„Az ördög vigyen el, ha át nem megyek raj­ta.” – így szólt 1849. feb­ru­ár 5‑én Guyon Richárd ezre­des, ami­kor fel­te­kin­tett a csá­szá­ri erők bito­rol­ta Bra­nyisz­kói-hágó­ra. Mert ha egy­szer a haza, és Gör­gei Artúr, a fel­du­nai had­test tábor­no­ka azt kíván­ja, hogy sza­bad legyen az út Kas­sá­ra, akkor sza­bad is lesz. A sza­bad­ság har­co­sai ren­dü­let­le­nül tör­nek elő­re, élü­kön Guyon ezre­des­sel, fel a gyil­kos mere­dé­lyen, és a csá­szá­ri per­gő­tűz köze­pet­te szu­ronnyal vetik ki az ellen­sé­get állá­sa­i­ból. Éjfél­re jár, mire az utol­só oszt­rák is elta­ka­ro­dik a hegy­ről. Így tet­te a „bra­nyisz­kói hős” sza­bad­dá az utat Kas­sa felé, hogy a Gör­gey-had­test egye­sül­ve a magyar főse­reg­gel, közös erő­vel indul­has­son a dicső­sé­ges tava­szi had­já­rat­ra.

Közép-Euró­pa egyik leg­na­gyobb közép­ko­ri erő­dít­mé­nye, az egy­ko­ri vár­me­gye­köz­pont Sze­pes vára. Még Árpád-házi kirá­lya­ink kezd­ték épí­te­ni a 12. szá­zad­ban, ám mielőtt elké­szül­he­tett vol­na, a tatá­rok lerom­bol­ták. Ezután Csák Máté bir­to­kol­ta, majd kirá­lyi bir­tok lett, egé­szen a huszi­ták betö­ré­sé­ig. Had­ve­zé­rük, Gis­kra elfog­lal­ta a várat, és az ő bir­to­ká­ban volt, amíg Hunya­di Lász­ló ki nem ver­te innen. Test­vé­re, Mátyás a Sza­po­lya­i­ak­nak adta zálog­ba. Itt szü­le­tett 1487-ben János, későb­bi magyar király. És akkor jöt­tek a Thur­zók, Bátho­ryak, Csá­ki­ak, ők soká­ig vol­tak a vár urai, míg­nem a kuru­cok egy nagy csel­lel elfog­lal­ták a várat és akkor Rákó­czi feje­de­lem bir­to­ká­ba került.

A vár az 1780-as évek­től pusz­tul, ugyan­is ekkor a sza­bad­na­pos kato­nák pálin­kát főz­tek, ami fel­rob­bant, és fel­gyúj­tot­ta a várat.

Sze­pes egy­ko­ri fővá­ro­sa Sze­pes­vár­al­ja. Kez­det­ben volt a vár, mely­nek szol­gá­ló­fa­lu­ja­ként a 12. szá­zad­ban ala­kult Sze­pes­vár­al­ja. Aztán telt múlt az idő, jöt­tek a szá­szok és a falucs­ka önál­ló tele­pü­lés­sé fej­lő­dött. Plé­bá­nia­temp­lo­ma a 13. szá­zad­ban épült Szűz Mária tisz­te­le­té­re. 1271-ben V. Ist­ván­tól váro­si kivált­sá­go­kat kapott, majd tag­ja lett a sze­pe­si szász váro­sok szö­vet­sé­gé­nek. 1412-ben Zsig­mond király több sze­pes­sé­gi város­sal együtt ’vár­al­ját is elzá­lo­go­sí­tot­ta Len­gyel­or­szág­nak, s csak 1772-ben került vissza Magyar­or­szág­hoz. A teme­tő­ben nyug­sza­nak a Bra­nyisz­kó­nál elesett hősi hon­vé­dek. Sír­em­lé­kük tete­jén még ott van a hár­mas­hal­mon és az apos­to­li ket­tős kereszt, de a cseh­szlo­vák impé­ri­um­vál­tás után, az ere­de­ti, magyar nyel­vű fel­ira­tot már eltün­tet­ték.

Sze­pes­ség egy­ko­ri val­lá­si köz­pont­ja Sze­pes­hely. A tele­pü­lés a 12. szá­zad­tól a sze­pes­sé­gi apát­ság, majd 1776-tól a sze­pe­si püs­pök­ség szék­he­lye lett. A hazánk­ban egye­dül­ál­ló egy­há­zi város­ká­ban — mint egy kis Vati­kán­ban — az apát­ság, majd a püs­pök­ség sze­mély­ze­te élt. Első temp­lo­mát a hagyo­mány sze­rint maga Szent Ist­ván király épí­tet­te a Már­ton-hegy­re. Az 13. szá­za­di Szent Már­ton kated­rá­lis a Kár­pát-meden­ce egyik kul­ti­kus egy­há­zi emlé­ke. Falán egy 14. szá­za­di fres­kón Károly Róbert koro­ná­zá­sát lát­hat­juk. A temp­lom­hoz épí­tett góti­kus kápol­na a Sza­po­lyai csa­lád temet­ke­zé­si helyé­ül szol­gált.

