Az egyik jeles haza­fi emlé­két őrzi Baross­há­za. Egy kis dom­bok közöt­ti meden­cé­ben bújik meg a régi Pru­zsi­na, ami 1899-ben új nevet kapott. Itt szü­le­tett ugyan­is 1848-ban a vas­mi­nisz­ter, Baross Gábor.

Baross Gábor erő­sen kötő­dik e föld­höz. Tren­csén megye főjegy­ző­je is volt, 1875-ben a puchó-illa­vai kerü­let kép­vi­se­lő­je­ként került be a par­la­ment­be, majd köz­le­ke­dé­si és keres­ke­del­mi minisz­ter lett. Egész éle­tét a nem­zet szol­gá­la­tá­nak szen­tel­te.

A vas­mi­nisz­ter a köze­li Klo­bu­sic­ban álló díszes mau­zó­le­um­ban alussza örök álmát.

Haj­dan sza­ba­di kirá­lyi város volt Illa­va, egy­kor itt volt a szék­he­lye a Magyar Turis­ta Egye­sü­let Vág­völ­gyi Osz­tá­lyá­nak. Kolos­to­ra mára bör­tön­né lett.

A for­rá­sok sze­rint a várat a 13. szá­zad­ban egy bizo­nyos Zsám­bo­ki Sma­rag­dus ispán apja, Ajnárd épít­tet­te. Későb­bi bir­to­ko­sai, Csák Máté vagy Stí­bor vaj­da neve már töb­bet mond a Fel­vi­dé­ket járó turis­tá­nak. Utol­só tulaj­do­no­sa Pet­rő­czy Ist­ván volt, aztán 1672-ben meg­ér­ke­zett a várak hóhér­ja, Heis­ter tábor­nagy, és a föld­del tet­te egyen­lő­vé ezt az áldo­za­tát is.

Egy mél­tat­la­nul elfe­le­dett legen­dás magyar huszár, a „világ leg­öre­gebb kato­ná­ja”, Skul­téty Lász­ló, ali­as Gáb­ris szü­le­tett itt 1738-ban. 12 éves korá­ban mind­járt be is került egy huszár­ez­red­be, ahol 81 éven keresz­tül szol­gált. 22 hábo­rú­ban tel­je­sí­tett szol­gá­la­tot, örök­re zász­ló­tar­tó maradt. Úja­ra­don helyez­ték vég­ső nyu­ga­lom­ra. Romá­ni­á­hoz csa­tolt sír­he­lyét fel­dúl­ták és csont­ja­it átszál­lí­tot­ták Szlo­vá­ki­á­hoz került szü­lő­fa­lu­já­ba.

Az apró irt­vány­fa­lu egye­di fehér motí­vu­mok­kal díszí­tett fahá­za­i­ról és nép­mű­vé­sze­té­ről neve­ze­tes. A geo­met­ri­kus min­ták­kal sűrűn díszí­tett fahá­zai évszá­za­dos örök­sé­get hor­doz­nak.

Az egyik táj­ház a régi csics­má­nyi min­den­na­pok és a jel­leg­ze­tes nép­mű­vé­szet hagya­té­ka­it tár­ja elénk. Külö­nö­sen a sár­ga, narancs­sár­ga és piros szí­nek­ben tün­dök­lő hím­zé­sek­kel díszí­tett nép­vi­se­let őrzi a bal­ká­ni hatá­so­kat.

A 20. szá­zad ele­jén, a jobb élet remé­nyé­ben sokan ván­do­rol­tak el innen, főként Ame­ri­ká­ba. Akik marad­tak, meg­tar­tot­ták a hagyo­mányt, amely­nek ma már a turiz­mus fel­len­dü­lé­sét köszön­he­tik.

Tren­csén óvá­ro­sá­ba a 16. szá­za­di város­to­rony kapu­ján keresz­tül vezet az út. Kel­lett is az erő­dí­tés, hisz a Magyar Király­ság egyik leg­je­len­tő­sebb váro­sa min­dig is a hadak útjá­ban állt. Fel­so­rol­ni is sok, hány bir­to­ko­sa volt, hány­fé­le sereg és vesze­de­lem támad­ta. Tren­csén szo­mo­rú ese­mény hely­szí­ne volt 1708-ban. A város­tól dél­re Rákó­czi sere­gei súlyos vere­sé­get szen­ved­tek a csá­szá­ri­ak­tól.

