost 1241-ben és 1285-ben a tatárok elpusztították, de a vár ellenállt a támadásnak. 1388-ban már mezőváros volt. 1459-ben egészen eddig portyáztak II. Mohamed szultán török hadai, 1514-ben Dózsa serege pusztította. 1551. szeptember 18-án foglalta el a török a Ó-Aradvárat, amely teljesen elpusztult. (Az Öthalomtól nyugatra pár száz méterre fekvő aradi ispánsági vár (Ó-Aradvár) nyomai ma már csak a levegőből láthatók a terület mezőgazdasági művelése miatt.)
A 18. század elején a mai falu déli részén szerb lakosságú település jött létre Glogovác néven, amelyet beillesztettek a határőrség szervezetébe. 1756-ban a szerbeket elköltöztették és megkezdődött a németek betelepítése. A korábbi szerb falu kanyargós utcái mellett egy sakktáblás elrendezésű új falurész épült ki – a kettő ma is elkülöníthető. A település gazdálkodása mintaként szolgált a környék falvai számára. A 20. század első éveiben a szegényebb glogováciak előbb Németországban próbáltak munkát keresni, majd jelentőssé vált körükben a kivándorlás az Egyesült Államokba. 1945. január 14-én a 17 és 45 év közötti német férfiakat és a 18 és 32 év közötti nőket a Szovjetunióba hurcolták, ahol 59-en életüket vesztették. 1945 és 1948 között a svábok elkobzott birtokaira kb. 1000 román telepest költöztettek be. A szocializmus évtizedeiben, 1988-ig német lakosságának már kb. kétharmada kitelepült Németországba. A második világháború után a települést az 1821-es havasalföldi felkelés vezetőjéről, Tudor Vladimirescuról nevezték el.
Nekünk azért mindig is Öthalom marad – az öt kurgán a falutól 200 méterre keletre áll, közülük az egyikre 1854-ben kápolnát építettek, amelyhez kálvária vezet. Két katolikus temploma közül a plébániatemplom 1767-ben, az ún. kistemplom 1889-ben épült. Előbbi mögött találjuk a középkori Szent Márton prépostsági templom szerény romjait, amely egyben a jelvényszerző mozgalom igazolópontja.

Képek forrása: varlexikon.hu

Világos – Turista emlékmű

“Hát lehetséges számunkra közeli kapcsolat a hegyekkel? Lehetséges. Sőt, van is. A régi aradi lélek inkább nyugat felé vonzódott. Erdély és a hegyek az aradiak számára kissé idegenek, hűvösen előkelőek voltak. Azóta azonban sok minden megváltozott. A háború után a nyugat felőli trianoni szomorú határfal a hegyek felé fordította szemeinket. Érezhetően hozzásimultunk a hegyekhez. Mert a hegyek jók, könyörületesek és vigaszt, pihenést, üdülést nyújtanak.” (Mátyás Vilmos: Arad és hegyek, 1940)
Világos határában, a Feredő-forráshoz vezető út elágazásánál találjuk az 1937-ben villámcsapásban meghalt két magyar turista, Márton István és Schmidt József emlékművét, amelyet 1938-ban emeltek.
Innen indul a sárga jelzés a Zarándi-hegységben, 440 méter magasan található Feredő-forráshoz.

A jelvényszerző mozgalom igazolópontja az emlékmű.

