„Még áll a magas Rákóczi-hegy, ez az Apatelek és Borosjenő között elhúzódó széles hegygerinc, még keményen áll, pedig tengernyi török, magyar és román vér öntözte az alját. Itt portyáztak II. Rákóczi Ferenc hajdúi, valamikor török világ volt erre, még előbb pedig János Zsigmond király vaspáncélos vitézei ütöttek itt tanyát. A derűs Solymossy-kastély a Rákóczi-hegy aljában már békésebb időkben épült, német építőmesterek fabrikálták össze, ezek a falak csak 1848-ra és 49-re emlékeznek vissza, kávébarna attilás honvédekre, cifra ruhájú osztrákokra és torzonborz muszka vitézekre. Azután itt van a híres Rákóczi-pince, a maga sötét misztikumával és megfejthetetlen rejtélyével, még ez is emlékszik arra az időre, amikor a fejedelem hű sáfárjai ide hordták össze Mokra kincsét: az aranyló és rubintízű mokrai borokat. A fejedelem és környezete szerethette a bort, mert a feljegyzések szerint soha ki nem fogyott a nemes ital a pincéből.” (K. S.: Ami még a históriából megmaradt, 1926)
Teremnek-e még a Zarándi- és a Béli-hegység közötti síkból kiemelkedő vulkanikus Mokra-hegy évszázados szőlőültetvényei? Nem kérdés, teremnek bizony. Igaz, már nem a régi gazdáknak. A sziklába vájt ősi Rákóczi-pince üresen, romosan tátong már. Ahogy az apateleki református templom sem telik meg magyar élettel, hisz csak pár tucat magyar él itt. A báró Solymossy család 1834-ben épült kastélya meg elmegyógyintézet lett. És bár a kastély nem látogatható, a Mokra-hegynek csak az oldalából van kilátás, a pincék lepusztultak, a templomra felújítás vár, érdemes eljönni, betérni a templomba, hogy életben tartsuk egy szebb jövőért.
(A jelvényszerző mozgalom igazolópontja a református templom. A google mapson evangélikusként szereplő templom kulcsát a közeli Eros Supermarketben kapjuk meg.)

Ahogy a település neve is mutatja, ezen a vidéken a Jenő törzs szállásterülete lehetett a honfoglalás korában, és ez éppen elég, hogy itt is otthon érezzük magunkat. Kisjenőt amúgy már az Árpád-korban említik az oklevelek, mint Jób esztergomi érsek birtokát. A település mára egybeolvadt a Fehér-Körös túlsó partján álló Erdőheggyel. Erdőhegy és Kisjenő birtokosai békésen éltek egymás mellett a Fehér-Körös két partján az évszázadok folyamán. Egy összetűzésről mesélnek a krónikák: 1507-ben Erdőhegyi Balázs, Miklós és Bernát fegyverekkel megtámadták a váradi káptalan kisjenői hídját, mert elégedetlenek voltak a hídvám szedésével. Ez után saját területükön egy új hidat építettek.
A Fehér-Körösön átívelő stratégiai fontosságú híd – ahol ma percenként tucatnyi kamion robog – mindig is Kétkörösköz déli kapujának számított; 1489-ben említik először Corvin János tulajdonaként. A folyó balpartján, az egykor különálló Erdőhegy településrész ősi múltját a 13. századi eredetű református temploma mutatja. Előtte a hősi emlékmű már a világháborúkban hozott áldozatokról tanúskodik. A templom falán találjuk Kerekes Ferenc matematikus emléktábláját, aki a település híres szülötte. A település 20 százaléka ma is magyar, ez körülbelül 1300 lelket jelent. Kisjenő református egyházközségéhez tartozik a közeli Szapáryliget is, ahol szintén magyar közösségre lelhetünk. Szapáryligettől délre, az egykori vármegye egykori névadójában, Zarándon azonban ma már hiába is keresünk magyart.
(A jelvényszerző mozgalom igazolópontja a református templom.)

