Nagy móka­mes­ter tud len­ni az élet ám! Ennek ékes bizo­nyí­té­ka, mikor a jelen­le­gi magyar kor­mány­zat tha­no­si cset­tin­tés­sel elin­téz­te a hatá­rok lezá­rá­sát. Ezen dön­tés alap­ja­i­ban húz­ta keresz­tül a szep­tem­ber első hét­vé­gé­jé­re beter­ve­zett Hor­thy Mik­lós Emlék­tú­ra lebo­nyo­lí­tá­sát.

Sze­ren­csé­re a Haza­já­ró nagy­me­nő­it nem abból a fából farag­ták, hogy hagy­ták vol­na az egé­szet kár­ba vesz­ni. Jakab Sanyi veze­té­sé­vel egy gyors logisz­ti­kai manő­ver­rel a tör­té­nel­mi Hont vár­me­gye Kor­pon­ai-domb­vi­dé­ké­re lett átüte­mez­ve az emlék­tú­ra. Saj­nos anya­or­szá­gi túra­tár­sa­ink nem tart­hat­tak velünk, így a palás­ti falu­köz­pon­tot csu­pa­szív fel­vi­dé­ki magyar túrá­zó száll­ta meg. Fel­vi­dé­ki túra­had­tes­tünk több mint 30 ember­ből állt, amo­lyan delu­xe tár­sa­ság, akik kel­lő moti­vá­ci­ó­val, lel­ke­se­dés­sel és erő­vel fel­fegy­ver­kez­ve ment neki a 35 kilo­mé­te­res táv­nak.

• 

• 

• 

Reg­gel nyolc óra­kor, miu­tán min­den­ki magá­ba tolt egy adag folyé­kony vak­ci­nát, raj­tol­tunk el. Az idő­já­rás kegyes volt velünk egész nap, így nem kel­lett tar­ta­nunk attól, hogy égi áldás­ban lesz részünk. Cél­pont­nak Csáb­rág vára volt belő­ve. Fran­kó válasz­tás volt ez bizony, hiszen azt sut­tog­ják, hogy a tör­té­nel­mi Hont eme régi­ó­ja, az egyik leg­han­gu­la­to­sabb tája a mi kis fel­vi­dé­ki cso­da­vi­lá­gunk­nak. A Kor­pon­ai-domb­vi­dék fló­ra és fau­na vilá­ga pazar lát­vány­ban része­sí­tett min­ket. Ne lepőd­jünk meg ha egy kisebb szar­vas­csor­dá­ba bot­lunk túrá­zás köz­ben vagy éppen dám­szar­va­sok bőgé­sé­re ébre­dünk a reg­ge­li órák­ban.

• 

• 

• 

• 

• 

• 

• 

• 

Csáb­rág várá­hoz ebéd­idő­re érkez­tünk, ahol egy kisebb pihe­nőt iktat­tunk be. A vár­rom egy­ko­ron a hosszú múlt­ra vissza­te­kin­tő, ősré­gi magyar neme­si csa­lád a Kohá­ryak nyá­ri rezi­den­ci­á­ja volt, míg a 19. szá­zaf ele­jén elhagy­ták és a könnyeb­ben meg­kö­ze­lít­he­tő, kényel­me­sebb szent­an­ta­li kas­tély­ba tet­ték át a hon­ti ura­dal­muk szék­he­lyét s azt válasz­tot­ták állan­dó lakó­he­lyül. 1812-ben azután Kohá­ry Ferenc József fel­gyúj­tat­ta a várat, azóta rom. A vár­rom bejá­rá­sa, az ebé­dünk elfo­gyasz­tá­sa, majd egy iden­ti­tást tévesz­tett tót atya­fi hely­re­té­te­le után díszes cso­port­ké­pet áll­tunk zász­ló­ink­kal, meg­örö­kít­ve a vár­rom bevé­te­lét.

• 

• 

• 

• 

• 

• 

• 

Vissza­út Palást­ra már komó­to­sab­ban zaj­lott, de a móka és kaca­gás tovább­ra is kitar­tott a tár­sa­sá­gon. Főleg a fér­fi­ak vol­tak ele­mük­ben, hiszen még csob­ba­ni is volt ked­vük.

Késő dél­után­ra ért vissza a csa­pat Palást­ra. Az ügye­seb­bek már a kofo­lá­ju­kat (vagy éppen sörü­ket) itták, miköz­ben az utol­sók is beér­tek, mivel a végé­re a csa­pat elég­gé szét­sza­kadt. Ettől füg­get­le­nül nem érhet panasz sen­kit sem. Min­den­ki becsü­let­tel tel­je­sí­tet­te a rög­tön­zött Hor­thy Mik­lós Emlék­tú­ra fel­vi­dé­ki vál­to­za­tát.

Jár a pacsi min­den­ki­nek. Mind­örök­ké magya­rok!

Köszön­jük a képe­ket és a beszá­mo­lót Bor­ka Zol­tán bará­tunk­nak és a Fel­vi­dé­ki Csa­var­gók­nak.

• 

• 

• 

• 

• 

• 

• 

• 

•