Kovászi

„A ménesi borvidéktől éjszakra, a régi Kovásziban van Arad vármegye legjobban fennmaradt Árpád-kori templomának tornya. A nép török mecsetnek tartja, holott tiszta román ízlésű templom. A romok között, ásatás közben, koporsót s drágakövekkel és aranyékszerekkel díszesített csontvázat is találtak. A nép, mely erről tudósít, számos regét fűz hozzá. E templomban 1537. december 2-án János király is misét hallgatott, miközben az iskolás fiúk buzgón énekelték: „Gaudete, iterum dico: gaudete!” (Turisták Lapja: Arad régiségei s a turistaság, 1892)
Bizony 1537-ben még katolikus és magyar volt Kovászi, sőt mezővárosi rangja volt, hogy aztán 1566-tól már a borosjenői szandzsákhoz tartozzon. A törökök kiverése után ortodox románokkal települt újra, így nincs mit csodálkozni azon, hogy bírája 1848. október 10-én felolvasta Jelačić kiáltványát és felkelést robbantott ki. Az új román honfoglalók október 18-20-án rögvest megöltek hét nemzetőrt, kifosztottak több magyarok által lakott házat és kocsmát, valamint elkergették Kossuth-párti papját, Arsenie Popovici-ot. Október 23. után a Gaál László vezette honvédség feloszlatta a községi tanácsot és két lakost kivégzett. A régi helyére kinevezett új községi tanácsot a falu teljes lerombolásának terhe mellett kötelezték, hogy újoncokat állítson a nagybecskereki magyar táborba.
Neszly János jegyző az 1880-as évek elején magyar magániskolát szervezett, amelyet 1898-ban a magyar állam vett át. 1909/10-ben az iskola diákjainak mintegy kétharmada volt román. Kovászi környékén 1944. szeptember 13-án is súlyos összetűzések voltak a magyar honvédők és a román csapatok között. Október 13-án a Vörös Hadsereg evakuálta a falu lakosságát és a jegyző házában alakították ki Malinovszkij marsall főhadiszállását. A falusiak csak november 17-én térhettek vissza otthonaikba.

A jelvényszerző mozgalom igazolópontja a középkori templom romja (Turnului utca 1.). A rom egy magánkertben áll, de be lehet menni megnézni.