1895. szeptemberét írtuk, József nádor unokája, a Habsburg–Lotaringiai-ház ún. magyar vagy nádori ágából származó főherceg, az Aranygyapjas rend lovagja, Lotaringiai László főherceg Kisjenőre utazott, édesapjának Arad megyei uradalmára. Szeptember 2-án kíséretével, Libits Adolf királyi tanácsossal és Szkallák erdésszel, Frank erdésszel és Marék intézővel vadászni indult az ágyai erdőbe, ahol egy vadmacskát lőtt, amely azonban menekülni próbált. A főherceg a puskatussal akarta leütni, de fegyvere elsült, és a golyó a jobb combjába fúródott. A lövés után még pár lépést tudott tenni, majd összeesett, és pár percre eszméletét is elveszítette. Amíg a kocsira vártak, a főherceg egy cigarettát is elszívott. A sérültet bevitték a kisjenői kastélyba, sebeit bekötözték. Fájdalmai enyhítésére morfium injekciót kapott. Szüleit értesítették a balesetről, akik Janny Gyulával, a Vöröskereszt Egyesület kórházának főorvosával leutaztak fiukhoz. A főherceget Budapestre kellett szállítani, ehhez a magyar királyi államvasutak egészségügyi kocsiját vették igénybe. László főherceg szeptember 4-én érkezett meg Budapestre. A Vöröskereszt Egyleti Kórházába (a mai Sportkórház hátsó kapuja, Győri út 15.) vitték, és még aznap megműtötték. Másnap viszont az orvosok észrevették, hogy vérmérgezést kapott és sebe üszkösödni kezdett. A főherceg 6-án délelőtt, 10 óra 47 perckor meghalt.
A Vasárnapi Újság 1895. december 1-én megjelent lapszámban írja: „Néhány héttel a László főherceg halálát okozó végzetes szerencsétlenség után József főherceg családjával Kis-Jenőre utazott, hogy a szerencsétlenség színhelyét megtekintse.… Az ágyai szerencsétlenségnek felejthetetlenül szomorú helyét, azt a helyet, a hol László főherceg halálosan megsebesülve összeesett, József főherceg feliratos emlékkővel jelöli meg, … és kápolnát emeltet.” Egy évvel a tragédia után a kápolna elkészült. A kápolna építése után egy kálváriát is állítottak László főherceg emlékére. Trianon után a kápolnát megrongálták és kifosztották, a természet kezdte visszahódítani a területet, Pántya Elemér kisjenői plébános kezdeményezésére azonban újjáépítették. Az újraszentelésen, 2005 szeptemberében jelen volt Habsburg Lotharingiai Mihály és felesége, akik anyagiakban is hozzájárultak a kápolna rendbetételéhez. A megemlékező szertartást azóta is tartják minden év szeptemberében az ágyai erdőben, a Szent László kápolnánál.

A jelvényszerző mozgalom igazolópontja a kápolna. A legkönnyebben Szinte felől közelíthetjük meg: elindulunk Seprős felé, majd egy jobb kanyar után befordulunk balra az aszfaltúton. Ezen 1,6 kilométert megyünk, majd egy földúton balra kanyarodunk. Ettől a kanyartól kb. 800 méter a kápolna.

Olosz Lajos: Köszönet az ágyai erdőnek

Tőzmiske, Ágya, Szintye, Kerülős
határán kanyargott a lusta, szőke Tőz.
Mindkét partján kék erdő sötétlett.
Őstölgyek alatt a nappal is sötét lett.
Kertünk lenyúlott az erdő közelébe.
Csalogatott csodáival titokzatos mélye.
Ahogy cseperedtem, beljebb-beljebb merészkedtem.
Minden nappal jobban szerelmese lettem.
Hal után villanó jégmadarat lestem.
Láttam a borzot megtérni várába,
alkonyatkor őzeket jönni itatóra, cammogó emséket
fürdeni a tóra,
erdőnyiladékon fenséges aganccsal
szarvasbikát állni égnek szegett nyakkal,
szálerdőn sompolygó vörössárga rókát,
fészkére leszálló szénfekete gólyát.
Hallottam kurrogni erdei szalonkát,
jajgatni felhők közt vonuló vadlibát,
csalogányok éjféli Mozart-áriáját,
az égbe fúródó pacsirta trilláját,
illatozó rétek kabócazenéjét,
rezgő fűszálaknak selyemzizzenését.
Szaggattam szamócát, szedegettem szedret,
csokorba virágot, világszépet, ezret.
Megittasodtam akácok, hársak illatától,
gyöngyvirág, ibolya, menta italától,
napsugár fényétől, alkony bíborától,
bodor bárányfelhők opálos fátylától.
Ezt a sok-sok kincset mind az erdő adta
és az a szomjas, álmodozó
gyermekifjú kapta,
akit elkísértek alkonyatszálltáig,
esthajnali csillag égregyúlásáig,
harangkondulásig.

Kisjenő és Nagyzerind közt egy nyárfasor kíséri az utast Ágyára, amely szerényen meghúzódik a Zarándi-sík egy kies szegletében. Már az Árpád-korban lakják, ekkor a váradi káptalan birtoka volt, majd 1650-től a borosjenői vár tartozékai közé sorolták. A 18. század végétől József Antal János főherceg kisjenői uradalmának része volt. 1895. szeptember 2-án az Ágya környéki erdőben szenvedett végzetes vadászbalesetet László főherceg, József Károly főherceg 20 éves fia. A falu református temploma egy korábbi fatemplom helyére épült a 18. században.
De amiért korunk honismereti turistája lekanyarodik Ágyára, az Olosz Lajos költő, aki 1891-ben itt látta meg a napvilágot. A gyermek Olosz Lajos ötéves korában került el a szülői házból németboksáni nagybátyjához, a puritán életszemléletű Olosz Istvánhoz, akinek vakvezetője, felolvasója, titkára lett. Nagy hatással volt érzelemvilágára, jellemének formálására, általános műveltségének alakulására. Olosz Lajos távol maradt a nagyvárosok irodalmi kávéházaitól, vidéki magányában a költészet mellett kötelezte el magát. Reményik Sándor kisjenői látogatásakor ismerte meg Olosz Lajos költészetét, verseit magával vitte Kolozsvárra, és az Erdélyi Szemlében, majd a Pásztortűzben kezdte közölni őket. Reményik szerint Olosz költészete „csiszolatlan gyémántok nyers és szigorú világa”. 1967-ben az írószövetség tagja lett, elkezdődött Olosz Lajos visszahódítása, újrafelfedezése. „Vénségemre lettem az irodalomnak édesgyermeke” – nyilatkozta ekkoriban. Az Olosz által vezetett nagyzerindi Irodalmi Kör a költő 1977-es halála után munkássága iránti tiszteletből felvette a Olosz Lajos Irodalmi Kör nevet.
De nem csak Nagyzerinden emlékezhetünk meg Olosz Lajosról, hanem természetesen Ágyán is: szülőházán márványtábla emlékeztet a két világháború közötti erdélyi magyar líra kiemelkedő alakjára.

