Dél­vi­dék egyik leg­ősibb, Árpád-kori szak­rá­lis épü­le­te, a rom­ja­i­ban is monu­men­tá­lis Ara­csi pusz­ta­temp­lom, ami mára a magyar­ság nem­ze­ti zarán­dok­he­lyé­vé vált. A közép­kor­ban a temp­lom körül egy virág­zó tele­pü­lés volt Aracs, ahol még megye­gyű­lé­se­ket is tar­tot­tak. Aztán a török­dú­lás a föld­del tet­te egyen­lő­vé a tele­pü­lést, ám hála az Égnek, a temp­lom meg­me­ne­kült. A kör­nyék viszont tel­je­sen elnép­te­le­ne­dett, így a romos­sá vált épü­let csak hosszú évszá­za­dok után került elő a fele­dés homá­lyá­ból, majd a 19. szá­za­di fel­tá­rá­sok­nak és állag­meg­óvó hely­re­ál­lí­tá­si mun­ká­la­tok­nak köszön­he­tő­en mene­kült meg a tel­jes pusz­tu­lás­tól.

Aracs és Török­be­cse között a pusz­tán egy kivé­te­les ter­mé­sze­ti érték bújik meg. Dél­vi­dék leg­na­gyobb szi­kes tava, a Sós­ko­pó. A sós és lúgos tó szép memen­tó­ja a még zabo­lát­lan Tiszá­nak, amely egy­kor erre kanyar­gott, míg a sza­bá­lyo­zás­kor le nem válasz­tot­ták a fő folyó­ág­ról. A hatal­mas meder azóta csak az égből csa­pa­dék vagy a föld­ből talaj­víz for­má­já­ban kap cse­kély­nyi vizet, ami viszont az agya­gos föld miatt csak párol­gás­sal tud eltá­voz­ni. Nem cso­da, hogy a szi­ke­se­dés és kiszá­ra­dás folya­ma­ta nyá­ron fel­gyor­sul, és az amúgy is sekély mocsár szin­te kőke­mény­re szá­rad.

A Sós­ko­pó ötszáz hek­tá­ros ter­mé­szet­vé­del­mi terü­le­te ked­velt cél­pont­ja a mada­rá­szok­nak is, nem keve­sebb, mint két­száz madár­fajt vet­tek itt szám­ba.

Egy­kor Nagy­völgy néven ismert elszórt tanya­vi­lág fel­szá­mo­lá­sa után ala­kí­tot­ták Völgy­par­tot. Itt, a bács­kai sík tanya­vi­lá­gá­ban, e 364 lel­ket szám­lá­ló kis­te­le­pü­lé­sen, a szél­ma­lom tövé­ben áll az Ara­cson fara­gott kop­ja­fa.

A Tisza átke­lés közép­ko­ri ellen­őr­ző­pont­ja a XV. szá­zad­ban rác des­po­ták kezé­re került, majd olyan urai vol­tak, mint Bran­ko­vics György, Hunya­di János vagy Mátyás király. A török hódí­tás átvé­sze­lé­se után las­san újjá­éledt, aztán elér­ke­zett 1848. Török­be­cse magyar­ja­i­nak szí­vé­ből nem lehe­tett kitö­röl­ni a város pol­gá­ra, Lei­nin­gen-Wes­ter­burg Károly ara­di vér­ta­nú emlé­két. A köz­pont­ban 1911-ben állí­tott bronz­szob­rát a bevo­nu­ló szerb had­se­reg ledön­töt­te. Ám 2009-ben a kato­li­kus temp­lom kert­jé­ben egy új mell­szob­rot állí­tot­tak a hős hon­véd tábor­nok emlé­ké­re. A teme­tő­ben egy másik, egye­dül­ál­ló emlék­mű üze­ni, hogy 1848–49 nem­csak a gyász, hanem fényes dia­da­lok esz­ten­dei is vol­tak Török­be­csén: az 1904-ben fel­ál­lí­tott Hun­gá­ria szo­bor.

Pár kilo­mé­ter­rel lej­jebb talál­ha­tó a közép­kor­ban fon­tos stra­té­gi­ai sze­re­pet betöl­tő Becse várá­nak marad­vá­nyai. 1091-ben emlí­tet­ték elő­ször, mint Hasz­nos vára. A vízi és az Erdély felé veze­tő utak fel­ügye­le­tet volt a vár fel­ada­ta. Az 1551-ben érke­ző török sere­get az akko­ri vár­ka­pi­tány, Fügedy Gábor állí­tot­ta meg. A kar­ló­cai béke egyik pont­ja magá­ba fog­lal­ta a vár lerom­bo­lá­sát, így végez­te be sor­sát Becse vára.

Árpád-kori város Óbe­cse. A török után a kiüre­se­dett tele­pü­lés­re szer­bek érkez­tek. A magya­rok csak a 18. szá­zad­ban kezd­ték újra bené­pe­sí­te­ni. Aztán ’48-ban Jel­ačić bán fog­lal­ta el, de Perczel Mór sere­ge vissza­vet­te a szerb fel­ke­lők­től.

A bel­vá­ro­si kato­li­kus temp­lom kivé­te­les érté­ke­ket őriz. Fala­it a város híres szü­lött­je, Than Mór két oltár­ké­pe is díszí­ti. A „Nagy­bol­dog­asszony Menny­be­vi­te­lét” ábrá­zo­ló főol­tár­ké­pet 1855-ben fes­tet­te.

A fes­tő­mű­vész és fivé­re, a híres kémi­kus, Than Károly emlék­ház­zá ala­kí­tott szü­lő­há­zá­ban meg­is­mer­ked­he­tünk a test­vér­pár élet­út­já­val.

2012 óta Pető­fi Sán­dor egész ala­kos szob­ra éke­sí­ti a főte­ret.

A tiszai Türr Ist­ván-zsi­lip a maga ide­jé­ben a világ egyik leg­kor­sze­rűbb műsza­ki mes­ter­mű­vé­nek szá­mí­tott. A 19. szá­zad végén ez volt a vilá­gon az első áram­mal műkö­dő, auto­ma­ta zsi­lip.