Arad – Vesztőhely

Világostól Aradig rövidebb volt az út, mint a magyar Aradtól a román Aradig. Rövidebb, de ugyanolyan fájdalmas. A világosi vár sok sereget látott omladozó falai alá, a szöllősi mezőre vezette ki hadát Görgei Artúr 1849. augusztus 13-án, hogy az előző nap megbeszéltek szerint lerakja a fegyvert a cári haderő előtt. Vér helyett itt könnyekkel fizettünk, cserébe pedig ígéretet kaptunk a tisztes elbánásra vonatkozóan. Ám Ferenc József mást üzent Haynaunak: „sok fejnek kell lehullania, mint a kiemelkedő mákfejeknek, ha az ember fölöttük ellovagol.” Ennek szellemében már augusztus 22-én kivégezték Ormai Norbert honvéd ezredest, a honvéd vadászezredek parancsnokát. (Majd Kazinczy Lajos honvéd ezredest, Kazinczy Ferenc fiát 1849. október 25-én, Lenkey János tábornokot 1850. február 8-án és Ludwig Hauk alezredest, Bem József tábornok hadsegédét 1850. február 19-én.) Augusztus 22-én az oroszok átadják a honvéd tábornokokat az osztrákoknak, és Ernst vérbírónak. 4 golyó, 9 kötél – szól az ítélet. A kivégzés napja tudatosan a magyarok miatt kirobbant második bécsi forradalom és Latour budapesti felkoncolásának egyéves évfordulója, október hatodika.
Először azokat vitték, akikre golyó általi halál várt. Lázár Vilmos volt az első, ugyanis ő a császáriak előtt volt kénytelen letenni a fegyvert. Kivégzése előtti éjjel írta a feleségének: “Adj gyermekeink mindegyikének, ha kilép a világba, egy emléket tőlem – előjeléül annak, hogy az, aki becsületesen és tisztán élte egész életét – nyugodtan bír meghalni, ha ártatlanul is, mint én.”
Utána Desewffy Arisztid következett, aki csapataival együtt Törökországba akart menekülni, de Liechtenstein osztrák altábornagy rábeszélésére megadta magát. Haynau “betartotta” Liechtenstein ígéretét: Dessewffy Arisztidet halálra ítélték. “Csoda, hogy minden magyart ki nem irtottak a Habsburgok háromszáz év óta” – mondta a siralomházban, majd mély álomba merült. “Tiszta lelkiismeretem van, s az hagyott aludni” – magyarázta papjának, majd teljes nyugalommal állt a kivégzőosztag elé.
Kiss Ernő Aradon esik fogságba, s mivel a császári sereg ellen fegyveresen nem harcolt, “csak” golyó általi halálra ítélik. Kivégzésekor nem engedte a szemét bekötni. “Szegény hazám! Isten büntesse meg hóhérainkat!” – kiáltotta a sortűz eldördülése előtt. A lövések csak megsebezték, ekkor egyesek szerint így szólt: “Hát én, rólam elfeledkeztek?”. Mások úgy emlékeznek, hogy saját maga vezényelt újra tüzet a megzavarodott kivégzőosztagnak. Ekkor egy altiszt közvetlen közelről lőtte agyon.
Schweidel József sem akarta engedni, hogy a szemét bekössék, a törzsőrmester kétszer tett erre kísérletet, de ő minden alkalommal lerántotta a kendőt. Kezében azt a feszületet tartotta, amelyet mindenkor, a csatákban is magával hordott.
Reggel hatkor jöttek a katonához méltatlan, kötél általi halálra ítéltek. Poeltenberg Ernő volt az első, aki végignézve társain így szólt: “Szép kis deputáció megy az Úristenhez, hogy a magyarok ügyét képviselje!” Rendkívül erős fizikuma miatt halála lassú és gyötrelmes volt.
Török Ignác a kivégzés előtti éjszakán sem cáfolta meg hivatását és szenvedélyét: egy, a várerődítéssel foglalkozó szakmunkát olvasgatott. Amikor a pribékek a bitóhoz kisérték a felindult embert, Tichy őrnagy gúnyos megjegyzésére így vágott vissza: “Szégyellje magát ön, hóhérlegény!” A kivégzése előtti pillanatokban állítólag szívszélhűdés érte, már csak holttestét akaszthatták fel.
Lahner György tette Nagyváradot a fegyvergyártás központjává, Kossuth szavaival “a magyar Birminghammé”. A szabadságharc elbukásakor a fegyvergyár élén áll. Német, a magyar nyelvet csak töri, de az általa szervezett fegyvergyárakban öntött ágyúkon a “Ne bántsd a magyart!” felirat állt. Nem mindennapi képességeinek köszönhető, hogy a honvédsereg felszereltsége napról napra javult, főként e rendkívüli eredményei miatt kellett bűnhődnie – hetedikként.
A horvát Knézics Károly a kivégzés előtti éjszakán Egerben élő családjának írt búcsúlevelet.
Nagysándor József szivarozva várta kivégzését, s amikor sorra került, a latin mondást idézte: “Hodie mihi, cras tibi!” (Ma nekem, holnap neked!) “Éljen a haza!” kiáltással halt meg.
Leiningen-Westerburg Károly gróf, a német főnemes őreit megvesztegetve elérte, hogy a kivégzéskor magyar honvéd tábornoki egyenruháját viselhesse… A kivégzés elleni szavait a dobok dübörgése némította el.
Aulich Lajos nyugalmát a kivégzése előtti éjszakán sem vesztette el. Horatius verseit olvasgatva várta a halált.
A végére már csak Damjanich és Vécsey maradt. Amikor a pribékek Damjanich Jánoshoz léptek, azt mondta: “Azt gondoltam, én leszek az utolsó, mert a csatában mindig első voltam. Szegény Emíliám! Éljen a haza!” – ezek voltak utolsó szavai.
Vécsey Károlynak mivel személyes ellenségei is voltak a császári udvarban, sőt saját apja is követelte kíméletlen megbüntetését, végignézve bajtársai haláltusáját, utolsónak kellett meghalnia. Azt mondják, mivel már nem volt kitől elköszönnie, a halott Damjanichhoz lépett, s az ő kezeit csókolta meg búcsúzóul.
Isten áldja emléküket.
A Szabadság-szoborral ellentétben az aradi vár melletti Vesztőhelyen 1881-ben felállított obeliszket nem bántotta senki: a Golgotán maga a Halál lakozik, azt pedig nem illik zavarni.

A jelvényszerző mozgalom igazolópontja a Vesztőhely.