Olosz Lajos: Vers a vén cserfához

Te, vén cserfa, kit kiégetett a villám
és közeledsz a végedhez,
hamvadol,
ne sajnáld hajdani,
sötétzöld, gazdag lombodat,
ami most szőnyegként terül,
ha ledőlsz, békében alhatol.
Vannak hőslelkű ifjak,
kik fáklyaként égetik
lángoló szívük
és a szálló sziklákból
a dombok oldalán
ezernyi új lila fény fakad:
mernek már a lelkek álmodozni
a Körösök partján, a Leveles alatt.

(A jelvényszerző mozgalom igazolópontja Olosz Lajos szülőháza, amelyet a falu szélén találunk.)

A Zarándi-sík szívében fekvő Seprős nevének hallatán turista berkekben minden bizonnyal sokan felkapják a fejüket… „Hol is hallottam erről a településről?” Ja igen!! Czárán Gyula! És valóban, itt, Seprősön született 1847. augusztus 23-án a „magyar turizmus atyja”, a „bihari turistaság apostola”, természetjáró és barlangkutató, az egyik első magyar turisztikai szakember, útépítő, barlangkutató és szakíró. Nem mellesleg földbirtokos.
Seprősről a 18. században hallani először, ekkor Rajnald modenai herceg birtoka volt, majd a királyi koronára szállt. 1750-ben öt össze nem függő házcsoportból állt, utcaszerkezetét is csak 1780-ban szabályozták. 1822-ben I. Ferenc király a seprősi uradalmat a gyergyószentmiklósi örmény Czárán családnak adományozta. A Czárán család 1824-ben újra kívánta osztani a falu határát, ami nem nyerte el a helyi román jobbágyok tetszését. A helyzet odáig fajult, hogy a szolgabíró június 19-én katonákat hívott a faluba, de a jobbágyok fegyverrel űzték el a szolgabírót, a katonákat, majd az odaérkezett alispánt is. A vármegye ekkor egy századnyi katonát vezényelt ki, akik 30 napig tartották megszállva a falut. 1825. szeptember 25-én a vármegye elrendelte a parasztok részleges kártalanítását elvett gyümölcsöseikért. Kissé javítandó a magyarság arányát, 1854-ben a Czárán család húsz dohánytermesztő magyar családot telepített Seprősre, 1882-ben pedig Czárán Tivadar ötezer forintos alapítványt tett magyar tannyelvű, tandíjmentes iskola létesítésére. Az iskola 1887-ben kezdett működni és 1906-ban már négy tanerős volt. Ennek ellenére az 1909–1910-es tanévben 308 diákjából 245 volt román anyanyelvű.
Az 1847-ben született Czárán Gyula is Seprősön végezte az elemi iskolát, középiskolai tanulmányait Aradon kezdte, majd Pozsonyban folytatta. Mérnök szeretett volna lenni, de apja kívánságára jogi tanulmányokat folytatott Budapesten 1865-1867 között, majd Bécsben. Egy súlyos betegség után kénytelen volt befejezni tanulmányait és 1871-ben hazatért Seprősre, hogy betegeskedő apja helyett gazdálkodjon. A gazdálkodás és a jog helyett azonban inkább kirándulni szeretett: beutazta Erdélyt, a Magas-Tátrát és az Alpok-hegységet. Már elmúlt 40 éves, mikor végzett a Selmecbányai Erdészeti és Geológiai Egyetemen. Mikor atyja, Czárán Gergely 1890-ben meghalt, seprősi birtokait bérbe adta és jövedelméből Menyházán villát bérelt, ahol a teleket töltötte, az év többi részén a bihari hegyeket járta.
Így például lemaradt az 1903-as seprősi tisztújításról is, mikor a helyiek többsége a szocialista eszmékkel kampányoló Iosif Mateit szerette volna bíróként látni. A hatóságok katonai erőt vezényeltek a faluba, akik megöltek hét seprősit. A bíróválasztást végül mégis Iosif Matei nyerte.
Az igazukhoz oly harcosan ragaszkodó seprősiek pár évtized múltán is hallattak magukról: 1949. július 31-én lakói fellázadtak a terménybeszolgáltatási rendszer és a mezőgazdaság tervezett kollektivizálása ellen. A sokaság feldúlta az állami gazdaságot és a termelőszövetkezetet, felgyújtották a községháza levéltárát és elvágták a telefonvezetéket. Az állami gazdaságnál tartózkodó három főtisztet megölték. A faluba vezető utakhoz felfegyverzett őröket állítottak, akik megfutamítottak egy három milicistából álló járőrt. A másnap kivezényelt negyven milicista és negyven határőr némi tűzharc után leverte a lázadást. Ötvenhét főt letartóztattak, a rögtönítélő bíróság négy főt halálra, többeket hosszú börtönre ítélt, a kivégzettek holttestét elrettentésül az út közepére dobták.
De ekkor már se híre, se hamva a Czáránoknak: 1958-ban a Czárán család sírkápolnáját lebontották, harangját Málnásfürdőre vitték, a család itt nyugvó tagjainak maradványait a temetőben hantolták el. A két klasszicista Czárán-kastély közül az egyikben a községháza, egy másikban az óvoda működik. Előbbiben született 1847-ben Czárán Gyula, így nem meglepő, hogy a jelvényszerző mozgalom igazolópontja a kastély előtti tér.

