Eljött vég­re, megint eltelt egy év. Hor­thy túra. Esik? Nem esik? Nem mind­egy? De, az. Dré­gely­pa­lánk, vas­út­ál­lo­más.

A rajt­ban Eme­se, (nem, aki­nek indul a busza) egy padon gon­do­san beta­kar­va pihen, míg a szü­lei elraj­tol­tat­nak min­ket. Is. Is, mert a par­ko­ló már tele van. Ahogy utó­lag hal­lot­tuk, rekord lét­szám­ban, jó 240-en jöt­tek el idén. Mi öten vágunk neki: Jani, Miki (ők K60-10x-esek, csak a rend ked­vé­ért), Attesz (min­den­ki­nek csak a Mikus) és a fele­sé­ge (még nem az) Anna­ma­ri.
Az Ipoly folyó­ig halad­va meg­győ­ződ­he­tünk róla, hogy ezen az olda­lon halad a híd­épí­tés. Tavaly még az egy­ko­ri római-híd marad­vá­nyai is kilát­szot­tak…
Fa hidacs­ka, mely össze­kö­ti a hazát a hazá­val. Igen, ez egy magyar spe­ci­a­li­tás. Sehol a vilá­gon ilyen híd nincs. Rálépsz és érzed: “Magyar az, aki­nek fáj Tri­a­non!” Ipoly­híd­vég min­dig vissza­vár. Ami­kor keresz­tül érünk raj­ta, Jani már pat­tint­ja is az első gyer­tyát a világ­há­bo­rús emlék­mű­nél: “Sír­ja­ik ide­gen­ben, emlé­kük szí­vünk­ben.”

Kiérünk a mező­re. Tavaly is ekko­ra volt a ter­més — akkor nem nőtt sem­mit… Nagyon értünk a mező­gaz­da­ság­hoz. Érin­tet­len patak egy majd­nem szur­dok­völgy­ben, már a sza­la­go­zás nél­kül is visz magá­val a lát­vány. És a ter­mé­szet illa­ta. Kidőlt fák, víz, avar, meg min­den, ren­ge­teg vad nyo­ma. Med­ve­nyom az nincs! Nincs? Biz­tos nincs?
Vég­re egy komo­lyabb emel­ke­dő a prés­há­zak és sző­lő­tő­kék között. Itt már azért páran elér­zé­ke­nyül­ten le-leül­nek a fűbe. Nem a haza­sze­re­tet, hanem a hegy kény­sze­rít térd­re. Job­ban bele­gon­dol­va az biz’ ugyan­az. A tetőn egy magán­bir­tok­ról gyö­nyör­kö­dök a táj­ban. Bör­zsöny — ha ezt lát­ták vol­na Tri­a­non­ból, akkor ezt is elcsa­tol­ják, olyan cso­dá­la­tos lát­vány! Elkö­szön­tek Sze­pi­ék (a világ még ilyen jó test­vé­re­ket nem látott!), akik­nek annyit beszél­tem erről a túrá­ról, hogy eljöt­tek meg­néz­ni. Hadd men­je­nek a saját gon­do­la­ta­ik­kal, elté­ved­ni nem fog­nak, jó a sza­la­go­zás.

Ipoly­fö­dé­me­si kereszt. Hát igen. Sanyi nem vál­to­zik, de kínál. Van kis pohár meg van nagy pohár meg üveg. Süti is van, de az nem lénye­ges… Vidá­man kerül­jük meg a foci­pá­lyát és a Mária kegy­hely­nél Jani megint gyer­tyá­zik. Sze­rin­tem ezért jött.
Kele­nye épül-szé­pül. A kis­bolt­ban is bár­mit vehe­tünk, akár forin­tért is. A helyi magya­rok­kal elbe­szél­get­ve meg­tud­juk, hogy a válasz­tá­sok éjsza­ká­ján az egész falu fent volt. Ha győz­nek a kom­csik, akkor nekik végük! Nekünk is. Azt mond­ják: “Isten áld­ja a minisz­ter­el­nö­köt. Ja és még egy olyan kül­ügy­mi­nisz­ter, mint a miénk, nincs az egész vilá­gon.” Ez is igaz.