Arad – Szabadság-szobor

Aradot akár ki is kerülhetné az utazó, hisz most már a várost elkerülő úton is el lehet evickélni a sok olasz rendszámú autóval egyetemben Dél-Erdély felé. Ám Aradon dolgunk van: magyar emlékek után kutatunk, főként annak a gyászos októberi napnak az emlékei után. A város hangulata ma már sajnos sokkal inkább emlékeztet Craiovára vagy Pitestire, mint mondjuk Békéscsabára vagy Szegedre. Ezen nincs is mit csodálkozni, hisz Tóth Árpád és Jávor Pál szülővárosa már több, mint 100 éve román fennhatóság alatt áll. Azon azonban már el lehet gondolkodni, hogy minek köszönhető az, hogy míg száz éve a románok aránya 15% volt, addig napjainkban ez a szám már 85%. Hova tűnt a magyar polgár, ki egy szép „dualizmuskori” vasárnapon a minorita templomban meghallgatott mise után még elsétált a Nemzeti Színház és a Városháza felé, hogy ebédre éppen hazaérjen? Hol vannak a presbiterek, akik 1901-ben Horthy Miklós esküvőjének lehettek tanúi a református templomban? És hol van Hunnia, az Ébredő Szabadság, a Harckészség, az Áldozatkészség, a Haldokló Harcos – Zala György alkotásai? Az avatóünnepségen 1890-ben Klapka György is részt vett, majd nem egészen 35 év múlva az új román hatalom már el is távolította, hogy megelőzze a további rongálását. Szerencsére a szoborcsoport 2004 óta újra köztéren látható, és nem a minorita rendház udvarán. Bár hozzá kell tenni, nem az eredeti helyén, a Főtéren, hanem az egykori madárpiacon állították újra, egy modern román diadalívvel együtt…
A Megbékélés parkjában álló Szabadság-szobortól nem messze találjuk a református templomot, ahol Purgly Magdolna és Horthy Miklós házasságot kötött, de itt tornyosul a tér felett az aradi Víztorony is.

A jelvényszerző mozgalom igazolópontja a Szabadság-szobor.

Mácsa

Ezen a vidéken még a legimpozánsabb kastélyok is gyászos történetekkel terheltek. A mácsai kastély a szabadságharc idején Csernovics Péter tulajdonában volt.
Miután Aradon kivégezték a tizenhárom tábornokot, a mártírokat egytől egyig kivégzésük helyén földelték el, de az őröket lefizetve titokban több tábornok holttestét is elszállították első temetési helyükről. Csernovics Péter, Damjanich János sógora két vértanú holttestét vitette el. A volt vármegyei főispán a kivégzés napján Zsiradó János nevű komornyikja markába száz aranyat nyomott azzal a meghagyással, hogy Damjanich holttestét mindenáron, Lahner, Vécsey és Leiningenét pedig, ha lehetséges, szerezze meg a hóhértól, és Mácsán a parkban temesse el. Zsiradó az utasítás szerint járt el. A hóhér egyesével szedte le a holttesteket a bitóról, és azokat átadta neki azzal a megjegyzéssel, hogy „ha akarja, odaadom magának a többieket is.” Mivel a komornyik „a többi holttest iránt utasítást nem kapván, azok ott maradtak”. Éjjel érkezett meg a mácsai birtokra Damjanich és Lahner gyékénnyel letakart koporsója, ahol elhantolták őket. 13 esztendő múltán a kastélyt a Károlyi család vásárolta meg. A hantok fölé Károlyi Ella grófnő márvány sírkövet állíttatott. A hamvakat végül 1974-ben az aradi vesztőhely emlékhelyére vitték.
A kastély, amelynek kertjében arborétum, melegházak és úszómedence is volt, 1939-ben Adam Iancu kurticsi orvos birtokába került, aki tíz hektáron kivágatta a park fáit. A megmaradt, 17 hektáros parkban 1948-ban megalapították a szocialista Románia első gyermekvárosát körülbelül száz árva gyermek számára. Manapság a kastélyban kétévente humorfesztivált, s ugyancsak kétévente néprajzi fesztivált rendeznek és évente megrendezik a karikaturisták találkozóját is. A kastély parkja szabadon látogatható, az itt található Damjanich-Lahner emléket 2-3 évente ledöntik.
A kastélytól 150 méterre találjuk a katolikus templomot, amely 1896-ban, neogótikus stílusban épült, benne a védőszent Szent Eleonóra olajfestménye Barabás Miklós műve.

A jelvényszerző mozgalom igazolópontja a kastély parkjában lévő Damjanich-Lahner emlékmű, amelyet a park délnyugati sarkában találunk. (Nehéz megtalálni, ezért ha nincs meg, elfogadjuk igazolásnak a park bármelyik pontját.)