Simonyifalva római katolikus temploma előtt egy nem mindennapi ipartörténeti emlék, egy sínpár készteti megállásra a turistát. Hajdan erre járt a Gyulából induló keskeny nyomtávú kisvasút, amely 1906 és 1919 között teljesített szolgálatot, fellendítve a Fekete-Körös mente kereskedelmét és személyforgalmát. Ma már csak ez az emlék maradt belőle a katolikus templom előtt.
Egyébként a neogótikus katolikus templom 1914-ben épült Amschlinger Ferenc plébános idejében, Siegel Albin osztrák építész tervezésével és vezetésével. A toronyban az aradi Hönig műhelyben öntött három harang „lakik”. A templom belső felújítására 2022-ben került sor.
Simonyifalva nem olyan régi település: a török időkben hányattatott sorsú falu a 19. század első felében kezdett új életet. A napóleoni háborúkban eladósodott kincstár eladja Arad megyei birtokait, amit 1819-ben a legendás hírű Simonyi József óbester vásárol meg a kamarától Bélzerinddel együtt. A hányatott sorsú óbester nem sokat törődött új birtokával, de a család, mint minden kétkörösközi új tulajdonos, hozzálátott a majorság megszervezéséhez. A jobbágyföldeket elkülönítették a tagosított uradalmi földektől, az addig szabadon használt nagy kiterjedésű közlegelőt is kettéosztották községi és uradalmi legelőre. 1853-ban császári pátenssel a Simonyi család lett a vadászi határ és a hozzá tartozó puszták polgári tulajdonjogú ura Bélzeréndtől egészen a magyar nyelvhatárig, Csermőig. A gazdaság modernizálásához tőkére lett volna szükség, Simonyi óbester fia, Simonyi Lajos báró, 48-as huszártiszt és politikus más megoldást választott: birtokának keleti részén kivágatta a többszáz esztendős mocsári tölgyerdőt, a helyét fölparcellázta, elárverezte, és telepeseket toborzott ide. 1882-ben érkeztek az első telepesek; érdekes, hogy a telepítés magánjellegű volt, állami segítség nélkül. A település nevét báró Simonyi József huszárezredesről, vagyis a legendás hírű Simonyi óbesterről kapta.
A Simonyiak háza ma a család kiváló sarjainak emlékét őrzi. Itt született Simonyi Imre költő (1920–1994). A község közadakozásból és adományokból, megvásárolta a szülőházát és emlékházzá alakították, melynek egyik szobája a katona, másik a költő életét mutatja be. A középső szobában gazdag helytörténeti kiállítás a múlt hagyományos tárgyait, emlékeit mutatja be, és Molnár János régészeti kutatásainak leleteit. A fekete márványól készült emléktáblák, barnára festett beton keretben lettek elhelyezve. Felül a “CASA SIMONYIAK HÁZA” felirat olvasható, alul a három plakett, felül középen a falu címere, kétoldalt Deák Árpád szobrászművész alkotta domborművek helyezkednek el. A Simonyi József Óbestert ábrázoló dombormű másolat, Simonyi Imre plakettje viszont új, másolata bekeretezve az emlékház szobájában látható. 1945. január 15-én a szovjet katonák a román karhatalom segítségével összeszedték a németeket: a Szovjetunió haláltáboraiba hurcoltak emlékművét a Simonyi Ház udvarán állították fel.
És ha már Simonyifalva, akkor ne feledkezzünk el a 2000-ben itt született Zsóri Dánielről, aki a Debrecen színeiben 2019. február 16-án a Ferencváros ellen góllal mutatkozott be a bajnokságban: a 81. percben csereként lépett pályára, és a 93. percben 15 méterről ollózott gólt. A találatot a díj történetében első magyar játékos által elért gólként jelölték a Puskás Ferenc-díj tíz, majd három legszebb találata közé, amelyet végül a milánói Scala operaházban 2019 szeptemberében megtartott FIFA-díjátadó gálán meg is nyert, Lionel Messit és Juan Fernando Quinterót megelőzve. A település központját egyébként a focipálya uralja, mellette találjuk a jelvényszerző mozgalom igazolópontját, a Simonyi Házat.
További információk Simonyifalváról.

Simonyi Imre: Rendületlenül

S ha másként nem – hát legbelül:
hazádnak rendületlenül.
S ha restelled, hogy hangosan;
nehogy meghallja más, kívül?
Hát szakálladba dörmögd, hogy:
nincs hely számodra e kívül.
De aztán – rendületlenül!
Ezt aztán – rendületlenül!
Hogy e-kívül, hogy e-kívül:
nincs más belül, nincs más belül!

