Eljött végre, megint eltelt egy év. Horthy túra. Esik? Nem esik? Nem mindegy? De, az. Drégelypalánk, vasútállomás.

A rajtban Emese, (nem, akinek indul a busza) egy padon gondosan betakarva pihen, míg a szülei elrajtoltatnak minket. Is. Is, mert a parkoló már tele van. Ahogy utólag hallottuk, rekord létszámban, jó 240-en jöttek el idén. Mi öten vágunk neki: Jani, Miki (ők K60-10x-esek, csak a rend kedvéért), Attesz (mindenkinek csak a Mikus) és a felesége (még nem az) Annamari.
Az Ipoly folyóig haladva meggyőződhetünk róla, hogy ezen az oldalon halad a hídépítés. Tavaly még az egykori római-híd maradványai is kilátszottak…
Fa hidacska, mely összeköti a hazát a hazával. Igen, ez egy magyar specialitás. Sehol a világon ilyen híd nincs. Rálépsz és érzed: “Magyar az, akinek fáj Trianon!” Ipolyhídvég mindig visszavár. Amikor keresztül érünk rajta, Jani már pattintja is az első gyertyát a világháborús emlékműnél: “Sírjaik idegenben, emlékük szívünkben.”

Kiérünk a mezőre. Tavaly is ekkora volt a termés – akkor nem nőtt semmit… Nagyon értünk a mezőgazdasághoz. Érintetlen patak egy majdnem szurdokvölgyben, már a szalagozás nélkül is visz magával a látvány. És a természet illata. Kidőlt fák, víz, avar, meg minden, rengeteg vad nyoma. Medvenyom az nincs! Nincs? Biztos nincs?
Végre egy komolyabb emelkedő a présházak és szőlőtőkék között. Itt már azért páran elérzékenyülten le-leülnek a fűbe. Nem a hazaszeretet, hanem a hegy kényszerít térdre. Jobban belegondolva az biz’ ugyanaz. A tetőn egy magánbirtokról gyönyörködök a tájban. Börzsöny – ha ezt látták volna Trianonból, akkor ezt is elcsatolják, olyan csodálatos látvány! Elköszöntek Szepiék (a világ még ilyen jó testvéreket nem látott!), akiknek annyit beszéltem erről a túráról, hogy eljöttek megnézni. Hadd menjenek a saját gondolataikkal, eltévedni nem fognak, jó a szalagozás.

Ipolyfödémesi kereszt. Hát igen. Sanyi nem változik, de kínál. Van kis pohár meg van nagy pohár meg üveg. Süti is van, de az nem lényeges… Vidáman kerüljük meg a focipályát és a Mária kegyhelynél Jani megint gyertyázik. Szerintem ezért jött.
Kelenye épül-szépül. A kisboltban is bármit vehetünk, akár forintért is. A helyi magyarokkal elbeszélgetve megtudjuk, hogy a választások éjszakáján az egész falu fent volt. Ha győznek a komcsik, akkor nekik végük! Nekünk is. Azt mondják: “Isten áldja a miniszterelnököt. Ja és még egy olyan külügyminiszter, mint a miénk, nincs az egész világon.” Ez is igaz.

Ipolyfödémes előtt a túra az 1938-as határon halad. Képzeljetek el egy 150 méter széles mezőt egy domboldalon, két oldalt erdőkkel szegélyezve, úgy másfél kilométer hosszan. Tavaly itt hemzsegtek az őzek meg a szarvasok. Idén csak a túratársak hosszú sora tarkítja a páratlanul gyönyörű tájat. Födémesen belefutunk egy esküvőbe. Sajnos nem maradhatunk, de valahogy Sanyi már megint itt van. Megint egész Magyarországos kis poharakkal kínál. A takaros kis falu apraja-nagyja az esküvőn, megadták a módját, az biztos. Biztatjuk Atteszéket, hogy álljanak be ők is a sorba… Annamari még csak-csak… Hát, az életben is így szokott lenni. Attesz sem úszhatja meg. Aminek meg kell lenni, az meglesz.

A Medve-kútig rengeteg szarvasmarhát kerülgetünk a borjaikkal együtt. Én megesküdnék rá, hogy még bölény is volt közöttük. Tavaly óta megújult a forrás. Szűz Mária vigyázz a víz tisztaságára és a hazánkra, amelynek határai nem azonosak a politikai határokkal, hiszen itt is magyar emlékekkel találkozunk!
Megint emelkedünk. Magos-hegy. Rálátunk Tesmagra. Pár éve még ott volt a túra vége és kenuval vittek át a csonka-magyar oldalra. Ott aztán amikor szélnek eresztés után bejutottunk egy kocsmába, hatalmas derültséget keltett, amikor egy beérkező túra társ megkérdezte, hogy lehet-e itt forinttal fizetni? Csak azzal lehetett.
Most viszont az ikonikus Gál család ellenőrzőpontja. Minden évben várnak minket, főznek-sütnek ránk. Beleteszik a szívüket-lelküket, meg a húst is. Van mit inni is. Jobbulást kívánunk Gál néninek, aki nagy térdműtétje ellenére itt van és készült a családjával. Jövőre táncolunk is. Köszönjük szépen!

Innen Ildiékkel (aki végig csicseregte és mosolyogta az utat) másszuk meg az utolsó hegyet, hogy még egyszer fentről megcsodálhassuk az Ipoly-vidék e kis szeletét, amely 103 évvel Trianon után még mindig magyar, és az is marad. A magyarnak bűnhődnie kell? Miért is?
Ipolyhídvégen a Hársfa vendéglőben (ez most már lassan a törzshelyem lesz) idén is lehet forinttal fizetni. És itt is magyar tv adók mennek.

A célban a fahídnál idén is fergeteg-party. Evés (szarvaspöri)-ivás (Sanyi), csapolt sör (korlátlan mennyiségben). Tánc, zene-bona meg minden. Együtt a nemzeti oldal. Köszönet a Hazajáróknak ezért az autentikus túráért! Csak az a torokszorító érzés ne lenne, amikor az ember visszafelé jön azon a keskeny kis fahídon. Otthagytam valamit?! Valamit, amivel összetartozom. Tudjátok, ami összeköti a hazát a hazával. Ha van köztetek olyan, aki csak egy túrára szeretne elmenni egész életében, akkor ez a túra legyen az! Mindent megkap, aki ide eljön: természetet, tájat, hazát, szeretetet. Ja igen, pálinkát is (Sanyi). Ez egy kristálytiszta, egyszerű magyar világ, és amíg ott túrázunk, a Felvidék visszatér!

Tisztelettel: Amati András
Hazajáró