Eljött végre, megint eltelt egy év. Horthy túra. Esik? Nem esik? Nem mindegy? De, az. Drégelypalánk, vasútállomás.
A rajtban Emese, (nem, akinek indul a busza) egy padon gondosan betakarva pihen, míg a szülei elrajtoltatnak minket. Is. Is, mert a parkoló már tele van. Ahogy utólag hallottuk, rekord létszámban, jó 240-en jöttek el idén. Mi öten vágunk neki: Jani, Miki (ők K60-10x-esek, csak a rend kedvéért), Attesz (mindenkinek csak a Mikus) és a felesége (még nem az) Annamari.
Az Ipoly folyóig haladva meggyőződhetünk róla, hogy ezen az oldalon halad a hídépítés. Tavaly még az egykori római-híd maradványai is kilátszottak…
Fa hidacska, mely összeköti a hazát a hazával. Igen, ez egy magyar specialitás. Sehol a világon ilyen híd nincs. Rálépsz és érzed: “Magyar az, akinek fáj Trianon!” Ipolyhídvég mindig visszavár. Amikor keresztül érünk rajta, Jani már pattintja is az első gyertyát a világháborús emlékműnél: “Sírjaik idegenben, emlékük szívünkben.”
Kiérünk a mezőre. Tavaly is ekkora volt a termés — akkor nem nőtt semmit… Nagyon értünk a mezőgazdasághoz. Érintetlen patak egy majdnem szurdokvölgyben, már a szalagozás nélkül is visz magával a látvány. És a természet illata. Kidőlt fák, víz, avar, meg minden, rengeteg vad nyoma. Medvenyom az nincs! Nincs? Biztos nincs?
Végre egy komolyabb emelkedő a présházak és szőlőtőkék között. Itt már azért páran elérzékenyülten le-leülnek a fűbe. Nem a hazaszeretet, hanem a hegy kényszerít térdre. Jobban belegondolva az biz’ ugyanaz. A tetőn egy magánbirtokról gyönyörködök a tájban. Börzsöny — ha ezt látták volna Trianonból, akkor ezt is elcsatolják, olyan csodálatos látvány! Elköszöntek Szepiék (a világ még ilyen jó testvéreket nem látott!), akiknek annyit beszéltem erről a túráról, hogy eljöttek megnézni. Hadd menjenek a saját gondolataikkal, eltévedni nem fognak, jó a szalagozás.
Ipolyfödémesi kereszt. Hát igen. Sanyi nem változik, de kínál. Van kis pohár meg van nagy pohár meg üveg. Süti is van, de az nem lényeges… Vidáman kerüljük meg a focipályát és a Mária kegyhelynél Jani megint gyertyázik. Szerintem ezért jött.
Kelenye épül-szépül. A kisboltban is bármit vehetünk, akár forintért is. A helyi magyarokkal elbeszélgetve megtudjuk, hogy a választások éjszakáján az egész falu fent volt. Ha győznek a komcsik, akkor nekik végük! Nekünk is. Azt mondják: “Isten áldja a miniszterelnököt. Ja és még egy olyan külügyminiszter, mint a miénk, nincs az egész világon.” Ez is igaz.
Ipolyfödémes előtt a túra az 1938-as határon halad. Képzeljetek el egy 150 méter széles mezőt egy domboldalon, két oldalt erdőkkel szegélyezve, úgy másfél kilométer hosszan. Tavaly itt hemzsegtek az őzek meg a szarvasok. Idén csak a túratársak hosszú sora tarkítja a páratlanul gyönyörű tájat. Födémesen belefutunk egy esküvőbe. Sajnos nem maradhatunk, de valahogy Sanyi már megint itt van. Megint egész Magyarországos kis poharakkal kínál. A takaros kis falu apraja-nagyja az esküvőn, megadták a módját, az biztos. Biztatjuk Atteszéket, hogy álljanak be ők is a sorba… Annamari még csak-csak… Hát, az életben is így szokott lenni. Attesz sem úszhatja meg. Aminek meg kell lenni, az meglesz.
A Medve-kútig rengeteg szarvasmarhát kerülgetünk a borjaikkal együtt. Én megesküdnék rá, hogy még bölény is volt közöttük. Tavaly óta megújult a forrás. Szűz Mária vigyázz a víz tisztaságára és a hazánkra, amelynek határai nem azonosak a politikai határokkal, hiszen itt is magyar emlékekkel találkozunk!
Megint emelkedünk. Magos-hegy. Rálátunk Tesmagra. Pár éve még ott volt a túra vége és kenuval vittek át a csonka-magyar oldalra. Ott aztán amikor szélnek eresztés után bejutottunk egy kocsmába, hatalmas derültséget keltett, amikor egy beérkező túra társ megkérdezte, hogy lehet‑e itt forinttal fizetni? Csak azzal lehetett.
Most viszont az ikonikus Gál család ellenőrzőpontja. Minden évben várnak minket, főznek-sütnek ránk. Beleteszik a szívüket-lelküket, meg a húst is. Van mit inni is. Jobbulást kívánunk Gál néninek, aki nagy térdműtétje ellenére itt van és készült a családjával. Jövőre táncolunk is. Köszönjük szépen!
Innen Ildiékkel (aki végig csicseregte és mosolyogta az utat) másszuk meg az utolsó hegyet, hogy még egyszer fentről megcsodálhassuk az Ipoly-vidék e kis szeletét, amely 103 évvel Trianon után még mindig magyar, és az is marad. A magyarnak bűnhődnie kell? Miért is?
Ipolyhídvégen a Hársfa vendéglőben (ez most már lassan a törzshelyem lesz) idén is lehet forinttal fizetni. És itt is magyar tv adók mennek.
A célban a fahídnál idén is fergeteg-party. Evés (szarvaspöri)-ivás (Sanyi), csapolt sör (korlátlan mennyiségben). Tánc, zene-bona meg minden. Együtt a nemzeti oldal. Köszönet a Hazajáróknak ezért az autentikus túráért! Csak az a torokszorító érzés ne lenne, amikor az ember visszafelé jön azon a keskeny kis fahídon. Otthagytam valamit?! Valamit, amivel összetartozom. Tudjátok, ami összeköti a hazát a hazával. Ha van köztetek olyan, aki csak egy túrára szeretne elmenni egész életében, akkor ez a túra legyen az! Mindent megkap, aki ide eljön: természetet, tájat, hazát, szeretetet. Ja igen, pálinkát is (Sanyi). Ez egy kristálytiszta, egyszerű magyar világ, és amíg ott túrázunk, a Felvidék visszatér!
Tisztelettel: Amati András
Hazajáró