Az Árpád-kori Vadász – nem meglepő módon – a királyi vadászokról kapta a nevét. A középkorban még jelentős település a kuruc harcokban elpusztult, majd a 18. században újra települt. A 19. század második felében módos falunak számított, tanyarendszerrel, nagy gulyával és ménessel; 1900-ban legnagyobb birtokosa Tisza Kálmán volt. Az 1980-as években már a román kommunista falurombolás réme fenyegette, de végül megmenekült. Megmaradhatott Árpád-kori temploma is, amelyben a középkori freskófestészet egyik legérdekesebb képe került elő. A 15. századi falképet Rómer Flóris régész fedezte fel újra: Krisztus keresztre feszítését ábrázolja, bal oldalán Szűz Máriával, jobb oldalán Szent Jánossal és Szent Péterrel. A templom másik ékessége az 1810-ben készült kazettás mennyezet.
Itt temették el 1832-ben Simonyi József óbestert és holttestét innen szállították 1913-ban Budapestre, a kerepesi temetőbe. Legendás hírű huszártiszt, kortársai „a legvitézebb huszár” kitüntető címmel illették. Itt temették el 1894-ben báró Simonyi Lajos politikust, a Wenckheim- és a Tisza-kormányok ipar- és kereskedelemügyi miniszterét.
(A jelvényszerző mozgalom igazolópontja a református templom. A kulcs miatt Papp József beszolgáló lelkészt kell hívni (0040257350615), aki értesíti a gondnokot.)

Simonyi József óbester a magyar hadtörténet egyik legismertebb katonája, ‘a legvitézebb huszár’, Simonyi (Simon) József vagyis Simonyi óbester, 1771. március 18-án született Nagykállóban. Apja, Simon Pál, mészárosként dolgozott, de őt jobban érdekelte a katonaélet, ezért 16 éves korában felcsapott katonának. Bár az anyja kiváltotta, de ő, mivel nagy csínytevő és verekedő volt, hatodikos gimnazistaként mégis maradt a seregben. Apja ismét kiváltotta és mészárosinasnak küldte Kecskemétre, de ő fél év múlva, 1787 végén újra huszárnak állt. Pályája tehát akkor kezdődött, amikor a 18. század egyik leghíresebb hadvezére, Hadik András éppen befejezte földi pályafutását.
A kiképzés után a Nádasdy Huszárezredhez került, ahol az öreg katonák eleinte elzavarták a komolyabb összecsapásokból, de 1788. november 11-én végre átesett a tűzkeresztségen. Azonnal meg is sebesült az arcán, de az év végére már frájter (legalacsonyabb rangú katona) volt. Bő két év elteltével már vicekáplár volt, s mivel közben meghalt az édesapja, örökölt is egy kisebb összeget. Ezt azon nyomban elverte díszes ruhákra és könnyűvérű nőkre, s talán többször is megünnepelte, hogy 1789-ben megkapta az Ezüst Katonai Emlék Érdemérmet. Két év nyugalom után következtek a francia háborúk, s 1793-ban már strázsamester (őrmester) volt, s felderítőjárőrként kitűnően szolgált. Egy ízben tizenhat huszárjával szétvert egy hatvan fős francia őrjáratot, miközben egy szabályos párviadalban legyőzte a vezetőjüket. Az ilyen események nyomán már a brigadérosok asztalánál étkezett. Közben 1797-ben az Arany Katonai Emlék Érdemérmet is megkapta, s vicehadnagy lett, majd pár hónap múlva hadnaggyá léptették elő. Szinte példátlan karriert futott be, hiszen 1796-ban még csak huszárőrmester volt, egy évvel később már hadnagy, majd 1800-ban már főhadnagy. Ehhez persze az is kellett, hogy bátorságával és merészségével kiemelkedett társai közül. Még huszárőrmesterként egy váratlan rajtaütéssel 30 ágyút szerzett vissza a Garda-tónál, amely megalapozta hírnevét. 