A régi Selyem­úton fek­szik a Boli-bar­lang, amely tör­té­nel­mi jelen­tő­ség­gel is bír. Ezt a falát díszí­tő magyar címer is jel­zi, ugyan­is 1404-ben Zsig­mond király egy Bólia nevű kis­ne­mes­nek ado­má­nyoz­ta a bar­lan­got. Innen jön a neve is.

Kato­nai szem­pont­ból is fon­tos volt a tör­té­ne­lem folya­mán a bar­lang. Erről tanús­ko­dik, hogy 1773-ban József csá­szár is járt itt kato­na­ként.

A bar­lan­got a 19. szá­zad végé­től az Erdé­lyi Kár­pát Egye­sü­let pet­ro­zsé­nyi osz­tá­lya tet­te jár­ha­tó­vá, hidak és lép­csők kiépí­té­sé­vel. Remek akusz­ti­ká­ja miatt kon­cer­tek­nek is helyet adott.

Kiépí­té­sé­ben nagy sze­re­pe volt a kör­nyék­be­li bányá­szok­nak is. Védő­szent­jük, Szent Bor­bá­la kapott is egy kis emlék­he­lyet a bar­lang­ban.

De van itt egy másik, ter­mé­szet alkot­ta külön­le­ges kegy­hely: a bar­lang falán mint­ha Szűz Mária alak­ja sej­le­ne elő. A misz­ti­kus jelen­ség való­sá­gos zarán­dok­hellyé tet­te a bar­lan­got.

A rej­te­ket nem­csak a közép­kor­ban, de az első világ­há­bo­rú ide­jén is hadi célok­ra hasz­nál­ták.

Nem rej­ti véka alá szép­sé­ge­it a Véka-szur­do­ka. Rövid, alig száz méter hosszú, falai sem túl maga­sak, még­is, ha a leg­szebb része­it lát­ni akar­juk, bele kell gázol­nunk az ala­csony víz­ál­lás­nál is leg­alább tér­dig érő patak­ba. Szik­la­fa­la­in sokat sej­tet­nek a maga­sabb víz­ál­lá­sok nyo­mai is.

A Gya­lu­i­vá­ri-dom­bon fek­szik a kri­vá­di­ai őrto­rony. 1528-ban Peré­nyi Péter épí­tet­te vám­sze­dés cél­já­ból.

A patak több mint egy kilo­mé­ter hosszan vág­ta át a szik­lát, olyan vad és járat­lan szur­do­kot alkot­va, hogy a ván­dor kény­te­len a patak­me­der­ben halad­ni. Ahogy bel­jebb hato­lunk, egy­re vadab­bak a zúgók, egy­re szű­kebb a szo­ros és sok­helyt szin­te sima és füg­gő­le­ges mész­kő­fa­lak sze­gé­lye­zik. Med­ré­ben sok helyen már deré­kig ér a víz.

Ohá­ba­po­nor tele­pü­lé­sen a patak­me­der jelen­ti az egyet­len jár­ha­tó utat a szur­dok felé. Ha a vad­re­gé­nyes jel­ző illik vala­mi­re, az az Ohá­bia szur­do­ka. A zúgó patak szik­lás med­ré­ben az eddi­gi­ek­nél is komo­lyabb kaland­tú­ra vár ránk.

A szo­ros egy gigá­szi bar­lang tág­ra nyílt szá­já­ban, a Nagy-Csűr­nél vég­ző­dik. Hatal­mas szik­la­ka­pu­ja egy több mint négy kilo­mé­ter hosszú, 4–5 méter magas szta­lag­mit­csepp­kö­vek­kel éke­sí­tett járat­ba vezet.

Nevé­nek utó­tag­ja még a szé­kely kor­ból ere­dő várá­ra, míg elő­tag­ja már a szá­szok bete­le­pü­lé­sé­re utal. A város leg­fon­to­sabb tiszt­sé­ge­it a 15. szá­zad­tól kisebb-nagyobb meg­sza­kí­tá­sok­kal a 20. szá­zad ele­jé­ig a néme­tek és magya­rok kép­vi­se­lői egy­mást fel­vált­va tölt­het­ték be.

A török pusz­tí­tás­tól sokat szen­ve­dett várost hamar elér­te a refor­má­ció sze­le. Várát jófor­mán a védő­fal­lal öve­zett két pro­tes­táns temp­lom alkot­ja. A magyar refor­má­tu­sok és szász evan­gé­li­ku­sok szá­za­do­kon át közö­sen hasz­nál­ták az árpád kori ere­de­tű temp­lo­mot, ám a fele­ke­ze­ti viták után a 19. szá­zad­ban az evan­gé­li­ku­sok csak épí­tet­tek maguk­nak egyet. Addig vesze­ke­dett a két nem­ze­ti­ség, hogy végül a bete­le­pü­lő romá­nok let­tek a neve­tő har­ma­di­kok. Ma már ott tar­tunk, hogy a húsz­ez­res város­ban alig fél­ezer a magyar, és talán száz német, ha él még.

A magyar­ság erős szi­ge­tét a feren­ces kolos­tor jelen­ti. A bará­tok már a 13. szá­zad­ban lete­le­ped­tek a város­ban. A refor­má­ció, majd a kom­mu­nis­ta dik­ta­tú­ra ide­jén is elhagy­ni kény­sze­rül­tek kolos­to­ru­kat, de szel­le­mi­sé­gük talán ma virág­zik a leg­job­ban a soká­ig üre­sen kon­gó falak között. A pati­nás épü­let­ben a Dévai Szent Ferenc Ala­pít­vány Szent Erzsé­bet Gyer­mek­ott­ho­na műkö­dik. Közel 100 gyer­mek cse­pe­re­dik itt, neve­lő­ik gon­dos­ko­dó sze­re­te­té­ben. Így lett a sokat szen­ve­dett Szász­vá­ros a hit, a remény és a sze­re­tet szi­ge­te, a Hunyad megyei magyar­ság egyik erős véd­bás­tyá­ja, egy isme­ret­len, de varázs­la­tos hegy­ség, a Kudzsi­ri-hava­sok lábá­nál.