Ipoly­fö­dé­mes előtt a túra az 1938-as hatá­ron halad. Kép­zel­je­tek el egy 150 méter szé­les mezőt egy domb­ol­da­lon, két oldalt erdők­kel sze­gé­lyez­ve, úgy más­fél kilo­mé­ter hosszan. Tavaly itt hem­zseg­tek az őzek meg a szar­va­sok. Idén csak a túra­tár­sak hosszú sora tar­kít­ja a párat­la­nul gyö­nyö­rű tájat. Födé­me­sen bele­fu­tunk egy eskü­vő­be. Saj­nos nem marad­ha­tunk, de vala­hogy Sanyi már megint itt van. Megint egész Magyar­or­szá­gos kis poha­rak­kal kínál. A taka­ros kis falu apra­ja-nagy­ja az eskü­vőn, meg­ad­ták a mód­ját, az biz­tos. Biz­tat­juk Atte­szé­ket, hogy áll­ja­nak be ők is a sor­ba… Anna­ma­ri még csak-csak… Hát, az élet­ben is így szo­kott len­ni. Attesz sem úsz­hat­ja meg. Ami­nek meg kell len­ni, az meg­lesz.

A Med­ve-kútig ren­ge­teg szar­vas­mar­hát kerül­ge­tünk a bor­ja­ik­kal együtt. Én meg­es­küd­nék rá, hogy még bölény is volt közöt­tük. Tavaly óta meg­újult a for­rás. Szűz Mária vigyázz a víz tisz­ta­sá­gá­ra és a hazánk­ra, amely­nek hatá­rai nem azo­no­sak a poli­ti­kai hatá­rok­kal, hiszen itt is magyar emlé­kek­kel talál­ko­zunk!
Megint emel­ke­dünk. Magos-hegy. Rálá­tunk Tes­mag­ra. Pár éve még ott volt a túra vége és kenu­val vit­tek át a cson­ka-magyar oldal­ra. Ott aztán ami­kor szél­nek eresz­tés után beju­tot­tunk egy kocs­má­ba, hatal­mas derült­sé­get kel­tett, ami­kor egy beér­ke­ző túra társ meg­kér­dez­te, hogy lehet‑e itt forint­tal fizet­ni? Csak azzal lehe­tett.
Most viszont az iko­ni­kus Gál csa­lád ellen­őr­ző­pont­ja. Min­den évben vár­nak min­ket, főz­nek-süt­nek ránk. Bele­te­szik a szí­vü­ket-lel­kü­ket, meg a húst is. Van mit inni is. Job­bu­lást kívá­nunk Gál néni­nek, aki nagy térd­mű­tét­je elle­né­re itt van és készült a csa­lád­já­val. Jövő­re tán­co­lunk is. Köszön­jük szé­pen!

Innen Ildi­ék­kel (aki végig csi­cse­reg­te és moso­lyog­ta az utat) másszuk meg az utol­só hegyet, hogy még egy­szer fent­ről meg­cso­dál­has­suk az Ipoly-vidék e kis sze­le­tét, amely 103 évvel Tri­a­non után még min­dig magyar, és az is marad. A magyar­nak bűn­hőd­nie kell? Miért is?
Ipoly­híd­vé­gen a Hárs­fa ven­dég­lő­ben (ez most már las­san a törzs­he­lyem lesz) idén is lehet forint­tal fizet­ni. És itt is magyar tv adók men­nek.

A cél­ban a fahíd­nál idén is fer­ge­teg-par­ty. Evés (szarvaspöri)-ivás (Sanyi), csa­polt sör (kor­lát­lan mennyi­ség­ben). Tánc, zene-bona meg min­den. Együtt a nem­ze­ti oldal. Köszö­net a Haza­já­rók­nak ezért az auten­ti­kus túrá­ért! Csak az a torok­szo­rí­tó érzés ne len­ne, ami­kor az ember vissza­fe­lé jön azon a kes­keny kis fahí­don. Ott­hagy­tam vala­mit?! Vala­mit, ami­vel össze­tar­to­zom. Tud­já­tok, ami össze­kö­ti a hazát a hazá­val. Ha van köz­te­tek olyan, aki csak egy túrá­ra sze­ret­ne elmen­ni egész éle­té­ben, akkor ez a túra legyen az! Min­dent meg­kap, aki ide eljön: ter­mé­sze­tet, tájat, hazát, sze­re­te­tet. Ja igen, pálin­kát is (Sanyi). Ez egy kris­tály­tisz­ta, egy­sze­rű magyar világ, és amíg ott túrá­zunk, a Fel­vi­dék vissza­tér!

Tisz­te­let­tel: Ama­ti And­rás
Haza­já­ró