1802-ben megkapta a Mária Terézia-érdemrendet, két évvel később pedig osztrák bárói rangra emelték. Ezt elsősorban Wartensleben grófnak köszönhette, aki német létére (a honosítása után) magyarnak tartotta magát, s pártfogolta a magas körökben. Persze az is szerepet játszott, hogy 50 emberével több száz franciát ejtett fogságba, és számos lovat is szereztek. Báróként a Simon vezetéknevet Simonyira változtatta és a Vitézvári előnevet kapta. A bárói címét hivatalosan Szabolcs vármegye közgyűlése előtt hirdették ki 1807-ben. Aspern után főstrázsamester (őrnagy) lett, a kulmi csata után pedig már alezredes. Alig öt hétig volt viceóbester, majd óbester vagyis ezredes lett. A későbbiekben sem fogta vissza magát, hiszen részt vett a wagrami és lipcsei csatában is, ahol egy golyót kapott a mellébe, szerencséjére azonban a zsebében lévő tárca felfogta a golyót. Az utolsó bravúrja 1814. február 20-án volt, amikor Lyon mellett, az áradó Rhone folyón éjszaka átúsztatva keltett nagy zavart a franciák között. 1815-ben magyar bárói rangot kapott, majd újabb kitüntetések következtek, de nem csak az osztrák Lipót-rend birtokosa lett, hanem orosz, porosz és hesseni kitüntetés is járt neki. Összesen 72 (más források szerint 67) kitüntetést kapott a katonai szolgálata alatt. Ennek eredményeképpen testén számos pontosabban számtalan kardvágás, szúrás és egyéb sérülés volt.
Nehezen találta meg a békebeli életet. 1822-ben feleségül vette egy magas rangú osztrák tiszt árván maradt lányát, Leiner Teréziát. A gazdag hozományból nagyúri módon éltek, s összesen négy gyermekük született. Két kisebb fiú kisgyermekkorban elhunyt, a legnagyobb fia később kereskedelmi miniszter lett, a lánya pedig egy tábornok felesége. Nem tudta kezelni a helyzetet és a békeidőben is kíméletlenül bánt az embereivel, amelynek eredményeképpen egyre gyakrabban szöktek meg a katonái. Statáriumot hirdetett, majd pár év alatt tizenkét halálos ítéletet hozott, amelyből négyet végre is hajtottak. Előbb 1825-ben marasztalták el, amikor dorgálást kapott és laktanyafogságra ítélték, de Lajos főherceg utasítására újabb vizsgálat indult. Így 1828-ban előbb felfüggesztették, majd eljárás alá vonták. 1829-ben tizenegy hónapos foglárfogságot szabtak ki rá, de a Katonai Fellebviteli Bizottság aztán 1830-ban kétévi várfogságra ítélte. Mellékbüntetésként rangjától, címétől és kitüntetéseitől is megfosztották, amely érzékenyen érintette.
Az Udvari Haditanács is érezte ennek súlyát, így ez utóbbi büntetésben királyi kegyelemre javasolták a 38 éves szolgálatára való tekintettel. A király azonban elutasította a kérvényt, így 1831. április 23-án rangfosztva vonult be az aradi börtönbe, hogy büntetését letöltse. Mindez azért furcsa, mert gróf Széchenyi István, akinek egykor a parancsnoka volt, saját visszaemlékezéseiben leírta, hogy a per körül nem volt minden rendben, az idős óbestert indokolatlanul hurcolták meg. Éppen Aradon volt fogságban, ahol másfél évtizeddel később a honvédtábornokok várták a sorsukat. A társai mindent megtettek érte, s a várparancsnok a saját lakásával szemben alakíttatta ki a “celláját”, s mindennap vele ebédelt. Egy év fogság és a katonai becsületének elvesztése azonban megtörte lelkileg. Mindennek eredményeképpen Aradon halt meg 1832. augusztus 23-án. A testét a vadászi birtokán temették el, majd közel 80 év elteltével kerültek a hamvai a kerepesi temetőbe. Személye bekerült a magyar hadtörténet halhatatlanjai közé. Alakját számos mű örökítette meg, még Jókai is írt róla, de Móricz Zsigmond Nyilas Misije is balladát készült írni a tetteiről.

