Elbo­lyong az uta­zó a báná­ti pusz­ta­ság kele­ti-déli vége­in. Szer­te­néz, s nem lelé a régi hont az új hazá­ban. Csak leom­lott vagy meg­újult szín­fa­lak marad­tak Toron­tál és Temes úri vilá­gá­ból. Fia­tal úri­höl­gyek és öreg gró­fok helyett a dohos sza­gú rom­lás köl­tö­zött a báná­ti kas­té­lyok falai közé, s ápo­lat­lan gaz az angol­par­kok­ba. Messze elke­rü­lik már Báná­tot a nemes urak, ahogy a betyá­rok­nak, nem­zet­őrök­nek és a szor­gos német tele­pe­sek­nek is csak a külö­nö­sen érzé­keny uta­zó képes fel­lel­ni a szel­le­mét. Mert azért ott van­nak még az ódon falak között és az árnyas folyó­par­to­kon. Ahogy magyar szó, magyar ima és magyar ének is száll még az ég felé, a szláv ten­ger szór­vány­szi­ge­te­in. Mert oly sok viszály után még van­nak, akik hisz­nek a báná­ti magyar jöven­dő­ben.