A Simon­ka-csúcs­ról a piros jel­zé­sen hala­dunk tovább a gerin­cen, míg­nem elér­jük a hegy­ség egyik iko­ni­kus pont­ját, a Feke­te-hegyet. Innen a Rab­ló-szik­lák­hoz vezet utunk, melyek egy­kor búvó­hely­ként, de kilá­tó­ként is szol­gál­hat­tak, ám az elmúlt évti­ze­dek­ben kör­nye­ze­tü­ket benőt­te a sűrűn bur­ján­zó növény­zet.

A hegy­ség egyik észak­nyu­ga­ti szik­la­me­re­dé­lyén, a Tar­kő nevű hegyen ros­ka­doz­nak az egy­kor büsz­ke Sóvár erős­sé­gé­nek marad­vá­nyai. Innen aztán szem­mel tart­ha­tó a Tar­ca-völ­gye, szí­vé­ben Eper­jes­sel. S ott sora­koz­nak a hát­tér­ben a Tar­ca-men­ti várak­nak helyet adó vul­ká­ni kúpok is.

A kör­nyék­be­li sóvi­dé­ket 1285-ben IV. Lász­ló kirá­lyunk hívé­nek, Micz­bán Simon fiá­nak, György­nek ado­má­nyoz­ta, aki a Soós csa­lád őse és egy­ben a Sóvár épí­tő­je. A csa­lá­di bir­tok köz­pont­ja aztán több ost­ro­mot is meg­élt, sokan sze­met vetet­tek rá, főleg a kör­nye­ző sóle­lő­he­lyek miatt, de vala­mi­lyen úton-módon min­dig vissza­sze­rez­te a Soós csa­lád. Végül 1671-ben, a Habs­bur­gok­hoz hűt­len csa­lád bir­to­ka­it elko­boz­ta a király, majd a Rákó­czi sza­bad­ság­harc után a csá­szá­ri­ak fel­rob­ban­tot­ták az erős­sé­get.