„Lám a patakok is temetkeznek és föltámadnak újra.” – írta Jókai, s bizony, a róla elnevezett víznyelőbarlangban egy időre eltemetkező patak a hegy túloldalán valóban újra felszínre tör, több forráson keresztül is. Az egyik az Ökör-forrás, amelyet a vízkelet első leírójáról, Bél Mátyásról neveztek el. A patak egész évben állandó hőmérsékletű, télen sem fagy be. Róla kapta a nevét az 1600-ban említett Boj bányászfalu, amely később beolvadt Vaskohba. A Fekete-Körös felé induló patak nem csak vaskohi malmokat hajtott, hanem a helyi vasércfeldolgozást is segítette, ívóvízként is szolgált, 1937-ben pedig pisztrángtenyészetet hoztak létre rajta.
A forrás alatti Vaskohon a vaskohászat már a 16. században megkezdődött. A 18. században a vaskohi hámorok havonta átlagosan száz mázsa nyersvasat állítottak elő. A vasgyártás csak akkor szünetelt, mikor a szárazság miatt a vízkerekeket nem lehetett működtetni. Mindezt Bél Mátyástól tudjuk, aki Bihar vármegyéről szóló munkájában ír a helyi vasgyártásáról.
A településnek 1848-ban Kaisler Antal százados vezetésével nemzetőrsége alakult, 1849 áprilisában ők védték a Kristyori-szorost a román felkelők ellen. A vasgyártás az 1900-as években szűnt meg végleg Vaskohban. 1919 és 1923 között magyar nyelvű római katolikus iskola működött benne, de a földreform elvette az egyházközség földjeit, így nem volt képes tovább fenntartani iskoláját. Római katolikus temploma 1744-ben épült, középkori temploma helyén, napjainkban a görögkatolikusok is ezt használják.
A jelvényszerző mozgalom igazolópontja a Bél Mátyás-forrás, amelyet a Vaskoh és Vaskohmező közötti út egyik hajtűkanyarjából a legkönnyebb elérni.
„Útközbe esett a szohodoli barlang is. Egy erős hegyi patak a mészsziklák közt megrekedve, ezelőtt mintegy harminc évvel még csak egyes hasadásokon szűrődött át a sziklák alá; az évenkint megújuló záporok azonban mindig nagyobbra segítették törni a rést; most már egy tág kapu áll a rohanó patak előtt, melybe az nagy harsogva omlik alá, hogy a hegy túlsó oldalán ismét új név alatt előjöjjön.” (Jókai Mór: Erdélyi kirándulás lóháton, 1858)
A látványos víznyelőbarlang Vaskohszohodol határában nyeli el a falut átszelő Pampar-patak vízét. A víz egy 42 méteres vízeséssel zubog le a föld alá, hogy két kilométert búvópatakként tegyen meg a föld alatt, majd a hegy keleti oldalán, mint a Bój-patak forrása kerüljön ismét a felszínre. Az évtizedek alatt rengeteg szemét került a barlangba, amit 2008-ban barlangászok tisztítottak meg: az akció végén két kamiont töltöttek meg főként műanyag palackokkal és rongyokkal. A víznyelő barlangot a románok Kimpanyászka-barlangként ismerik, nevezik Szohodoli-üregnek is, de magyar neve is van: Jókai Mór látogatása óta népszerű írónk nevét is viseli.
A jelvényszerző mozgalom igazolópontja a barlang bejárata, amely kb. 100 méterre van az úttól.
A Béli-hegység keleti oldalán fekvő Vaskohi-karszt a hegység karsztjelenségekben leggazdagabb területe, ahol egymást érik a víznyelők. Közülük a legszebb a Vaskohszohodol határában található Taul lui Ghib; itt egy tó ül meg egy szép fekvésű dolinában. A tóhoz nem vezet turistaút, de földúton könnyen megközelíthető, még autóval is. Ha kicsit beljebb merészkedünk a karszton Vaskohmező környékén, vagy átkelünk Berhényről Menyházára, számos pazar víznyelővel találkozhatunk.
A jelvényszerző mozgalom igazolópontja a tó.