És a tör­té­ne­lem fogas­ke­re­kei fel is őröl­ték magyar­sá­gát. A leg­újabb idők­ben a magyar múlt sok nyo­ma veszett el a város­ban. A vár alat­ti szik­la­fa­lon az első világ­há­bo­rú­ban elesett hősök emlé­ké­re 1916-ban szen­telt Hun­nia dom­bor­mű helyén ma már a huszi­ta Jis­kra János alak­ja dom­bo­ro­dik.

De van itt egy memen­tó, amit nem lehet csak úgy lecse­rél­ni. A fedett lép­csőn keresz­tül tör­té­nel­mi hazánk egyik múlt­ban és kiter­je­dés­ben is leg­na­gyobb várá­ba emel­ke­dünk. És a sok ost­ro­mot meg­élt ősi falak mesél­ni kez­de­nek. Meg­idé­zik Szent Ist­ván kirá­lyun­kat, a betö­rő tatá­ro­kat, az itt köt­te­tett béke­szer­ző­dést Károly Róbert, János cseh és Káz­mér len­gyel király között. Itt dübö­rög­nek előt­tünk a cseh huszi­ták, a Habs­bur­gok, és Bocs­kai sere­gei, és 1622-be lép­ve itt lát­juk meg­csil­lan­ni a Szent Koro­nát is. Aztán bevo­nul a vezér­lő feje­de­lem, Rákó­czi Ferenc, hogy végül gon­dat­lan oszt­rák hely­őr­ség vegye be magát a falak közé. Így érke­zünk el az 1790-es évhez, ami­kor egy tűz­vész pusz­tít­ja a várat. Azóta védel­mi sze­rep nél­kül, turis­ta lát­vá­nyos­ság­ként mere­dez­nek meg­újult tor­nyai, de legen­dá­it még nem emész­tet­te fel az új világ­rend.

Tren­csén­tep­lic meleg­vi­zű, gyógy­ha­tá­sú for­rá­sa­it már a római kor­ban ismer­ték. Tör­té­nel­mi hazánk egyik leg­ré­geb­bi für­dő­köz­pont­ja a király­ság ide­jé­ben mél­tán érde­mel­te ki a „Kár­pá­tok gyön­gye” nevet. A Csesz­ne­ky csa­lád ősi bir­to­ka, „Ter­ra Tep­li­ca” a 13.-tól egé­szen a 19. szá­za­dig a tren­csé­ni ura­da­lom­hoz tar­to­zott. Első für­dő­te­le­pét az 1500-as évek­ben az Illés­há­zy­ak emel­ték, akik közel negyed évez­re­dig vol­tak a bir­to­ko­sai. Az a neme­si csa­lád, amely nem a haszon­le­sés­ben, hanem a gond­ja­ik­ra bízott érté­kek köz­kinccsé téte­lé­ben gon­dol­ko­zott.

A bir­to­kot később a bécsi ban­kár Sina csa­lád vásá­rol­ta meg és fej­lesz­tet­te tovább. Ők épí­tet­ték az ere­de­ti ori­en­tá­lis stí­lu­sát máig őrző Ham­mam für­dőt is, de per­sze azóta már busás belé­pő­díj is kell a gyógy­víz élve­zé­sé­hez. Oda­bent ma is a régi szi­go­rú rend­sza­bá­lyok ural­kod­nak. Tren­csén­tep­lic közel 40 fokos vize főleg a mozgás­szer­vi- és ideg­rend­sze­ri meg­be­te­ge­dé­sek­re nyújt gyógy­írt.

A hegy­ség leg­ma­ga­sabb tömb­je, a Köz­pon­ti-Sztrázsó. Az erdők fölött, a csúcs alat­ti tisz­tás­ról ked­ve­ző­ek a kilá­tá­sok. Mögöt­tünk a Sztrázsó kele­ti szom­széd­ja, a Kis-Fát­ra jel­leg­ze­tes szik­la­csú­csa, a Klak vagy­is „Orr­kő” eme­li fel szik­lás orrát.

Maga a Sztrázsó-csúcs egy merész mész­kő­szik­la, ami remek kilá­tó­he­lyet biz­to­sít­va sza­kad le a nyu­ga­ti olda­lon a Zsol­ti-patak völ­gyé­re.

Távo­labb a tren­csé­ni hegye­ken túl a Vág-völ­gye.