Az apró hegyi tele­pü­lés, Hol­lós­ka érin­té­sé­vel hala­dunk fel­fe­lé a Kis-Besz­ter­ce völ­gyé­ben. A Szá­raz-patak völ­gyé­be kanya­rod­va hosszú erdei sza­kasz követ­ke­zik a Zöld-tető nyer­ge felé. Töb­bek között ezek­re a vad­re­gé­nyes feny­ves erdők­re vetet­tek sze­met a mold­vai vaj­dák is, ami­kor a 17. szá­zad­ban Erdély kele­tei határ­vi­dé­kén több terü­le­tet is lecsíp­tek maguk­nak. A Habs­burg-török határ­tisz­tá­zás­kor, 1769-ben a jog­ta­la­nul elbi­to­rolt terü­le­tek zöme vissza­ke­rült Szé­kely­föld­höz, azóta hív­ják eze­ket revin­di­kált hava­sok­nak. Ezek­ből a vissza­ke­be­le­zett terü­le­tek­ből ala­kult meg később, a Habs­bur­gok és a szé­ke­lyek közöt­ti hosszú huza­vo­na után a Csí­ki Magán­ja­vak intéz­mé­nye. Ám a köz­bir­tok vagyo­nát Tri­a­non után a román állam elko­boz­ta, majd a kom­mu­nis­ták min­dent álla­mo­sí­tot­tak. S hiá­ba ala­kult újjá köz­ben a Csí­ki Magán­ja­vak, az erdők, a lege­lők és az ingat­la­nok vissza­szol­gál­ta­tá­sa a mai napig várat magá­ra.

A Zöld-tető alat­ti nye­reg­ből a Kis-Szép­les felé indu­lunk tovább. Ez a rész már a régi határ­sáv, ami egy évez­re­den át elvá­lasz­tot­ta Erdélyt Mold­vá­tól. A Szép­les, más néven Táb­la-hegy és a Budak tömb­je­in már irtás­gye­pe­ket talá­lunk. A tető­ről szé­pen kör­be­les­he­tünk a szom­szé­dos hegyek­re, majd Erdély tör­té­nel­mi hatá­rá­nak vég­pont­já­ra, a Bor­ka-patak for­rás­vi­dé­ké­re, a Keresz­tes-nyak­ra eresz­ke­dünk.

Innen még egy utol­só neki­ru­gasz­ko­dás a Besz­ter­cei-hava­sok leg­ma­ga­sabb csú­csa, a kör­nyé­ket ura­ló Nagy-Budak.

Gyó­gyí­tó ásvány­vi­zek­ben gaz­dag hegy­vi­dé­ki üdü­lő­vá­ros Bor­szék. A tele­pü­lés világ­hí­res bor­vi­ze­it a kör­nyék föld­ta­ni sajá­tos­sá­ga­i­nak köszön­he­ti. A Bor­szé­ki-meden­ce a kris­tá­lyos övhöz tar­to­zó Gyer­gyói- és Besz­ter­cei-hava­sok és a vul­ká­ni vonu­lat­ba illesz­ke­dő Kele­men-hava­sok közé éke­lő­dött. A víz­ben oldó­dó szén­di­oxid a Kele­men-hava­sok kihű­lő mag­ma­kam­rá­já­ból szár­ma­zik, és a törés­vo­na­lak men­tén éri el a meden­ce alap­kő­ze­te­it.

Gyógy­vi­zét már a 16. szá­zad­ban ismer­ték. Bátho­ry Zsig­mond Gyu­la­fe­hér­vá­ri udva­rá­ba is jutott belő­le. A 18. szá­zad­ban vizét bevizs­gál­ták és kitű­nő minő­sé­gű­nek talál­ták. Bor­szék nép­sze­rű­sí­té­sé­ben és kiépü­lé­sé­ben orosz­lán­ré­sze volt a bécsi Zim­me­tha­us­en Antal geo­ló­gus­nak, aki 1804-ben bér­be vet­te a für­dő­te­le­pet és neki­kez­dett ásvány­kin­csei kiak­ná­zá­sá­nak. Neki köszön­he­tő, hogy 1806-ban az üveg­gyár bein­du­lá­sá­val Euró­pá­ban Bor­szé­ken palac­koz­tak elő­ször gyá­ri­lag ásvány­vi­zet. A bor­vi­zek király­né­já­nak neve­zett gyógy­vi­zek híre messze föld­re elju­tott, sok nem­zet­kö­zi kiál­lí­tás­ról hozott díja­kat. A 19. szá­zad­ban a für­dő­te­lep még lát­vá­nyo­sabb fej­lő­dés­nek indult: sor­ra épül­tek a gyógy­für­dők, a für­dő­vil­lák, a sétá­nyok, Bor­szék a Monar­chia egyik világ­hí­rű gyöngy­sze­me lett. Aztán eljött a 20. szá­zad a maga gyöt­rel­me­i­vel, a világ­há­bo­rúk­kal, az impé­ri­um­vál­tás­sal, majd a kom­mu­niz­mus­sal, melyek meg­tör­ték a für­dő fej­lő­dé­sét. Több mint 30 bővi­zű bor­víz­for­rá­sá­ból csak a fele maradt meg. Bor­szék árnyé­ka lett önma­gá­nak, de a nap mint­ha újra lesüt­ne rá, kezd magá­hoz tér­ni. Hiszen vize még­is csak a régi maradt, ma is világ­szer­te isszák és 2004-ben a világ leg­fi­no­mabb ásvány­vi­ze címét is elnyer­te.

A bor­vi­zek mel­lett pazar ter­mé­sze­ti lát­vá­nyos­sá­gok vár­nak a tele­pü­lés­hez köze­li Kerek­szé­ken, amely Alsó­bor­szék fölé emel­ke­dő, közel 100 méter vas­tag pados mész­tu­fa domb­já­ról  neve­ze­tes. A meszes szén­sa­vas ásvány­víz­for­rá­sok­ból évez­re­dek alatt kicsa­pó­dott tra­ver­tin jól farag­ha­tó mész­kö­vét köz­épü­le­tek díszí­té­sé­re hasz­nál­ják. De ma már a bor­vi­zek védel­me miatt fel­hagy­tak bányá­sza­tá­val.

A lyu­ka­csos tra­ver­tin­ben kelet­ke­zett a jég­bar­lang is, ahol a beszi­vár­gó víz meg­fagy és csak késő tavasszal olvad el.

Jól jel­ké­pe­zi Bor­szék sor­sát első fel­fe­de­zett for­rá­sa, az Ős-for­rás. Vize a bányá­szat miatt még a ’80-as évek­ben eltűnt, de a szén­gáz tovább­ra is fel­tör, így ma már gáz­für­dő­ként, mofet­ta­ként hasz­nál­ják.