„Útközben félretértünk a nevezetes “dagadó forrás” megtekintése végett. Szohodolon innen van egy rejtett kis völgy, hol egy sziklatövében van az a barlang, melyből minden fél órában előjön a forrás, azután ismét fél órára visszavonul, a meder száraz marad. Mi ezúttal különös kedvencei voltunk a sorsnak. Alig érkeztünk meg a sziklanyíláshoz, midőn rögtön hallhatók azt a rejtélyes korgást, böfögést, mely az emelkedő víz jöttét megelőzi, s nemsokára kibuggyant a sziklából a hullám, annyira megtöltve a sziklamedencét, hogy állóhelyeinket kénytelenek voltunk elhagyni. Mintegy öt percig folyvást dagadt a víz, azután el kezdett lohadni s másik öt perc múlva egészen szárazon állt a sziklameder. Huszonkét perc múlva ismétlődött e titokteljes tünemény, melyet másodszori megjelenésekor már annyira megszokott látványnak vettünk, hogy letelepedtünk melléje szalonnát pirítani; arra számítva, hogy majd, ha mezei ebédünket végeztük, akkor a harmadik töltésből jót iszunk rája. A hagyomány azonban azt tartja, hogy a rejtélyes forrás délben épen nem jön elő, s mi kénytelenek voltunk ezt saját tapasztalásunkkal megerősíteni; másfél óráig vártunk ott, de a patak semmi kérésre, könyörgésre nem jelent meg a kedvünkért azalatt. Mi oka van neki, igy tartani a déli pihenést, azt biz én éppen úgy meg nem tudom fejteni, mint azt, hogy miért jön elő máskor? Természettudósainknak ez ismét szép téma volna buvárlatokra, ha rá érnének a hazai nevezetességekkel foglalkozni. Az oláh nép nagy tiszteletben tartja a forrást, azt hiszi, hogy nagy betegségeket meggyógyít, ha valaki abban megfürdik, a körül lévő fákra és kövekre felaggatott rongyok tanúsítják, hogy e hit sokakat boldogított, kik azt gondolták, hogy ha ingjeiket itten hagyják, a betegség is itten marad velük. A sok szakadozott rongy egyébiránt nem igen szaporítja a táj költői kinézését.” (Jókai Mór: Erdélyi kirándulás lóháton, 1858)
Ma már nem kell 22, elég 7 percet várni az újabb és újabb vízfeltörésekre. A belső szifon működésén alapuló régóta foglalkoztatja a kutatókat. Czárán Gyula 1905-ben tett látogatásakor megállapította, hogy a víz csak időközönként tör fel, vagyis a forrás intermittáló. A tudósok mellett a nép körében is gyorsan terjedt a csodaforrás híre. Valóságos búcsújáróhellyé vált, mellé később fatemplom és kolostor is épült.
A jelvényszerző mozgalom igazolópontja a forrás. Parkolni a kolostor bejáratánál található parkolóban lehet, de Kalugyerből gyalog is ide lehet sétálni a kék háromszög jelzésen. Nyitva: 0-24
Nagy napra gyűltek össze 1896. augusztus 18-án az aradiak. Az Arad Hegyaljai Motorosított Vasút Részvénytársaság (AHMV Rt) alakuló ülését tartották. Lőcs Rezső, Sármezey Ákos és Péterffy Antal gyűjtötték össze a részvénytőkét, amelyben az Arad-hegyaljai borvidék szőlősgazdái is támogatták őket. 1905. szeptember 25-én a magyar kereskedelmi minisztérium kiadta a koncessziót a vasút építésére. A részvénytársaság 1905. október 4-én alakult meg; fő részvényesei Péterffi Antal és Sterner Simon voltak. A részvénytársaság igazgatójává Lőcs Rezsőt választották. Az építkezés 1905. december 11-én el is kezdődött; az építési munkákat a berlini Henning & Hartwick cég nyerte el.
A helyi vasútvonalat 1906. november 11-én nyitották meg Arad és a Hegyalja között. Aradon önálló vasútállomása volt a Dengl téren, mintegy 700 méterre délre a Magyar Államvasutak állomásától. Ugyan hosszan párhuzamosan haladt az Arad–Gyulafehérvár vasútvonallal, de ezzel ellentétben közvetlenül a településeken haladt át, és így jobb összeköttetést biztosított. Ugyanez vonatkozott a brádi vonalon elhelyezkedő Világos, Muszka, Pankota településekre is. A helyi vasútvonal fontos szerepet játszott a máriaradnai kolostor felé utazó zarándokok kiszolgálásában. 1910-ben döntöttek a vonal villamosításról, a munkálatokat 1911 tavaszán kezdték el, és 1913. április 10-én fejezték be. A járműveket Trianon után a korábbi szürkéről zöldre festették át; innen kapta a vonal a “Zöld nyíl” becenevet. A Pankotára és a Máriaradnára vezető vidéki vonalakat 1991. októberétől gazdasági megfontolásokból bezárták, mára csak az Arad-Gyorok vonal működik. A Gyorok közepén található deltavágányon fordulnak meg az Aradról jövő vonatok. A település bejáratánál még áll a vasút egykori négyállásos kocsiszínje, ahol az aradi muzeális villamosjárműveket állították ki (closca utca). A vasútállomás melletti homokbánya tava ma már nem csak az aradiak kedvelt strandja, de aranypartja az egyre távolabbról érkező turistákat is idevonzza. Gyorokon érdemes még megnézni a Bormúzeumot, a Domány-kastélyt és a Vojtek-villát is.
