Kék­kő várát a 13. szá­zad­ban épí­tet­ték a Balas­sák, majd jó 600 évre be is ren­dez­ked­tek ide. A köl­tő, Balas­si Bálint több­ször is meg­for­dult az ódon falak között, de a szá­za­dok során járt itt Csák Máté is, majd a török hadak is elfog­lal­ták, majd a fel­sza­ba­du­lás­kor, búcsú­zó­ul fel­rob­ban­tot­ták.

Akkor még újjá­épült, de hiá­ba, a 17. szá­zad újabb ost­ro­ma­i­ban vég­leg össze­ro­gyott. Az 1730-as évek­ben fog­ták is a Balas­sák a rom köve­it, és az alsó vár helyén barokk kas­télyt emel­tek. A rezi­den­ci­á­ban kápol­na is épült, Szent Anna tisz­te­le­té­re. Aztán a csa­lád 1899-ben kihalt, mint­ha érez­ték vol­na a közel­gő ország­vesz­tést, ami hama­ro­san el is jött, így az ősi Balas­sa-fészek a cseh­szlo­vák álla­mé lett.

A kék jel­zé­sen halad­va lyu­ka­dunk ki az Asszony-kő szik­lá­já­hoz, ami a kilá­tás mel­let a domb­vi­dék vul­ká­ni múlt­já­ról is mesél.

Az Asszony-kő lábá­nál bújik meg Csáb. A régi falut a tatá­rok pusz­tí­tot­ták el, ekkor veszett oda Árpád-kori temp­lo­ma is. Szá­za­do­kon át a Balas­sák bir­to­kol­ták, de régi kas­té­lyuk­nak sincs már nyo­ma a tele­pü­lé­sen. Itt maga­so­dik viszont a római kato­li­kus barokk temp­lom, amit 1768-ban épí­tet­tek, Szűz Mária tisz­te­le­té­re.

És él még az emlé­ke a falu híres szü­löt­té­nek, a palóc­ság első kuta­tó­já­nak, Sze­der Fábi­án János ben­cés szer­ze­tes­nek is.

A Csá­bi-patak völ­gyé­ben eresz­ked­ve egy sző­lős­domb aljá­ban fog­lal helyet az évszá­za­dos sző­lő­mű­ves múlt­tal ren­del­ke­ző Luka­né­nye. Ezt a falut is szü­lő­föld­jé­hez maka­csul ragasz­ko­dó palóc nép lak­ja.

Mi sem bizo­nyít­ja ezt job­ban, mint hogy az egyik rit­ka fel­vi­dé­ki tele­pü­lés volt, ahol a leg­utób­bi nép­szám­lá­lás a magya­rok gya­ra­po­dó szá­mát mutat­ta. A Luka csa­lád ősi bir­to­ká­nak 18. szá­za­di kas­té­lyá­ban ma már a közös­sé­gi össze­fo­gás­nak hála magyar alap­is­ko­la is műkö­dik.

De emlé­kez­zünk meg azok­ról is, akik a sátá­ni idők­ben sem hagy­ták a temp­lo­mot és az isko­lát. Itt volt plé­bá­nos Lénár Károly atya, akit a kom­mu­nis­ta hata­lom bátor hit­val­lá­sa miatt 1951-ben bebör­tön­zött. A kín­zá­sok és meg­pró­bál­ta­tá­sok elle­né­re sem alku­dott meg az isten­te­len bol­se­vi­kok­kal és mind­ha­lá­lig kitar­tott hite, egy­há­za és magyar­sá­ga mel­lett.

Luka­né­nye máig élő gaz­dag népi hagyo­má­nyok­kal ren­del­ke­zik, mint pél­dá­ul a téli toll­fosz­tás.

A falu dalos ked­vű lakó­i­ról is híres. Kodály Zol­tán több­ször gyűj­tött itt éne­ke­ket.

A Kor­pon­ai-fenn­sík domb­vi­dé­két a pata­kok és kisebb tavak mel­lett elszórt ház­cso­por­tok teszik moz­gal­mas­sá. Ezek a hegyi szál­lá­sok, tanyák az úgy­ne­ve­zett „lázak”, aho­va a kör­nye­ző köz­sé­gek lakói nya­ran­ta kiköl­töz­nek gaz­dál­kod­ni, hogy aztán télen megint a védett falu­ba húzód­ja­nak. Egy ilyen jel­leg­ze­tes magas­ra épült falu Magas­maj­tény, régi-új nevén Hru­ssó is.

A bozó­ki apát­ság régi tar­to­zé­kát a 17. szá­zad végén nagy kole­ra­jár­vány pusz­tí­tot­ta. A túl­élők a falu felet­ti Magas-Maj­tény hegyé­nek tete­jén foga­dal­mi kegy­ká­pol­nát emel­tek.

A mező­gaz­da­ság és állat­tar­tás mel­lett itt is nagy hagyo­má­nya van a sző­lő­ter­mesz­tés­nek, erre utal­nak a mai napig bor­tá­ro­lás­ra hasz­nált, lösz­fal­ba vágott boros­pin­cék.

Ami­kor az 1938-as bécsi dön­tés­sel Fel­vi­dék magyar­lak­ta déli része vissza­tért Magyar­or­szág­hoz, a szlo­vák nyel­vű falucs­ka a cse­he­ké maradt. Ám lakói még­is az ősi orszá­guk­hoz ragasz­kod­tak.

Az ősvul­ká­ni múlt nyo­mai men­tén emel­ked­jünk a kör­nyék jel­ké­pes magas­la­ta, a nyé­ki Őr-hegy tete­jé­re. A hegy és a palóc hely­ség neve már a gye­pűt őrző „Nyék“ törzs­re emlé­kez­tet. S az itt élők nem felej­te­nek. A „Ter­mé­szet nem ismer hatá­ro­kat” cím­szó jegyé­ben ala­kí­tot­ták ki az Őrhe­gyi tan­ös­vényt, hogy az ide láto­ga­tók­ban tuda­to­sít­sák a helyi érté­ke­ket. 2013 óta a csú­cson kilá­tó vár­ja az erre járót.

Itt van Nagy­csa­lom­ja mel­lett hazánk egyik leg­ré­geb­bi, közép­ko­ri temp­lo­má­nak rom­ja, ami úgy pusz­tult itt, elha­gyat­va, mint szét­hullt nem­ze­tünk. De mielőtt vég­leg elenyé­szett vol­na, az utol­só pil­la­nat­ban gon­dos­ko­dó kezek meg­men­tet­ték.