Az Árpád-kori Szék a kör­nye­ző sóbá­nyák révén a 13. szá­zad­tól egy fél évez­re­den át kivált­sá­gos mező­vá­ros volt. A bányák bezá­rá­sa és a tör­té­nel­mi sors­csa­pá­sok után elvesz­tet­te váro­si rang­ját és nagy­köz­ség­gé ala­kult. De a pró­bák csak meg­erő­sí­tet­ték az itt élő­ket, így a közel 3000 lel­kes köz­ség egy párat­lan magyar szi­get maradt a Mező­sé­gen, a turis­ták és nép­raj­zo­sok leg­na­gyobb örö­mé­re, ugyan­is Szé­ken nem csak táj­há­zak­ba szo­rult a tra­dí­ció, hanem ma is szer­ves része a min­den­na­pok­nak.

A Sza­mos-men­ti dom­bok között a vizet át nem eresz­tő mező­sé­gi mész­tar­tal­mú agyag­nak köszön­het­jük a vidék­re jel­lem­ző kisebb-nagyobb tava­kat. Ilyen a Csu­kás-tó is. Erdély leg­mé­lyebb édes­vi­zű ter­mé­sze­tes tava egy régi sóbá­nya helyén kelet­ke­zett. Mély­sé­ge eléri a 10 métert. A sport­hor­gá­szok a sok csu­ka miatt ked­ve­lik, a ter­mé­szet­vé­dők a több mint száz­fé­le madár­fa­jért láto­gat­ják.

A dom­bok között bújik meg Erdély egyik leg­je­len­tő­sebb búcsú­já­ró helye, Füze­smi­ko­la. Ez is csak egy eldu­gott kis falu volt a sok közül, apró fatemp­lom­mal, ám 1699-ben min­den meg­vál­to­zott, ami­kor a Szűz­anya ikon­ja könnyez­ni kez­dett. A cso­da híre végig­fu­tott Erdé­lyen, azóta hívek töme­gei jön­nek töret­le­nül a miko­lai könnye­ző Mári­á­hoz. A kegy­hely­re bazi­li­ta kolos­tor is épült, amit a görög­ka­to­li­kus egy­ház 1948-as föl­szá­mo­lá­sa után az orto­do­xok vet­tek át és saj­nos ki is sajá­tí­tot­ták a kegy­he­lyet.

A fia­tal várost a 17–18. szá­zad­ban a tatá­rok elől Mold­vá­ból Erdély­be mene­kü­lő örmé­nyek ala­pí­tot­ták és virá­goz­tat­ták fel. Szá­za­do­kon át leg­fon­to­sabb erdé­lyi köz­pont­juk és az örmény kato­li­kus püs­pök­ség szék­he­lye volt. A gon­do­san ter­ve­zett város­nak szin­te min­den épü­le­te az örmény múlt­ról mesél, de ma már keve­sen élnek itt az ősla­kos népes­ség­ből.

A hatal­mas örmény kato­li­kus szé­kes­egy­há­zat 1804-ben szen­tel­ték fel. Egé­szen az 1950-es éve­kig örmé­nyül pré­di­kál­tak itt. A közös­ség leg­na­gyobb becs­ben tar­tott erek­lyé­je külön mel­lék­ká­pol­nát kapott. A „Krisz­tus levé­te­le a kereszt­ről” című fest­mény úgy tart­ják Rubens mun­ká­ja. I. Ferenc csá­szár sze­mé­lye­sen ado­má­nyoz­ta a sza­mo­súj­vá­ri örmé­nyek­nek hálá­ból rend­sze­res anya­gi támo­ga­tá­su­kért.

Van itt még egy iko­ni­kus épü­let, az örmé­nyek előt­ti kor­ból, ami­nek a nevét is köszön­he­ti a város. Egy ősi vár helyén a 16. szá­zad­ban Mar­ti­nuz­zi Frá­ter György bíbo­ros épí­tett palo­tát. A fény­űző kas­tély­ból 1786-ban komor bör­tön lett. Volt egy rab­ja, aki­nek szel­le­me eggyé vált Sza­mo­súj­vár nevé­vel. Ahogy a betyár­nó­ta is mond­ja, szö­ké­si kísér­le­tei után 1873-ban a sze­ge­di csil­lag­ból ide szál­lí­tot­tak át az alföl­di pusz­ta legen­dás betyár­ját, Rózsa Sán­dort. Itt is végez­te be a föl­di har­cot, egy­sze­rű sír jutott neki a rab­te­me­tő­ben, de a koszo­rúk jel­zik, szel­le­me örök­ké él.

A bör­tönt a román kom­mu­nis­ta hata­lom az ország egyik leg­ret­te­get­tebb bün­te­tő­he­lyé­vé tet­te. A rab­te­me­tő­ben emlé­kez­zünk meg a vörös rém­ura­lom ártat­lan áldo­za­ta­i­ról is.

Szent­be­ne­de­ken ma már csak egy elha­gya­tott kas­télyt talá­lunk. A Kereszt­úri csa­lád 16. szá­zad­ban emelt rezi­den­ci­á­ja egy­kor Erdély egyik leg­nagy­sze­rűbb épü­let­együt­te­se volt. Fény­ko­rát a Kor­nis csa­lád­nak köszön­het­te, akik­nek nem­ze­dé­kei 1602-től 1948-ig éltek e falak között. Akkor aztán jött a cső­cse­lék és lám csak por és hamu maradt a kifosz­tott falak között.

Egy újabb magyar szi­get az Árpád-kori Bál­vá­nyos­vár­al­ja. Meg­újult kin­cse, XIII. szá­za­di ere­de­tű temp­lo­ma, ahogy a fele­ke­ze­ti hely­zet vál­to­zott, a 16. szá­zad­ban előbb evan­gé­li­kus, majd refor­má­tus kéz­be került.

A falu felett emel­ke­dő hegy­kú­pon haj­dan kirá­lyi erős­ség állt a Dés kör­nyé­ki sóbá­nyák­hoz veze­tő út védel­mé­ben. A 16. szá­zad­ban e régi vár köve­i­ből épült fel a meden­cé­ben Sza­mo­súj­vár.

Magyar­dé­cse a cse­resz­nyé­jé­ről híres. Magya­rok lak­ják, és tart­ják még magu­kat. Ezt hir­de­tik becs­ben tar­tott emlék­mű­ve­ik is.

A nagy múl­tú erdé­lyi csa­lád, az Apa­fi­ak ősi fész­ke Apan­agy­fa­lu. Itt még egy­ben van, és az éle­tet hir­de­ti a régi temp­lom, kert­jé­ben a tölgy­fá­ból ácsolt harang­to­ronnyal és az anyai ágon innen szár­ma­zó mate­ma­ti­kus, Bolyai János szob­rá­val.

Szentmá­té meg­újult góti­kus temp­lo­ma és a harang­láb újjá­szü­le­tő közös­ség­ről ad hírt.

A Mező­ség észa­ki kapu­ja és egyik leg­ősibb magyar tele­pü­lé­se, Ördön­gös­fü­zes. Legen­dás nevé­nek máso­dik tag­ját, a füzest a vidék fűz­fá­i­ról kap­ta, de hon­nan ered­het az ördön­gös elő­tag? Egye­sek a kör­nyék vesze­del­mes, lápos, mocsa­ras helye­i­ből szár­maz­tat­ják. Egy 1587-es fel­jegy­zés már a refor­má­tus pap­lak­ban garáz­dál­ko­dó ördög­ről szá­mol be.