Gyorok már a középkorban is létezett, a falu korabeli látványa a gyoroki római katolikus templom főoltárképén is visszaköszön. A török hódítás alatt elnéptelenedett faluba 1736-ban új birtokosa, Edelspacher Zsigmond telepített be magyarokat, németeket, szerbeket és románokat. 1743-ban már a Grassalkovich család birtokában állt, akik felújították a szőlőművelést és szőlőhegyén ménesi vörösaszút termeltek. Német lakói a 20. századra asszimilálódtak a magyarsághoz. 1883–1884-ben az állam 126 bukovinai, főként istensegítsi székely csángó családot telepített le a falu mellett, a három szomszéd falu határából kikerekített Csángótelepre. Azon családokat telepítették az itteni kincstári birtokra, akiknek Székelykevén nem jutott föld a Bukovinából érkezők közül. Az első telepítést 1892-ben egy második is követte. A székelyeket szegénységük, kulturális és nyelvi archaizmusaik miatt az őshonos magyarok sokáig lenézték és még évtizedekig inkább más bukovinai eredetű falvakkal, illetve közvetlenül Istensegítssel házasodtak össze, mint a helyi magyarsággal. Különálló csángó öntudatuk máig megmaradt, bár kultúrájukat legnagyobbrészt elhagyták. Az 1970-es évektől mócok települtek a faluba, őket az őshonos románok, mint korábban a magyarok a bukovinaiakat, nem fogadták el egyenrangúként.
A jelvényszerző mozgalom igazolópontja a bányató strandja.
A Fekete-Körös a bihari hegyekben, Rézbánya fölött ered. A felső folyásán még ifjonti hévvel zúgó folyó kissé megszelídül a Belényesi-medencében, majd itt a Borzi-szorosban újra megvadul, hogy áttörjön a Béli-hegység és a Királyerdő-hegység között. A Borzi-szoros után már a bölcsek nyugalmával kanyarog a Szalontai-síkon, hogy majd a Szanazugban egyesüljön a Fehér-Körössel, s onnan Kettős-Körös néven folytassák útjukat. A Fekete-Körös teljes hossza 168 km, ebből a magyarországi szakaszának hossza 20,5 km. A vízitúrázók körében nagy népszerűségnek örvendő folyón sokan itt, a Borzi-szorosban rakják vízre kenujukat.
A jelvényszerző mozgalom igazoló pontja a Fekete-Körös partja Borz falu mellett.
Sinka István: Bihari táj
Valami van e hegyek alján,
csak azt nem tudom, hogy mi lehet –
Egy patak tán? – a Körözs maga?
egy csipkebokor, mely valaha,
régen megbűvölt engemet?
Csak a geográfiában jobban elmélyedők tudják, hogy mikor Raholca és Gotó között átszelik a Szlavón-szigethegységet, akkor nem a Papukban, hanem a Krndija-hegységben járnak. Ez az út a Kapovac és a Petrova-hegy közti Meda-hágóban éri el a legmagasabb pontját, amely alatt találjuk Raholca pravoszláv kolostorát. A Krndija nyugati határa a Kapovac és a Cesljakovacki-hegy közti nyereg, keleten belesimul a szerémségi síkba, míg délkeleten a Londžica folyó választja el a Dilj-hegységtől. A főleg 300 milliós metamorf kőzetből felépülő hegység legmagasabb pontja a már említett 792 méter magas Kapovac, amelynek tetején tévétorony és kilátó is áll. A csúcsot érinti a szlavón körtúra is, de jelzés nélküli erdei úton is felmászhatunk ide a Meda-hágóból.
A jelvényszerző mozgalom igazolópontja a csúcs.
Magasság: 792 m
Nyitva: 0-24
Megközelítés: a Meda-hágóból (3,2 km; 1 óra 15 perc; 212 méter szintemelkedés).
A Papuk dél felé futó gerincén ülő csúcs nem túl izgalmas hely, hisz be van erdősülve. Ellenben a csúcs alatti Tauber-sziklák megérik a fáradtságot. Tetejükről pompás kilátás nyílik a hegységre, és az alattunk lévő Velike várára.
A jelvényszerző mozgalom igazolópontja a csúcs.
Magasság: 667 m
Nyitva: 0-24
Megközelítés: Velikéről turistajelzésen (2,2 km; 1 óra 20 perc; 375 méter szintemelkedés).
A három csúcsból álló Maliscsák magyarra fordítva kisfiút jelent. A Papuk-hegység déli részének ikonikus csúcsáról remek kilátás nyílik a Pozsegai-medencére. Tetején kilátó, míg oldalában egy ingyenesen használható turista menedék áll. A Maliscsák-kunyhó mögött egy kis fakeresztet is találunk, amelyet II. János Pál emlékére állítottak horvát hegymászók. És ha már hegymászók: a hegy nyugati oldala a sziklamászók gyakorlóterepe.
A jelvényszerző mozgalom igazolópontja a csúcson álló kilátó.
Magasság: 732 m
Nyitva: 0-24
Megközelítés: Velikéről turistajelzésen (3,8 km; 1 óra 50 perc; 434 méter szintemelkedés).