A Fekete-Körös bal partján bújik meg Bélzerénd, a Simonyiak egykori birtoka, egy igen életrevaló magyar falu. Ennek az életrevalóságnak ékes bizonyítéka a református gyülekezet és a közösség templomának több évszázados története. A református gyülekezet a reformáció után 1540 táján alakult a Fekete-Körös, a Tőz és a Leveles folyók torkolatánál. A borosjenői várkerülethez tartozott, első temploma egy kicsi, fatornyos épület volt, mely a faluval együtt 1575-ben egy forró nyári napon lekvárfőzés közben leégett. Az újabb református templomot az 1775-ös tűzvész tette tönkre. 1835-ben épült újra templom, amit az 1879-es árvíz után új helyre kellet költöztetni: a nyakas kálvinisták ökrös szekérrel hordták a régi templom tégláit az új helyre, hogy 1892. május 25-én sor kerüljön az ünnepélyes alapkő letételére. Ez az új templom 1909-re lett kész, ma is a falu büszkesége, legutóbb 2014-15-ben újították fel. Már csak ezért is megérni betérni a színmagyar Bélzeréndre.

„A vidék ura egy vadászaton megsebzett egy szarvast. Az uraság nagy szelindek kutyája üldözőbe vette, de nem bírta utolérni. A kimerült kutya a Körös vizét átúszva leheveredett a folyóparton és elpusztult. Halálának helyét az emberek Nagy Szelindnek, azaz Nagyzerindnek nevezték el.”
Így szól a Fekete-Körös menti község eredetmondája. A tudósok már azt mondják, Koppány apja, Tar Zerind után kapta a nevét. 1241-ben a Váradot megtámadó Kádán tatár kán serege az Arad felé menekülő lakosság nyomába eredt, útközben kifosztva az útbaeső falvakat is. Feketegyarmat és Nagyzerind népe is részt vett ekkor a „nadabi sziget” tatár elleni védelmében. A Rákóczi szabadságharc is feldúlta, majd 1735-ben a zerindiek a békésiekkel szövetkezve, II. Rákóczi Ferenc Rodostóról való hazahívására készültek. Az Erdőhegy mellett gyülekező sereg, tábori papja Szilay János zerindi lelkész volt, akit elfogtak ugyan, de 1736. április 28-án büntetés nélkül elbocsátották. 1818 után, amikor József főhercegé lett a térség ura, sor került a határrendezésre is, amelynek során sok jó minőségű szántóföld helyett rosszabbakat mértek ki a jobbágyoknak. Az 1848-as jobbágy-felszabadító törvények a telkes jobbágyokat szabaddá tették, de a zsellérek ugyanúgy föld nélkül maradtak.
1849-ben a közeli Világoson tette le a fegyvert a magyar sereg az oroszok előtt, akik Nagyváradra, az orosz főhadiszállásra szállíttatták a foglyokat. Ide azonban csak Görgei és környezete jutott el, mert Paszkevics a honvédek letartóztatásának helyéül Sarkadot jelölte meg, amikor már a foglyok Szalontánál jártak. Közben azok egyharmada elszökött, a tiszteket pedig Zerinden szállásolták el. Augusztus 16-án délután 2 órakor a honvédtiszteknek és honvédeknek kihirdették Zerinden a Sarkadra történő indulás időpontját, a közlegények és altisztek szabaddá váltak. Ennek emlékére 2002. október 6-án Zerindi Amnesztia felirattal márványtáblát avattak a főtéren. Szájhagyomány szerint a szabadságharc idején egy éjszakát, egy templom körüli ház padlásán bujkált Jókai Mór, és elfogása előtt Kiss Ernő tábornok. Az aradi tizenhárom vértanú tiszteletére az 1930-as években Samu Gál Lajos, akkori kisbíró, a piactér mögé tizenhárom diófát ültetett, amelyekből néhány még napjainkban is él a Piactéren.
Földosztásra ismét, csak a rendszerváltás után, 1991-től került csak sor földosztásra, addig számos puszta, falu pusztult el Zerind határában, például Békás-Ősi-puszta, amelynek földjét a környező falvak felosztották egymás között. Minden határrésznek megvolt a maga funkciója, a sóskúti legelőn és a Sziki-kútnál legelt a falu csordája, Nagyhányóson a ménes és a gulya, Kétlaposnál az ökörcsorda, Disznókútnál a csürhe, míg a Kaszálón és a Hosszúréten a birka. A Cserépszínnél és a Libalegelőn a libák legeltek, ezek a zerindi kövér libák számos város piacain keresettek voltak.
Zerind egyik jellegzetes építménye a malom, amely még ma is működik, 2005-től van ismét magántulajdonban. A mai református templom az egykori Árpád-ház korabeli kápolna romjain épült. 1994-ben állították fel a református templom előtt a világháborús áldozatokat és a mindenkori hősöket megörökítő emlékoszlopot, de kopjafa emlékezik az 1956-os forradalom áldozataira is. A művészek által felajánlott és alkotótáborokban készült képekből álló zerindi galéria 1974-ben jött létre adományokból, az ország első falusi képtáraként… mert azokban a varázstalanító, lélekgyilkos 70-es években is hittek még a művészet csodájában. A galéria a Piactéren található.
Az 1989-es rendszerváltás után a népességapadás Zerinden is egyre nagyobb méreteket öltött, ennek oka az alacsony születésszám és a közeli városokba való költözés volt. A fokozatos lakosságcsökkenés azonban kezd megállni, és a rohamos Magyarországra vándorlás is csökkent. Egyre kevesebben költöznek be faluról városra, sőt inkább városról költöznek ki Zerindre. A sok vész ellenére megmaradt Nagyzerind erős magyar közössége, amelyet a helyi Ibolya néptánccsoport is kiválóan reprezentál.
Aki megéhezik, az a magyar kézben lévő Zerind Panzióban tud jó magyar ételeket enni.
(A jelvényszerző mozgalom igazolópontja a Fekete-Körös partján álló református templom kertje.)

Nagyzerind után alig tesz meg pár kilométert a Fekete-Körös a trianoni határ felé, máris Feketegyarmatra ér. A környék az ősi magyar hitvilág egyik fontos központja lehetett, mivel a közelben volt Vata és Ajtony nemzetségi szállásközpontja is. Ahogy Arad vármegye monográfusa, Márki Sándor leírta: „Igricek, hegedősök laktak a Fekete-Körösbe ömlő Tőz vidékén is.” A falu neve a Gyarmat törzsnévből származik, amelyet már Rogerius mester is megemlített a tatárok pusztításáról szóló Siralmas énekében. A településtől nyugatra halad el a szarmaták által 324 és 337 között épített, az Alföldet körbekerülő Csörsz-árok vagy más néven Ördögárok nyomvonala. A 13. századi román stílusú templom ma már a református közösséget szolgálja. Belsejében középkori freskók kerültek napvilágra, amelyek a Szent György-legenda mellett megörökítették Szent Annát, ölében Máriával és Jézussal.
Természetesen a jelvényszerző mozgalom igazolópontja a református templom. A freskók megtekintése ügyében bátran keressük a falu agilis lelkipásztorát, Nemes Emilt (telefonszám: 0040257355633).