Az Árpád-kori Zsig­ra Szent­lé­lek temp­lo­má­ról híres, ami a román és a góti­ka fri­gyé­ből szü­le­tett, 1275-ben.

A Csá­kyak Sze­pes várá­ból köl­töz­tek át 1703-ban épí­tett barokk kas­té­lyuk­ba Zsit­kóc­ra, hogy innen irá­nyít­sák tovább a sze­pes­vá­ri ura­dal­mat. Címe­rük ott ragyog még a hom­lok­za­ton.

De nem csak az épí­tett emlé­kek­ről, hanem a ter­mé­sze­ti kin­csek­ről is szól a Sze­pes­ség. Hat­kóc fölött emel­ke­dik ki a Her­nád-kat­lan­ból Fel­vi­dék egyik leg­na­gyobb és leg­ré­gibb tra­vert­í­nó hegye, a Dre­ve­nyik. A mész­tu­fa halom érté­ke­it már 1925-ben fel­fe­dez­ték és védet­té nyil­vá­ní­tot­ták.

A Zsib­rai for­rás­kú­pon az 1776-ból való Szent János kápol­na őrkö­dik a táj felett. A kápol­na alatt buzog fel a föld alól egy kis gej­zír­ként a zsib­rai szén­sa­vas for­rás.

Évi egy arany­fo­rint. Ennyi­ért ado­má­nyoz­ta Sze­pes­gör­gő bir­to­kát, 1278-ban, IV. Lász­ló kirá­lyunk a Görgey–családnak, akik jó 600 évig bir­to­kol­ták a falut és hatá­rát. A 19. szá­zad­ban aztán a Csá­kyak vet­ték meg, akik egé­szen a máso­dik világ­há­bo­rú végé­ig tar­tot­ták itt a fron­tot.

De tér­jünk csak vissza a Gör­geyek­hez, hiszen nem más élt itt, mint Mik­száth Kál­mán Feke­te váro­sá­nak főhő­se, Sze­pes vár­me­gyé­nek emlé­ke­ze­tes alis­pán­ja, Gör­gey Pál, aki egy vég­ze­tes újévi vadá­sza­ton, pecsé­tel­te meg sor­sát, ami­kor – ebért, ebet! – lepuf­fan­tot­ta a lőcsei főbí­rót, hosszú viszály­ko­dást indít­va Gör­gő és Lőcse váro­sa között. De mind­ez már csak régi, köd­be vesző legen­da, amit Mik­száth Kál­mán men­tett át azt utó­kor­nak.

A pár­tá­za­tos tor­nyú temp­lom kert­jé­ben a Gör­gey csa­lád sír­ke­reszt­jei mesél­nek a zsi­nó­ros men­ték és katar­zist nyúj­tó drá­mák korá­ról, amíg a rozs­da vég­leg meg nem eszi őket. És akkor már híre sem lesz, csak ham­va azok­nak az idők­nek, melyek­nek még volt súlyuk.

Van itt egy sír­kő, ami min­den­nél töb­bet mond a Gör­gey csa­lád­ról: három test­vér: Cons­tan­tin, Arisz­tid és Béla ham­va­it őrzi: mind a hár­man hősi halált hal­tak a hazá­ért az első nagy hábo­rú­ban. Szép és dicső a hazá­ért meg­hal­ni – ennyi a sír­fel­irat.

Már 1271-ben a 14 sze­pe­si város „Szász Tar­to­má­nyá­nak” főhe­lye volt Lőcse. A régi város­fa­lak még meg­van­nak, a Kas­sai kapu üt raj­tuk rést a köz­pont­ba, mind­járt az 18. szá­za­di volt mino­ri­ta temp­lom­nál és kolos­tor­nál. És itt áll a főté­ren, szin­te vál­to­zat­lan góti­kus for­má­ban a hatal­mas Szent Jakab temp­lom, amit 1245-től jó száz évig épí­tet­tek. Mel­let­te a híres XV. szá­za­di Város­há­za, déli hom­lok­za­tán az öt főerény alle­go­ri­kus képé­vel. Sok­szor átala­kí­tot­tak, de a híres Feke­te város című film­ből leg­töb­ben ezt az arcát isme­rik. És itt van­nak kör­ben a régi pol­gár­há­zak is, csak a lőcsei pol­gá­ro­kat keres­sük hiá­ba, se cip­sze­rek, se magya­rok nem jár­nak már a főté­ren, és a nagy vásá­rok­nak sincs már ide­jük.

Lőcse felett maga­so­dik a Mária-hegy. Ma is sok turis­ta és zarán­dok kere­si fel a mai alak­ját 1914-ben elnye­rő Mária-hegyi temp­lo­mot.

Ha az idő­já­rás enge­di, cso­dá­la­tos kilá­tás nyí­lik a Javor­ina-csúcs­ról a kör­nye­ző hegyek­re.