„A mostan fennálló nagy torony egy apátságnak maradványa, mely fundáltatott Szent László magyar király által és Szent Tamás apostol nevéről volt szentelve. Sok ideig fennállott virágzó állapotban, de végre a sok régi ellenséges időkben, a török-tatár háborúkban és a kurucok revoluciójában elpusztult. Harangjaiból a törökök ágyút öntöttek.” (1827-es egyházi anyakönyv)
Ahol a Tőz beletorkollik a Fekete-Körösbe, egy híd kel át a folyón. Ezt az átkelőt őrzi az egykor fontos vámszedőhely, Tamáshida. Ma már nehéz elképzelni, de a 13. században Rogerius még „megerősített német városként” említette. Később a Rátold nemzetség birtoka volt, ahol az erdélyi rendek országgyűléseket is tartottak. A Zarándi-sík legjelentősebb Árpád-kori emlékének, a román stílusú templomnak már csak romos tornya emlékeztet Tamáshida fénykorára.
A jelvényszerző mozgalom igazolási pontja a templomrom. Amennyiben be van zárva a kapu, a Körös felé eső következő házban lakó magyar bácsi kinyitja azt.

Nem hemzseg a kúriáktól, kastélyoktól a Partium, ezért is akad meg az utazó szeme minden egykori főúri hajlékon. Ilyen hajlék az illyei Miskolczy-kúria is, amely a 20. században épült historizáló stílusban. A település központjában, a főút mentén álló épület ma orvosi rendelő és gyógyszertár is működik benne. Főhomlokzatát lábazatból kiinduló falpillérek tagolják, amelyek tornyocskákként, magasan kiemelkednek a falsíkból.

A jelvényszerző mozgalom igazolópontja a kúria.

Egy legenda szerint amikor a tatárok dúlták a Zarándi-síkot, egy szomszédos faluban élő asszonyt addig zsaroltak, míg el nem árulta, hogy lehet megközelíteni a kulcsfontosságú Tamáshidát. Akkor terjedt el a mondás, hogy “ránk hozták a bajt”, s lett a falu neve Mezőbaj. Szerencsére – Trianont leszámítva – nincs olyan nagy baj Mezőbajon, az 1826-ban épült református templom is szépen megújult, ez is jelzi a közösség életerejét. A templommal szemközti házban lakó lelkész házaspár, Demeter Szilárd és Demeter Márta a zenén keresztül is közelebb hozzák a gyermekekhez az anyanyelvet. Egyházközségileg Mezőbajhoz tartozik Ant cseppnyi magyar közössége is.
A jelvényszerző mozgalom igazolópontja a mezőbaji református templom.

Erdőgyarakon mai szemmel nézve három fontos dolog is történt a 19. században: 1831-ben megépült a református templom, 1860-ban a településre költözött Lovassy László az országgyűlési ifjúság egyik vezetője, aki az 1830-as években a Habsburgok börtönében sínylődött, illetve megépült a Tisza-kastély eklektikus stílusban. Utóbbi építtetője gróf Tisza Kálmán volt. A birtok az 1900-as évekre a Tisza család központi uradalma lett, fénykorában óriás vadaspark övezte. Az itt létrehozott mintagazdaságot csak az 1945 utáni államosítások számolták fel. A kastélyban a román szocializmus idején sportüdülő és edzőközpont működött, majd fogyatékos gyermekeket gondoztak benne. Mikor a kommunizmus bukása után fény derült az ott uralkodó körülményekre, megsemmisítő táborhoz hasonlították. A falutól délre található kastélyt az örökösök Tisza Kálmán és Tisza György hosszú pereskedés után szerezték vissza, magántulajdonban van, így nem látogatható.
Így nem marad más Erdőgyarakon, mint megnézni a református templomot, amely a falu központjában, egy mellékutcában áll, és amely a jelvényszerző mozgalom igazolópontja.

A néphagyomány szerint a bihari Erdőhát egyik dombján temették el Árpád vezért. Ezért is lett a domb melletti falu neve Árpád. Ami tény, Árpád települést az 1390-es évek végén Zsigmond király adományozta a Csáky családnak, akik az 1800-as évek közepéig birtokosok is maradtak itt. Utánuk a falu a Markovits családé lett, akiknek kastélyát a kommunisták államosították. A kastély kívülről megtekinthető. A 18. századi református templom kertjében a magyar összetartozás és a történelmi haza oszthatatlan egységének jelképe, a Magyar Szent Korona emlékhelye dobogtatja meg a magyar szívet.
A faluban nevelkedett az erdélyi népi irodalom egyik ösvényvágója, Erdélyi József, aki Trianon után a csonkahonba menekült, de micsoda sors: az 1945-ös szovjet kommunista megszállás után visszaszökött Erdélybe, s Árpádon bujkált. 1947-ben aztán csak visszatért családjához Budapestre, ahol végül három évre ítélték. Emléktábláját a templom falán találjuk, míg a jelvényszerző mozgalom igazolópontja a református templom található Szent Korona emlékhely.

Erdélyi József: A magyarokhoz

Kinek hazád hét szakadék ország
s börtönöd saját maradék országod,
hol nyomorít tenger adósságod!
A villámló-dörgő fellegekre
tekints fel és örök Istenedre
bízd a jövőt, magad élj a mával,
véred-jogod csepp maradékával.
Tekints körül a vak villámfényben,
lásd magadat szomszédod szemében,
nyújtsd kezed a kezét nyújtónak
s vigasztald, hogy minden jól lesz holnap.